Baby tv

 Tegnap az unokatesóimmal lógtam együtt. Vagy inkább, ők lógtak rajtam... ;)

 Barnuska 23 hónapos angyal, ha éppen minden a kedvére való. Amikor megérkeztem, éppen fel-alá rohangált - éljen a mozgás öröme - és sikerült elgázolnia, melynek következtében elhasalt a konyhakövön. Na mondom, szép belépő a részemről... Eddig nem nagyon voltam náluk, nem ismer. De aztán végül megbarátkozott velem, és miután rájött, hogy nem vagyok olyan buldozer, mint gondolta, és hogy milyen jól lehet mászókának alkalmazni engem, onnantól kezdve cimbik voltunk. 

 Unokanővérem nagyon hasznos tanáccsal látott el: figyelemelterelés. Ha éppen sírni készül, akkor valamivel el kell vonni a figyelmét. És ez az esetek többségében sikeres taktikának bizonyult. 

 Keve hat hónapos lesz szombaton. Most jönnek a fogacskái, ez kicsit jobban megviselte. Alig bírtam megetetni a cumisüvegből, mert amikor a cumi hozzáért az inyéhez, az nagy fájdalommal járhatott. De nem sírt. Csak tolta el a cumisüveget, de közben éhes is volt. Úgy sajnáltam szegénykémet, hiszen azt sem érti még, hogy mi történik vele. Olyan kis sonkás lábacskái vannak, meg kell zabálni! Alapvetően mindketten kiegyensúlyozott babák. És a legjobban az tetszett, hogy amikor Keve felkelt a délelőtti alvásból, akkor Barnuska odament hozzá a kiságyhoz és hosszan, mosolyogva nézték egymást. "Te vagy a kisöcsém, és még sok csínyt el fogunk együtt követni. De már jó lenne, ha tudnál járni, mert így egyedül kell játszanom". "Nézd már, itt az én Bátyám, akire mindig számíthatok majd, és aki majd mindig számíthat rám. De most először meg kéne fordulnom az oldalamra...".

 Imádtam velük lenni. Olyan öszíntén tudnak szeretni, megbízni benned. Drágák. De azért nagyon sok meló egy Anyának két ilyen kiskorú gyerköc. Minden elismerésem az Unokanővéremé. (Akit amúgy is nagyon csípek és végre jól kibeszéltük magunkat.)

 És rájöttem, hogy a Baby Tv tökéletesen alkalmas arra, hogy leamortizálja az agyad... :D

 Aztán este egy szomorú hír kapcsán találkoztam a volt kollégiámmal. Sajnos mások is követtek minket. Búcsúkocsmázás volt. :(

 Kedden roppant sikeres volt a diákszervezetünk előadása. Nagyon sokan eljöttek és az előadás tartalma is hasznos, humoros, jó volt. Amikor elkezdtük a regisztrációt, a sor egészen a közgáz bejáratáig állt. Nem tudom szavakkal visszadni, milyen érzés volt. A mi diákszervezetünk nem túl nagy, nem is cél tömegszervezetnek lenni, mégis nagyon jól megoldottuk a feladatot.

Ich bin aus Budapest, Ich gehe nach Lebach

 Jól van, elismerem, van egy kis német alapom, ami a legváratlanabb pillanatokban tör elő. Mindenesetre január végétől tanárhoz fogok járni és fél év alatt csak felfejlődök közép szintre. Legalább megtanulok még egy nyelvet és még értekesebb leszek a munkaerő-piacon. Mert én egy kincs vagyok, csak ezt még a munkaadók nem tudják, hiszen ha rám néznek, 16-nak gondolnak... Sebaj, majd ha negyven évesen is 16-nak fogok kinézni... na akkor elégedett leszek magammal. ;)

 Most éppen egyetemen tengődöm. Ma nagy előadást tartunk a diákszervezetemmel, most már több, mint négyszázan regisztráltak... Nagyon izgulok, remélem zökkenőmentesen fog minden alakulni. Úgy gondolom, bátran kijelenthetjük, hogy ez az előadás az eddigi tevékenységünk legnagyobb dobása.

 Ma megint hülye álmaim voltak, amit az tetézett, hogy drága egyetlen vörösünk valamilyen különös indítattásból hajnali fél 5kor az ablakot (!) kaparta. Néha vannak ilyen stikkjei, fogalmam sincs, hogy hova akart kijutni és miért... Aztán lenyugodott és befészkelte magát az ágyamba és aludt. Most tök álmos vagyok, és az egyetemen szerintem nem lehet finom kávét kapni. El fogok aludni...

Úgy látszik már sehova sem kellek. :(

 Végtelenül szomorú vagyok.

Super 8

 Szomorú lemondással vettem tudomásul, hogy egyre korábban sötétedik. És bár az elmúlt napok, hetek elkényeztetnek a napsütéses órák magas számával, mégsem lehet már olyan hosszan csatangolni a természetben. Hacsak nincs egy szuper zseblámpánk. 

 Így tegnap is ahelyett, hogy felmásztunk volna a János-hegyre és megkerestük volna azt a másik kilátót, amivel már nyár eleje óta szemezek, de még nem hódítottuk meg, inkább itthon maradtunk és filmet néztünk. Filmválasztás: először csak azt tudtuk, hogy valami agyament dologra vágyunk, ami csak úgy van, de sok értelme nincs. Valami, amiben szörny kószál szabadon és rettegést hagy maga után, és a hétköznapi emberből lesz a hős, nem pedig Amerika kapitány jön és ment meg mindenkit. Az egyik filmes blogon találtunk kritikát a Super 8-ról, és bár nem szeretem az űrlényes filmeket - noha mindig megnézem őket - végül ezt választottuk.

 És nem bizonyult rossz döntésnek.

 Mivel mesterien megkomponált, fogyasztható történetet tálalt nekünk J.J. Abrams, respect. 

 -spoiler-

 Amikor először elolvastam a történetet, még nyavalyogtam, hogy ne már, nem akarok E.T.-t nézni, sem Hősöket. Mert valamiért azt gondoltam, hogy a vonatszerencsétlenség következtében a gyerekeknek lesznek szuperképességeik, miközben találkoznak az idegennel. Tévedtem. A cím a 8 mm-es film tekercsre utal. Egyébként a filmben van is elrejtve egy poén, amikor a lurkók szeretnék előhívatattni a filmet már másnapra, akkor a filmekkel foglalkozó srác - aki nem mellesleg az egyik szereplő nővére után kóslat - kineveti őket, hogy mégis mit gondolnak, minimum három nap az előhívás, méghogy holnapra... :D Bezzeg most, a mi 'időnkben'... minden azonnal. De ne rohanjunk előre a történetben. A nyitójelenet temetéssel indul. Ez a filmre rányomja a bélyegét, de csak úgy, ahogy a gyász is megbénitja a létezésünket. Az elején még el sem tudjuk képzelni, hogy lesz holnap. Aztán már kapaszkodunk a holnapokba. Majd pedig a holnapok szépen, csendben követik egymást. És bár a fájdalom mindig ott lesz. Megtanulunk együttélni vele.

 Nem akarom leírni a sztorit, azt már más blogokon megtették. (Mint itt, meg itt, meg itt.) De nagyon tetszett, ahogy az idegen lényt fokozatosan látjuk meg. Amikor kiszabadul a vagonból, csak az a halovány érzés marad, hogy ott lehet valami. De nem látunk semmit, csak sejteni lehet, hogy ott bizony lapul egy lény. Aztán először egy pocsolyában látjuk meg a tükörképét, miközben egy ártatlan mellékszereplő fölé hajol. A gyerekek először a filmjükön látják vissza a valamit, miközben pont azon agonizálnak, hogy ki kibe szerelmes... És így, szépen lassan jutunk el a face-to-face találkozásig.
 Külön kiemelném azt a részt, amikor a városka lakói a felfordulást a szovjetek kontójára írják... Kis hidegháborús hangulat.
 A történet során több rejtett utalást is fel lehet fedezni, amiket más filmekben már láttunk, de itt is helye van. És a gyerekszínészek hitelesen játszották el a szerepüket.
 Ami pedig kerek egésszé tette a filmélmény, az az, hogy a stáblista alatt végignézhetjük azt a zombis filmet, amit a gyerekek készítenek. Ötletes. Bájos. Kedves.
 Kiknek ajánlom? Akik szeretnek nosztalgiázni a '70-es, '80-as években, akik szeretnek filmes kliséket felismerni, akik szeretik a lényes filmeket... és akik szeretik a zombikat. ;)
 Számomra legalább akkora meglepetés volt, mint a Paul.
 És a végén nem derül ki, hogy a Lény alapvetően gonosz, vagy jó. Mert nem fekete, nem fehér. Hanem szürke. És egészen érthető lesz, mit miért tesz. A nézőnek kell eldöntenie.

 Értékelés: 10/9.

 És ha csak ezt a trailert láttam volna, azt hiszem nem néztem volna meg a filmet...

Ez már többet elárul a filmről:

Az álom a tudatalattiba vezető királyi út

 Csütörtökre virradó éjjel az orvoselvándorlással álmodtam... A most végzett orvosoknak úszni kellett megtanulniuk. Két csoportra bontotta az úszómester a fiatalokat. Az egyik kategóriába kerültek azok, akik itthon maradnak. Ők az egy méteres, meleg vizes medencébe tanulhatnak meg úszni. Ide öten kerültek. Boldogan vetették magukat a habok közé és fröcskölték le egymást. Pancsoltak, gondtalanul, ugyan néha el-el taposták egymást, és a medence is kicsinek bizonyult annyi embernek.

 A maradék két ember pedig azok voltak, akik elvándorolnak. KD volt az egyik. Nekik a 3 méter mély, hideg vizes medence jutott. Először mellényben kellett úszniuk. Aztán már anélkül. Én meg ott kapáloztam, hogy én is oda megyek, ahova ő. Erre az úszómester ágálni kezdett ellenem, hogy hiszen én nem is tudok úszni. De kötöttem az ebet a karóhoz és belevetettem magam a vízbe. Az elején még fenn tudtam magam tartani a felszínen, aztán minduntalan elsüllyedtem. Valaki mindig volt, aki kihúzott. De emlékszem, hogy szinte fuldokoltam. És talán reményvesztett (ön)feladás is volt ebben. Talán. Ami viszont érthetetlen, mert a döntésemet alaposan átrágtam. Talán kicsit kísért az elmúlt hetek utószele.

 Ma pedig egy igen méretes süni fenyegetőzött (szintén álom). Egy épület padlásán voltunk, ahol különböző lépcsők különböző helyekre vezettek. Most, hogy visszagondolok erre az álomra, eszembe jutott egy másik, ahol szintén a padlás körül forgott a cselekmény. A mai álmomra nem nagyon emlékszem, cseppet sem logikus, olyan, mintha valaki rosszul vágott volna össze egy filmet. De a süni a lépcsőket őrízte és nem engedte, hogy felmenjünk.

 Rég álmodtam, az elmúlt napok azonban nagyon aktívak voltak. Talán azért, mert Telihold volt. Vagy inkább azért, mert küszöbön állnak a nagy változások és most lassan átbillenünk a következő szintre. Igen, inkább ezt tartom valószínűbbnek.

Kristálykoponya

 Tegnap este bambultam a TV-t, National Geographic, 'Az igazság, és ami mögötte van: Kristálykoponyák'. Egyszer láttam a legutolsó Indiana Jones filmet, ami szintén e misztikus tárgy körül forgott, de eléggé kiakasztott és teljesen megértettem a South Park alkotóit, akik hozzám hasonlóan nehezen dolgozták fel a film okozta traumát.

 Ma is mozgalmas napon vagyok túl. A kosztüm szoknyám meg persze megint felszakadt a 'bevágás' mentén... És persze mikor? Amikor időre megyek és sietek. Még az utcánk végén észrevettem, hogy hoppá, és gyorsan visszaszaladtam. Persze, tűsarkúban (mert ugye csini rucihoz az dukál...) Végülis valaki megállította az időt és pont akkora értem oda, amikor kellett.

 Munka: alakulnak, a mozgalmas napom egyik fő oka. Egyetem: remélem megúszom ezt a félévet fejvesztés terhe nélkül. Sajnos elég sok mindennel el vagyok maradva.

 Mennem kell a reptérre, KD ma jön vissza. Jó hírek. Az élet szép. Talán tényleg el kellene fogadnom, hogy lehetek boldog is. És nem csak folyton mindent elengedni... :)

Ki lehetne jó annak a nőnek, aki kitalálta magának Mr. Darcy-t?

 Délután Katival kiültünk a Duna partra, míg vártuk az idő múlását. Felnőttünk. Erre a megállapításra jutottunk, miközben megosztottuk egymással a munkahelyi tapasztalatinkat. És közben az egyetemi követelmények terhe egyre jobban nyomaszt. 

De a Szerelem, nos, az mindkettőnk életében rendben van.

 És ez így van jól.

 Az elmúlt napokban rákattantam az esküvő szervezésére. A koszorúslányaim nagyjából már hülyét kapnak tőlem. November 19-én menyasszonyi ruhabemutatóra megyünk... És egyetlen Katám kezébe adtam a leánybúcsú szervezését.

 De talán sok mindent akarok. Túlontúl azt akarom, hogy minden tökéletes legyen, hogy mindenki jól érezze magát, hogy azt mondhassák, igen, rég voltunk már ilyen jó kis esküvőn. De a dolgok legmélyén nem ez számít. Hanem az, hogy öt év múlva hol leszünk Krokodil Dundee-val, hogy képesek leszünk-e túllépni a mindennapok problémáin. Hogy képesek leszünk-e együtt változni.

 Mert "a szerelem elmúlik és a pénz is eltűnik". Ezt egy idős nő mondja a Jane Austen életét feldolgozó filmben. De akkor, mi marad? És ami marad, az mit jelent? 

 Egyébként meg sejtem a választ. ;) Sőt... igazából, már meg van a válasz. És jó. Nagyon jó.

u.i.: Hölgytársaim figyelmébe ajánlom a tökéletes pasit. Hát igen, mi még Jane Austen-on nőttünk fel... 

Nehéz napok krónikája

 Határozottan utálok korán kelni. Amikor négy órakor megcsörrent az ébresztő óra, nem hittem a fülemnek, de a szemem kipattant és felfokozott érzelmi állapotba kerültem. Felébresztettem KD-t is, de gyanítom nem sokat aludt az éjjel. Nekem azért sikerült pár órát durmolnom. Gyorsan átfutottuk, hogy biztos mindent elpakoltunk-e, aztán indultunk. Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér. <3 De sajnos én most nem repülhettem. Ellenben, KD először ült fel azokra a csodálatos masinákra. MALÉV gép, pocsék cateringgel. (Bezzeg az Austrian Airlines-on nagyon finom ételeket szolgáltak fel. NYAMM.) KD épségben megérkezett egy új világ küszöbére. Drukk-drukk. Nagyon fura érzés. Még nem fogalmaztam meg, mit is érzek.

 Csütörtökön este még beültünk iszogatni néhány kollégával. Jäger, Téged sem szeretlek. A Hubival egy szinten vagytok nálam. Végeztem Veletek. Amúgy meg jól telt, még meg is táncoltattak, ami az én kétballábammal azért teljesítmény... :) Bár a másnap... Na, eltelt. Az utolsó nap bent. Szomorú volt. De most már jól vagyok. Túl kellett esnem ezen is. Hasznos tapasztalatok a tarsolyban, készen állok arra, hogy tovább menjek. Muszáj. Másként nem lehet.

 Tegnap KD-nek azon nyühögtem, hogy ez az egész utazás álom, és ha sikerül, az tök jó lenne. De. Az Élet eddig olyan volt, hogy elhúzta előttem a mézesmadzagot. Aztán mindig jól pofára ejt. Erre annyit mondott, ne aggódjak, csak mi, magyarok nem tudjuk elfogadni, ha az Élet egy picit is hasonlít a normálishoz. (Persze mi számít normálisnak...) De ebben tökéletesen igaza volt. Úgyhogy, most igyekszem pozitív lenni, ami nekem nehezen szokott menni, éljen a megrögzött pesszimizmus... vagy, negatív irányba hajló realizmus. 

 Azt hiszem túl álmos vagyok. Akartam még néhány eget rengető gondolatot megosztani Veletek, de ma már nem túl sok értelem születik belőlem. (Máskor sem. De ez megint más kérdés...) 

 És most várok még valamire. Hogy mire? Ha megtörténik, úgyis elmondom. Ha nem, akkor meg nincs is sok értelme beszélni róla.

 Nagyon-nagyon izgulok, valami új kezdődik, szurkoljatok! Ha sikerül, én örökre a társadalmat fogom szolgálni... YUHÉÉÉ!!! Csak adja az Ég, csak adja az Ég! :))))

Amikor megszólal a gong

 És a ma este két főszereplője már készül az öltözőben a nagy fináléra. Kedves Olvasóim, ezt látniuk kellene. A stadionban a hangulat felfokozott, dübörög a zene, fénynyalábok pásztázzák a közönséget. A VIP szektorban prominens személyek várják az este kimenetelét. Váratlanul a zene elhall és csupán egyetlen női hang tölti be a teret. Éneke minden Lelket felpezsdít. És ekkor megjelenik Ő az öltözők felől. Határozott léptekkel tart a szorító felé. Ő, a piros sarok bérlője, a rettenthetetlen, az, aki minden szívet megérint... 

 Igen, Ő a Remény.

 Beér a szorítóba, a tőle megszokott szolidsággal veszi a közönség örjöngését. Remény élteti magát, élteti az embereket. 

 És ekkor felcsendül egy drámai szólam. A fények elhalnak, egyetlen lámpa világot az öltözők felőli folyosóra. És az est másik szereplője is színre lép. Komoran megindul a szorító felé. Fejét leszegi, arcát nem látjuk a csuklyától.

 Mert Ő Apátia, a kék sarok ura. Amint beér a szorítóba, két, alig felöltözött nő segíti le róla a köntöst. Remény a csendben készül az előtte álló küzdelemre. Edzője a vállára teszi a kezét és rövid imát mormol. Közben Apátia érzékeny csókot vált két hölgy segítőjével. A segítők elhagyják a szorítót. A konferanszié bejelnti a két harcost, majd a bíró lép a helyébe.

 Gong. Apátia kíméletlenül neki esik Reménynek. Az ütések gyorsan váltják egymást, Remény rendületlenül állja Apátia támadásait és ahogy tudja, visszaadja. Peregnek a percek, gyorsan eltelik az első menet. A két harcos lerogy, a segítők gyorsan mellettük teremnek és hasznos tanácsokkal látják el őket.

 Gong. Újra egymásnak esnek. Míg az előző menetet Apátia uralta, most Remény kerekedik felül a maga tiszta játszmájával. Technikás boxoló, Apátiát az ereje teszi naggyá. És igen, hölgyeim és uraim, ezt a menetet Remény nyeri. Újra rövid pihennő.

 Gong. Apátia bosszúsnak tűnik, amiért Remény nyerte az előző menetet. Keményen sorozza Reményt, aki rendületlenül állja az ütéseket. Hölgyeim és Uraim, itt nem kevesebb a tét, mint az, hogy ki marad életben. A szorítót csak egyikük hagyhatja el élve.

  

 De mit látunk? Nem hiszem el, csak én látom? Emberek, nézzetek oda, Apátia övön aluli ütésekkel bombázza Reményt, kinek arcát fájdalom torzítja el.

 Remény elterül a földön. A bíró rászámol. De miért nem szólal fel senki? A közönség őrjöng, Remény mozdulatlanul fekszik. Az edző felrohan mellé, megemeli Remény fejét. De a kedves arcból csak egy üveges tekintet néz vissza.

 Remény halott. Apátia állatias vadsággal tombol.

 A közönség Apátia győzelmét ünnepli Remény holtteste felett. 

 Senkit sem izgat, hogy tisztességtelen küzdelemben kerekedett felül.

 A SOTE felé tartottam, miközben belém nyílalt egy váratlan felismerés: fogalmam sincs, hogy ki is vagyok valójában, nem tudom, hogy jó vagyok, vagy rossz vagyok, egyáltalán, vagyok-e. Nem, nem illúzió, nem is porszem. Persze vagyok gyerek, fiatal felnőtt, barát, testvér, menyasszony (menyaszörny), nő, egyetemista, koordinátor (még), önkéntes, ember.

 És mindezen szerepek között megbújok valahol én is.

 A szívem majd kiugrik a helyéről. A torkom összeszorul. Ez az időszak a felszínre hozta az aktív önkeresésem. De egyáltalán, vajon szükséges-e mindez?

 Vagy csak azt érzem, amit a rabok a moszkvai börtönben? Hogy az emberi gyarlóság és 'kegyetlenkedések' kiölték belőlem a Lelket és ezért nem találok már vissza? Nem tudom hol vagyok, hova tartok. De nem elveszett érzés. Csupán túl sok minden történik és úgy érzem, nem tudok lépést tartani az eseményekkel. És ne beszéljünk a folyamatos önmarcangolásról, hogy ha jobban csináltam volna dolgokat, akkor most nem itt tartanánk.

 Lehet én is azon emberek közé tartozom, akik feleslegesek abból a bizonyos 7 milliárdból.

 Tévedés a létezés. Ennyi.

Becsület kérdése

 Vannak könyvek, amik éppen a megfelelő időben találnak meg. Mások pont, hogy a megfelelő időben kerülnek a kezembe. És akadnak, akikkel még várnunk kell egymásra, mert még nem nőttünk fel a másikhoz.

 Tolsztoj Feltámadása egy olyan mű, amihez érni kell, öregedni és tapasztalni. Hogy megértsük, amiről ír, ahogyan ír. És bár lassan haladok előre, mert nincs sok időm olvasni ebben a kusza helyzetben, Tolsztoj úgy vezet a feltámadás felé, mintha az én életemben történne meg. Talán mert úgyanezt élem meg bár merőben más élethelyzetben. Vágyom arra, hogy a hamvakból újjászülessek. Vágyom arra, hogy sikerüljön lezárnom egy korszakot. Már a kávé íze sem a régi. Keserű, mint a búcsú maga is. Holnap bezárulnak az ajtók mögöttem. Nincs visszatérés. Nincs több beszélgetés. Nincs több magyarázat. Csak a vége, vége, vége. Ennyi volt. Nem kellesz. Mehetsz utadra. Pá, édes...

 Görcsbe rándul a gyomrom. Még kell egy kis idő. Na tessék, már megint a nyafi... Most a Bátyám sincs itt, hogy segítsen túlélni.

 De eztán tényleg a feltámadás jön. Ugye? Mondd azt, hogy igen, kérlek.

És Édes November megint eljött

 Imádom a filmet. Annyira gyönyörű. És Enya zenéje tökéletes választás hozzá. Ilyenor, novemberben mindig megnézem, már csak azért is, mert jó látni kicsit nyáriasabb képeket a Tél küszöbén. Valamint a szerelem elsöprő ereje mindig magával ragad. Hát igen, hát igen, ilyen kis érzékeny lélekkel nem nehéz beleélni magam. A történetet sok-sok zseniális felvétellel érzékelteti velünk a szereplők karakterét is. Míg Sarah otthona élettelteli, addig Nelson, a munkamániás pasasé hideg és szürke. (Megjegyzés: Nelson (ex)csaja Lorelai Gilmore, de ezt csak akkor fedeztem fel, amikor már a Szívek Szállodáját is megnéztem... :P)

 És ne feledkezzünk el Sarah szomszédjairól sem ;) Cukik. Nagyon. ;)

 Ma egész nap bent voltam a cégnél, ezt csak egy találkozó tarkította délután. Utolsó előtti-előtti nap. Már nem fáj annyira, ha belegondolok. Áh, öregem, rosszul megy nekem az elválás. De már sokat fejlődtem. :) Hiányozni fog sok minden, de most nagyon-nagyon sok lehetőség áll előttem, amiket eddig nem vettem észre. És csak választanom kell. Dilemma: merre tovább? Jól fogok dönteni? Nincs garancia...
 De mielőtt döntök, azért még sok mindent meg kell tennem. A teendőkről elég, öhm, elég hosszú a lista, hétvégémen meg csak a sebeimet nyalogattam és kissé alkohol mámorban úsztam... Nem nagyon... Úgyhogy majd most a hétvégén behozom a több havi lemaradásom az egyetemi dolgaimban.

 Holnap is munka. Még bent. Pakolás, emlékek dobozlása... A virágom sajnos meghalt. Nem megy nekem a növénytartás... Jobb lesz, ha nálamnál ügyesebb emberekre bízom a krizanténom.

És egy kis merengés a múltról itt.

Samhain 2011.

 Avagy számadás. Hiszen a kelte Samhain erről is szól. Számot adni az elmúlt tizenkét hónapról. Mit tettünk, mit értünk el, merre vezet tovább az utunk.

 Néha hónapokra magára hagyom Nolasyn-t, máskor meg naponta több bejegyzés is születik. Talán így akarok emléket hagyni az utókorra, az internet halhatatlanná teszi létezésem. Csakhogy mostanában túl sok hullámvölgyön vezetem keresztül olvasóimat is. Igyekszem kilábalni ebből az időszakból. De néha még visszahúz a csalódottság, a szomorúság és az elkeseredettség.

 Az elmúlt hetekben tanulságos leckék jutottak osztályrészemül. Megismertem embereket, Lelkeket, akik kezdetben barátaim lettek, majd elfordultak tőlem. Érthető, már megfejtettem. És már nem vágyom arra, hogy megbeszéljük.

 Az önkénteskedés is sok mindenre rávilágít. Csakhogy, már nem tudom öszíntén azt mondani az embereknek, hogy ne aggódjanak, tegyenek meg mindent, ami erejükből kitelik, és akkor majd minden jobbra fordul. Mert az élet nem ilyen. Sokkal összetettebb. Küzdelemmel tarkított. És a végén senki sem vereget vállon.

 Szerelem. Minden bizonytalankodás és elképesztően nehéz próba után kiállt mellettem. Miközben én keresgéltem az utam, türelmesen várt rám. Támogatott és biztatott. És mindeközben rádöbbentem, nem kell mindent itt hagynom. Hiszen mostanra már Ő jelenti a Mindent. És igazán boldog vagyok, hogy megélhetem mellette. És csak bízom benne, hogy örökre itt marad. De ha mégsem úgy alakul, már most is szerencsésnek mondhatom magam. Jó érzés minden nap azzal a kellemes bizsergéssel ébredni, hogy a világon van és tőle mozog minden. És amikor aludni térek, itt van bennem. Pilinszky az Itt és Most* című versében zseniálisan leírja, mi is a Szerelem. És jó. Nagyon jó. Sőt, több annál.

 Család. Hálás vagyok érte, hogy burokban nőhettem fel. Talán naivitásom innen gyökerezik, de inkább bízzak az emberekben, minthogy senkim se legyen örökös bizalmatlanságom miatt. Mindenkinek tiszta lapot adni, hogy ő írhassa tele Lelkének daljával.

 Barátok. A Kör bezárt: akik bizonyítottak és akiknek én is bizonyítottam. Így van ez jól. Tudjuk, hogy mit várhatunk el a másiktól, hogy mennyire számíthatunk egymásra.

 Írás. Lassan haladok. Semmit sem tudunk felmutatni, amire büszke lehetnék. Úgy látszik nekem csak az ötletek jutottak. Megírni talán majd más fogja őket. Talán nem is kell megszületniük.

 *Itt és most
A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Hidegkúti Boszorkányok

 Éjszaka seprűvel rohangálni a kihalt kertvárosban: őrültség. Dehát, úgyis bolond vagyok... Sikerült egy idősebb pasast megijesztenem, nem teljesen szánt szándékkal, csak vinyogva rohantam el mellette... miközben egy seprűbe kapaszkodtam... Ezzel kiérdemeltem a Bátorság Érmet. :) (Fényes nappal azért nem tenném meg... :D)

 Morag otthona elvarázsolt kastéllyá változott át, töklámpások, pókháló, csontváz, sírkő... minden, ami egy boszi-buli ízléses díszletéhez kell. Nem beszélve a palackozott vérről... És persze Mickey, a Ház mindenkori Ura és Parancsolója. A Főmacska. 

 Elő-halloween és utószülinap. Egyetlen vörös hajú - evégett igazi - boszorkányunk szülinapját is megünnepeltük.
 Éjjel jósoltunk, kísérteties volt, hiszen olyan lapok kerültek elő, amik teljesen leírták a jelenem. Meglehet véletlen, meg általában nem hiszek bennük, de arra, hogy megmutassa a múltat, tökéletesen alkalmas volt. És a jövő? Nos ugye, az mindig változik, így megjósolhatatlan. 

 És talán nem is kell tudnunk és ismernünk. A jelenünk sokkal fontosabb.

 Mert nélküle nincs jövő.

Egy felejthetetlen boszorkány est.

 Örökké tanulni és fejlődni. Közelíteni a tökéletességet. Majd továbblépni. Látni, megismerni, figyelni, értelmezni, hol jól, hol rosszul. Tévedni. Nagyon sokszor. Hogy megtapasztald a saját bőrödön. 

 Tévedés nélkül nem is lennél Ádám és Éva leszármazottja.

The show must go on

 Este elmentünk a Hősök Terére, Töklámpás Fesztiválra. Készültek képek, feltöltés alatt. Roppant mód kreatív tökfaragó mesterek és amatőrök alkotásait szemléltük meg. Gyerekek rohangáltak, kutyusok és egy cica (!) nézte, hogy vajon ezeknek az embereknek miért jó kibelezni a sütőtököt és mindenféle ábrával felcicomázni orcáját. Majd mécsest elhelyezni benne és figyelni, ahogy táncot jár bennük a fénye. Mint valami világítótorony, úgy pislákol a sötétben. Utat mutat az eltévedt Lelkeknek. Vajon tényleg elvékonyodik a határ élők és holtak világa között Mindenszentek előestéjén? Vagy csak babona? Vagy az emberek annyira félnek az elmúlástól, hogy még éltükben azzal riogatnak, hogy ha nem gondozzuk emléküket, visszajönnek és kísértenek? 

 Van egy elméletem, de azt most nem írhatom le. Még elég eretnek, át kell gondolnom, hogy ne átkozzanak ki... :D

 Hétfőn Samhain. A kelták legnagyobb ünnepe. Tulajdonképpen az Óév búcsúja és az Újév köszöntője. Tavaly a Kelta-Wicca Hagyományörzők körében ünnepeltünk. Idén sajnos lemaradtunk róluk, teljesen elvonták figyelmem hétköznapi dolgok és elfelejtettem jelentkezni. Pedig szeptemberben még eszemben volt... Sebaj, hétfőn megtartjuk a magunk kis, boszorkányos Samhain ünnepét. És elbúcsúztatjuk az Óévet, köszöntjük az Újévet.

 Néhány kép a mai töklámpásokról (lusta vagyok már feltölteni a picassába):

Hello, Cicus!

A boszorkány háza

Tündérke háza

Olyan ismerős, de nem ugrik be a neve... :P

Az igazi halloween-i madárijesztő

Csillog, csillog...

mosolyogj!

 Az ablakok csillognak-villognak. Friss illat árad a lakásban. Még van egy kis dolgom, de valójában elégedett vagyok a mai teljesítményemmel. Reggel óta pörgök és csinosítok. Mostantól részben itthonról, részben a SOTE-n fogok dolgozni, bár utóbbit nem szeretem, túl sok nekem az a húsz emelet. Ez az egész helyzet elég nagy kudarc nekem. Folyamatosan azon töprengek, hogyan lehetett volna jobban csinálni. Mostanra már tanultunk a hibáinkból, most már tudjuk, hogyan lehetne. De most már másként kell megvalósítani. Szervezkedek, rendezgetek, próbálok ráérezni arra, melyik irány lenne most a legjobb és a legeredményesebb.

 De talán alkalmatlan vagyok erre. Ezért is buktunk el.

 Ma még nyafogok, mert ma még szabad és mert Krokodil Dundee most ment haza és egyedül maradtam. És eddig nem kellett magamban szembenézni ezzel az egész cécóval. Mert eddig itt volt és fogta a kezem. Senki sincs itthon rajtam kívül. Nincs kibe kapaszkodnom.

 Hajnalban többször is felriadtam. Egy autóbalesettel álmodtam, amiben egy kis szürke macska is előkerült. 

 Meddig fogok még ezen keseregni? Miközben itt ez a gyönyörű nap! Inkább nem állom útját a változásnak, hanem hagyom, hogy magával ragadjon.

 De azért valami még mindig zavar, és meglehet a héten kénytelen leszek szembenézni vele, hogy mindent tényleg le tudjak zárni.

 A kérdés az, hogy szükséges-e. Mert értelme nem sok van. Van, aki sosem tanul semmiből.

 Mindig egyszerűbb láthatatlannak tekintetni a problémát, mint szembenézni vele. Igaz?

 Ebbe most egy kicsit belehaltam. Tudtam, hogy egyszer el kell majd búcsúznom. De még azt reméltem, van időm. Mert a búcsú nyáron mindenképp el fog jönni. Sajnálom, hogy el kell hagynom a Barátaimat, akiket az elmúlt hónapokban megismertem. És bár tudom, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, de valahol mélyen mind érezzük, hogy ez már azoknak a változásoknak az előszele, amik küszöbön állnak.

 Most már tényleg nincs mitől félni. Lebegek. 

 Van, ami nem fog változni. Csupán nem oda fogok bejárni dolgozni. Máshova. 

 Kísérteties visszaolvasni a korábbi bejegyzéseimet. Skype-on is ezen nyafogtam, rossz előérzet, mondtam. Bejött. Miközben nem kell semmit sem temetnem. (MTV Linkin Parkot ad, hm, Élet, vígasztalni akarsz? :D Drámai: In the end... SZÉÉÉÉÉÉP).

 Nem tudok most írni, csak össze-vissza jönnek a szavak. Már nem sírok, nem is értem magam, hogy miért bőgök ezen már két napja. Vagyis, persze, tudom. A Kollégáimat síratom, akiket megszerettem. Hogy nem láthatom őket nap nap után, mint eddig. Hogy nem beszélgethetünk az élet nagy kérdéseiről. És az irodánkat, az asztalomat, a virágomat, a teraszt, ahonnan mindig alkalom nyílt nézni a hegyeimet, amiket annyira, de annyira imádok. Minden nap köszöntünk egymásnak az Erzsébet-kilátóval, a Hármashatárhegynek is integettem, de volt, amikor köd vonta körbe őket és elrepítettek Álmosvölgybe. És azokat a pillanatokat, amikor egyedül kint álltam -ültem- és néztem, ahogy a Nap cirógatja az én kis kommersz fáimat, amiknél magasabban voltam és madárszemmel tekintettem le rájuk. Most már az őszi kosztümöt viselik. Jól áll. Maradjon sokáig így. És az emlékeimbe is azt fogom megőrízni, ahogy ma láttam őket a péntek délutáni napsütésben. Művészein gyönyörű volt.

 És azt hiszem, félek. Most már itt állok az Ismeretlenbe vezető úton. Ezt is tudtam, hogy el fog jönni. Mármint ez a pillanat. Amikor mindent, de mindent el kell engedni, amikor szabaddá kell válni. Vagy nem tudom. Most minden bizonytalan és egyben bizonyos.

 Nagy feladat előtt állok. Lehet, bele fogok bukni. De még megteszem, amíg csak erőmből futja. Egyedül nem fog menni, de sok mindenben magamra maradtam. 

 De azért boldog vagyok.

 Mert sok mindent megtapasztalhattam.

 Sok értékkel pakoltam tele a tarisznyámat, ami már életem végéig el fog kísérni.

 Szerencsés ember vagyok.

 Mert van, aki az elmúlt két napban rengeteget támogatott, dédelgetett, igyekezett elűzni fájdalmam. Én hülye liba, meg sem érdemlem.

 Most már szeretném tudni, hogy mit követtem el, amiért halálra szívat az élet? Megszűnik a munkahelyem, amiről eddig is pusmukoltak a hátam mögött. Überfasza.

 Még Gönye adta a mancsomba Coelho-tól az Alkimistát. Magamtól nem kezdtem volna el olvasni, nem szeretem a sikerírókat, mert úgy érzem, a média alaposan manipulálja, kiből lesz valaki, akit imádhat, bálványozhat a nép. De amikor elolvastam a történetet, rájöttem, nem volt igazam és elhamarkodottan ítélkeztem Coelho felett (ez még 2007-ben történt, vagy nem).

 Az a Szerelem, ami a Világlélek nyelvén íródott, nem áll a Személyes Történet útjába. Ez így van jól. Nem fojthatjuk meg a másikat a szerelmünkkel. Mert ha mégis korlátozuk a Társunk szabadságát önös érdekeinkből, akkor az nem szerelem, hanem saját függőségünk manifesztációja. Boldog az a Pár, aki megélheti, milyen is az igazán inspiráló, türelmes, gyengéd Szerelem...

*

 Jön a Halloween. Csajparty lesz (boccs, fiúk, de gyanítom Ti nem vonulnátok velünk végig a városon boszorkánysüvegben és estélyiben...). Sütipartyt karácsony előtt tartunk, Hugi fellépése utáni héten. Már várom, hogy megint kislányok lehessünk kicsit, távol minden felnőttes őrülettől.

Egy kis hangulatcsináló, szintén az egyetlen, drága Hugicámtól (a jó testvérkapcsolat titka a működő wifi...)

 Nolasyn újra szabad. A Lelkem is. Sok minden nyomasztott. De szép sorjában elengedtem mindent. Nem volt egyszerű, a fene enné meg a ragaszkodós fajtámat... Az elmúlt hetekben az Élet nevű kurzus csapott arcul néhányszor. Mintha csak alaposan ismerné minden félelmem, egyiket a másik után valóra váltotta. Most meg, most meg nincs mitől félni. Mert amitől tartottam, megtörtént. Átéltem, túléltem. És itt vagyok. Erősebben, talán kicsit szomorúbban, de közben valahol boldogan is. Nem lesz több félelem. 

 Ha azt hinnénk, vége az életünknek, azt csak mi gondoljuk így. Mert valójában nincsenek rossz dolgok. Minden, ami történik az okkal történik. És mindenből lehet tanulni, ha elég nyitottak vagyunk rá és nem ragaszkodunk a múlthoz. De a jövőbe sem szabad kapaszkodni. Mert se nem ez, se nem az nem létezik. Hányszor puffogtattam már el ezt a tézist. De a múlt, az talán meg sem történt, a jövő talán meg sem fog történni. Az itt és most az egyedüli, ami életet lehet belénk.

 Szóval most itt állok az Utam előtt. Kiválasztottam. És nem ide sodródtam, hanem eldöntöttem. Ezt akarom. És nincs mit bizonygatni arról, hogy jó lesz. Mert nem lehet tudni. De most már kész a választás. És már nem vagyok bizonytalan, mert már tudom, mit szeretnék. Céljaim vannak, amiket el is tudok érni. És ha esetleg megint bizonytalankodnék ott lesztek Ti, drága Barátaim, hogy tükröt tartsatok elém. 

 Persze mindez lehet tévedés is. Miért ne? Ember vagyok és ráadásul Éva lánya.

A Barátságról

 Az elmúlt években bebizonyítottátok, hogy mellettem álltok, nem csak rosszban, hanem az örömömben is őszintén velem vagytok. Lelketek fényesen ragyog előttem, nincsenek álarcok, megmutatjátok igazi Lényetek. Látjuk egymás daimonjait is. Számtalanszor elkaptatok, amikor zuhanni kezdtem és nem hagytátok, hogy belehaljak. Itt és Most vagytok velem. Karjaitokat védelmezően fonjátok körém. 

 Nagyon szerencsés ember vagyok. És erre mindig emlékeztettek. Mert nem az anyagi lét tart minket össze. Nem. Ezek a Barátságok már valahol máshol megkötettek. Talán még ifjú lélek korunkban találkoztunk egy másik létezésben. És már akkor megfogadtuk, hogy kitartunk egymás mellett. Akár Életeken át.

 Templomot építettünk. De nem ám téglából. Magunkból. És itt megpihenhetünk, fáradt Lelkünk megértésre talál. A Templomunk kertje pedig a legcsodálatosabb Éden Kert. Ide mindig visszatérhetünk. A távolság nem számít.

 Köszönöm.

BMS Klubkoncert

 Ha lenne hangom és nem lennék két ballábas, én is járnék ebbe a studióba! Emelkedett hangulatban telt az este, színvonalas előadásokat láthattunk. Aki nem volt ott, az bánhatja... ;)

 Húgomék koncertje roppant jól sikerült. Az estét ők indították a Mimával. Megemelem a kalapom Tesóm előtt, vérbeli profiként állt ki a világot jelentő deszkákra és én el tudtam hinni, hogy ő egy robot, akit koméidás nőnek programoztak, változatos érzelmi színskálával. Verának meg nem fogok többet hinni, amikor arról fog nyafogni, hogy nincs hangja, se tehetsége... Tessék szépen elfogadni, hogy jók vagytok, na... :)

 Számos olyan dal felcsendült, amik Lelkemnek roppant kedvesek. Mint például Von Krolock gróf El nem múló vágy című lírai dala arról, hogy évszázadok óta keresi a szerelmet, de mindig csak a halálban teljesül be. Vagy az Anasztázia, amikor a kastélyban énekel és megrohanják az emlékek. És ne feledkezzünk el az Operaház Fantomjából Christine szólójára, Gondolj rám. A Moulin Rouge-ból is felcsendül az Elefánt-dal, Rudolf pedig a Halállal duettezett, kétszer is. Hangoztak el még más dalok is, de ezeket ragadnám ki a kedvenceim közül. Farsangkor lesz a következő klubkoncert. Gyertek! :)

 Végül Csilláék előadták a Mizu? BMS változatát. Szavakkal nem lehet visszaadni, látni kellett volna! :)

 Legközelebb Zsó az Elizabeth-ből fog énekelni. Mert meg tudja csinálni. 

 Hajnalig táncoltunk, tetszik a hely, úgyhogy a bulinak folytatása következik ;) Deja vu.

 Képek itt meg itt.

 A legjobban az tetszett, hogy délután Katival és Krisztivel együtt készülődtünk. Ruhákat próbáltunk, sminkeltünk, kiegészítőket keresgéltünk és sokat nevettünk. Annyira jól éreztem magam és remélem lesz még ilyen alkalom és majd megint jól fogjuk magunkat érezni.

 Valójában még mindig nem tettem túl magam a csalódottságomon. Elvesztek újabb illúziók, de helyükre már nem lépnek újak. Most már úgy látom a világot, amilyen. Se nem szebbnek. Se nem rosszabbnak. Egyszerűen hidegnek, lelketlennek, szomorúnak. Nincs öröm és nincs vidámság. Csak átmeneti, felhangolt szakaszok, amikor azt hisszük, jobb lesz minden. És aztán jön az újabb apátia. 

 Már nem hiszem, hogy innen szép a győzelem. Annyiszor bíztam, reméltem majd pofára estem. De már nincs erőm újabb játszadozásokhoz. Elfogytam. Eltűnök. Én csak egy kitalált személye vagyok egy képzelt írónak.

A csalódásról

 Roppant mód utálom, ha a hátam mögött beszélnek rólam. És még jobban rühellem, ha ezt idegenek teszik, akik valójában nem ismernek, csak kapargatják a mázt, ami elfedi valódi arcomat. Miért nem mernek elém állni és megmondani, amit gondolnak? Hát olyan veszélyesnek tűnök a 155 centimmel és az éles kis fogacskáimmal? :P Nagyon erős Lélek vagyok, sokszor tettem erről tanúbizonyságot. Sok mindent túléltem. Hát ebbe sem fogok összeroppani.

 Ezerszer megtanulhattam volna, hogy ne bízzak meg boldog-boldogtalanban. Ezerszer megszívtam, mert hittem az emberekben, a Lelkekben. És ezerszer csalódtam. 

 De eztán is hinni fogok bennük. Mert már csak ilyen naiv kis fruska vagyok. Szeretek megbízni az emberekben. Mert talán még nincs minden veszve... Talán nem is olyan kukába szánt az emberiség. Talán.

 És valójában nem haragszom, csupán 'szarul esik'. De majd Jekatyerina segít feldolgozni ;)

And you're opening my eyes

 Caroline Lost: Stars. Csodálatosan megkomponált lélekdal. Beborultabb napokra. Érdemes a szövegre figyelni.

 Hétvégén lent jártam Pápán. Macskaparadicsom. Most már a nagyok is engedik, hogy kényeztessem őket kitűntető figyelmememmel (értsd: dögönyözzem őket... :P) Péntek este száguldottunk keresztül a végtelen tájon. Tatabánya és környékét nem szeretem. De a Kisalföld mindig felvídit. Győrben átszállás, fel a sötét, kivilágítatlan vonatra. Gyér világítás, fűtött kocsi, kint csillagos ég. Már csak a hó hiányzott, hogy úgy érezzem magam, mint aki Északra megy. Közben lélekben messze jártam. Talán pont Nordkapp-ben. Szombaton Ság-hegy, egykori külszíni bánya. Sziklát másztunk, fel, magasra, közel az éghez, a Naphoz. Szárnyunk nincs, nem juthatunk Ikarosz sorsára. Talán mi a földön járva zuhanunk nagyot. Este ünnep, erről nem írok. A hétvégén sok mindenen elgondolkodtam, van, amitől megijedtem és akad, amire nagyon vágyom. És talán az enyém is. Nem tudom. Mit akarok? Huszonhatévesvagyok,Családotakarok,Biztonságot,Otthont. Boldogságot? Ugyanmárkérleknenevetesdkimagad.

 Ma hazajöttem, az úton végig Tolsztoj kísért. Végérvényesen beleszerettem. Már írtam, de ez oldalakról oldalakra megerősítést nyer. És most ez a zene... jön a Tél. Jön a szülinapom, amit nem várok. Jön sok-sok búcsú. Szintén nem várok. Nem tudok elbúcsúzni. Elengedni? Azt igen, az már nem nehéz. De búcsút inteni... az más kérdés. Állni a vasútállomáson és figyelni, ahogy a két világ egyre távolabb kerül egymástól. Talán mindig is távol volt. Talán olyan közel, hogy észre sem vesszük és egyek vagyunk. Nem tudom. Túl sok minden kavarog most. Eltévedtem. De elveszett már nem vagyok. Csak itt van ez az élet nevű labirintus, és minden forduló után új jövővel kecsegtet. Merre menjek? Hova forduljak? Ki fogja fogni a kezem? Kell, hogy fogják a kezem? Egyedül kell megjárnom? Vagy megpihenhetek valaki mellett? Vagy ezt kell megtanulnom? És ez lesz a nagy-nagy tanúlság. A nagy-nagy felismerés. Hogy valójában mind egyedül vagyunk. Sosem leszünk párban. Mindenki egyedül járja az útját. Csak az ösvények talán időnként egy kicsit összeforrnak, hogy szeretgessük egymást. Aztán jön a búcsú. És mindenki újra magányos lesz.

 Tudni, látni, megismerni... és szeretni. Ez az én dolgom.

A Hajléktalanság margójára 3.

 Hogy mit tanulok abból, hogy önkéntes vagyok? Türelmet. Alázatot. Odafigyelést. És megbecsülést. Nem utolsósorban felismerést, hogy ááááááááááááá itt egy csótány... nem, nem ölöm meg. Neki nagyobb jogosultsága van itt lenni. Én vendég vagyok itten. Szóval felismerést, hogy az ember túlélésre termett leleményének és furfangosságának köszönhetően. Most a melegedőben vagyok, más, mint az álláskereső iroda. Ott még próbálnak visszatérni a társadalomba. Itt már nem. Itt már berendezkedtek arra, hogy hajléktalanok. Az előbb hangosan beszéltek arról, hogy csak a rafkós ember lehet hajléktalan. Aki megél a jég hátán is. Más meghal.

 Ma itt forgat az MTV. Véleményekre kíváncsi, hogy mit szólnak az új rendelkezésekhez. Megpróbálnak a hajléktalan emberek szócsöve lenni. (Ez a csótány egyre közelebb jön, ijesztő :S) De nem hiszem, hogy a hangjuk elér oda, ahova kell. Az íróasztalok mögött ülő emberek előtt paraván van. Nem látják a valóságot, csak egy, az általuk elképzelt világot. Nem lehet ezért okolni őket, ez mindig így volt, nem újkeletű ez a hozzáállás. A problémákkal szembenézés erős embert kíván. De akik hatalomra jutnak, nem mindig erről híresek.

 Közben a csótány már a monitoromon mászkál. Nagy a kísértés, hogy kinyifantcsam... 

 Amikor beszélgetek az ügyfelekkel, mindig az érzem, mennyire szívesen mesélnek magukról, az életükről és mennyire örülnek, ha valaki meghallgatja személyes történetüket. Nem látnak túl a holnapnál, de nem is akarnak. Teljességgel az itt és mostban léteznek. És ami fontos, itt, a melegedőben sorsközösséget alkotnak, egymást támogatják, egymást bíztatják. De már úgy, mint hajléktalan, aki a társadalom peremén él. És nem is akar a részese lenni. Joggal érzik úgy, hogy a többségi társadalom nem kíváncsi rájuk. Ezért alkottak maguknak külön társadalmat.

 

Jekatyerina Konsztantyinovna

 A nap beszólása pedig: "Kína baszik jelentgetni...". Nagyban zajlott az előadás, amikor arról volt szó, hogy minden egyes felküldött objektumot lajtstromba kell venni. Eme becses mondat pedig a hátam mögött ülő bácsi ajkait hagyták el, megsépkelve egy kis dart vader-i aláfestéssel. Aztán ahogy vége lett az előadásnak, kitolakodott mellettem sűrű bocsánatkérések közepette. (Teszem hozzá, az első sorban ültem mert késtem - elnéztem a kezdés időpontját...) "Kisasszony, ne haragudjon, sietek..." Már előadás közben is úgy éreztem, mindjárt átmászik a sorok felett, többször is türelmetlenül felhorkantott.

 Összességében tetszett az előadás, volt újdonság is, amit az Idő Uraihoz fel tudok használni. Éreztem én tíz éve (bezony, akkor írtam meg az alapsztorit) hogy még technikailag lesz fejlődés. És szinte minden héten belebotlok valamibe, amire szükségem van. Talán lassan gyűjtőmunkám végére érek és befejezhetem a történetet. És arra megint rájöttem, vonz az egyenruha. Ha egyszer újrakezdhetném, vagy a következő életemben a Zrínyire megyek. 

Valaki, aki Te vagy

 Süt a Nap. Kiránduló idő van. Próbáltam néhány kollégámat rávenni, hogy szökjünk meg és menjünk kirádnulni, hiszen talán ez az utolsó nap, amikor ilyen ragyogó napsütötte őszi délelőttünk van. A lelkesedés megvolt, de a kötelesség győzött felette, így most mindenki a helyén dolgozik. 

 Egyedül vagyok, sehol senki, zenét hallgatok és dolgozom én is. Kora reggel azon gondolkodtam, talán azért nem érzem, hogy itt az Ősz, mert a Gellért-hegyen még szinte minden zöld. A fák és a bokrok váratnak  a 2011-es őszi kollekció bemutatásával. A napok pedig észrevétlenül egymásba csúsznak. Hol gyorsabban, hol lassabban. Halad előre valami felé, egyre jobban úgy érzem, ütközés lesz a vége. Valami vár, valami megfoghatatlan, leírhatatlan. Csak kósza, zavaros érzések figyelmeztetnek, vigyázz, ebből még baj lesz.

 Napok óta szerettem volna megmutatni Nektek a 'Szunnyadó változások' (ide katt) című bejegyzést. Egy orosz, 1984-ben született fotógráfus dokumentarista lány, Jana Romanova egyszer azon kapta magát, a barátai szinte mind első gyermeküket várják. Változás előtt álltak, hogyan lesz a párból anyuka és apuka, hogyan élik meg az első poronty érkezését. Erről készített képeket. Mégpedig akkor, mielőtt a párok felébrednének reggel. 

 Nekem nagyon tetszenek, valamit sikerült megfognia.

 Végül pedig legújabb felfedezettm, imádom. A zongora csodálatos benne. Éppen a kottát próbálom levadászni. De talán ideje kotta nélkül is játszani. Szabaddá válni a zongora billentyűivel :) 

 Hogy én mekkorra egy hülye picsa vagyok! Itt picsogok az életen mélázva, miközben teljesen bezárkóztam és nem veszem észre, hogy másnak szüksége lenne rám és nem magamnak magamra. Szánalmas, eskűszöm, szánalmas, ez a sok nyafim. De ígérem, jóvá fogom tenni, már tudom, hogyan! Csak legyél ott és meglepetés lesz! Ígérem, és ne utálj nagyon, mert itt vagyok! ITT vagyok Neked. És OTT is leszek!

 Sajnálom, nagyon sajnálom. De ráébresztettél arra, hogy merre tovább! Köszönöm! :) A magány nem Társad, lesz még Tavasz. Én hiszek benne.

Tolsztoj, az érzékeny Lélek

 Beleszerettem Tolsztoj-ba. A könyvei, a történetei mindig kerülgettek, de én bezártam a kapukat előtte és nem foglalkoztam vele. De a minap a kezembe került a Feltámadás című műve. Beleolvastam. Elvesztem benne. Zseniális emberi ábrázolások, leírások. Nem zavar, ha hosszan tart. Mert értem, mit akar mondani vele. Az eletet nem lehet elintézni pár mondattal. Szépen ki kell fejteni, lebontani. És arról se feledkezzünk meg, hogy több, mint 100 éve írt. Akkor minden lassabb volt. Csak nekünk természetes felgyorsult világunk.

 Most pedig vár Oroszország. Ítélet születik Katyus élete felett. Ítélet, mely főszereplőink életét örökre megváltoztatja... 

Csillaghullás

 És Budapest a lábunk előtt hevert.

 Róka-hegy, szombat este. Polifaommal és hálószákkal felszerelve indultunk útnak. A HÉVen talán kicsit furcsán néztek ránk, vajon hova készülhet ez a két fiatal akkora hátizsákkal és fényképezőgép-tokkal? ;)
 Most nem az erdőn keresztül mentünk fel, egyikünk sem akarta bevállalni, fényes nappal is szaladgálnak arra kutyák. Így Üröm felé kaptatunk Csillaghegytől. Nagyjából 20 perc volt, mire felértünk. A kőfejtőhöz vezető ösvény alig vehető észre éjjel, sötéten ásít az egyik ház mellett. Ez volt a legfélelmetesebb rész, végigmenni a sötét erdőn, ami csupán 100 méter hosszú lehet, de... Nem látok jól éjszaka, nagyon utálom. Ezen anno a kontaklencse sem segített. Ezért félek a sötétben. Ilyenkor jobban fülelek és minden neszre összerezzenek. Élmény velem az éjszakai túra :D. Talán tegnap kicsit legyőztem magam.

 Végül minden atrocitás nélkül beértünk a völgybe. Körülöttünk magas sziklafalak tornyosultak. Aprónak éreztem magam hozzájuk képest. Kísértetiesen kihalt volt minden. Mintha egy másik világba léptünk volna.

 Innen felsétáltunk a Róka-hegy csúcsára. Van ott egy betonkő. Nyáron itt másztunk sziklát, ami először jó ötletnek tűnt, aztán félúton rájöttem, nem tudok felmenni, de már lemenni sem... hát senkinek sem kívánom azt a pánikot. De végül feljutottam... KD már azon gondolkozott, hívja a hegyi mentőket :P.

 Tegnap a betonköre terítettük le a poliafoamokat és bebújtunk a hálózsákba. Ez egyébként vitathatatlanul zseniális ötlet volt. Mármint a hálózsák. Tetőtől talpig bebújtam és a szél így nem jutott be. Mert fújt ám, rendesen. Kezeimet kesztyűvel védtem a hideg ellen. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, csendben figyeltük az eget. És aztán érkeztek is a hullócsillagok. Én kilencet láttam fél óra alatt. Ezek között egy nagy volt, amit sok-sok másodpercen keresztül lehetett látni, narancssárga fényben ízott keresztül. Majd eltűnt. Örökre. Volt kettő, amik nagyjából egy időben tűntek fel. És sok kicsi is szórakoztatott minket. Fényképek nem nagyon készültek, mert a Hold fénye betöltötte az eget. A szűrőt meg persze otthagytam... De legalább nem az SD kártyát, mint múltkor...

 Fantasztikus érzés volt ott feküdni és figyelni, ahogy elsuhannak világok. Ezek a kődarabok - melyek bombázták az eget - még az 1800-as években váltak le az üstökösről, így elmondhatjuk, időutazás szemtanúi voltunk. Mert ezek a kövek figyelemmel kísérték az elmúlt kétszáz év történéseit, melyek a Naprendszerben történtek.

 És most elmúltak.

 Kár, hogy nem volt nyár, kár, hogy nem volt Újhold, kár, hogy végül a szél hazakergetett minket.

 De a pillanat ott volt. Aztán eltűnt, mint hullócsillag az örökkévalóságban.

Az egyetlen kép, amit készítettem, de sajnos nem látszódik rajta semmi, csak a Hold múló fénye. 

A Megbocsátás Világnapja

 Valaki odafenn nagyon szeret engem.

 Buta, felelőtlen, szeleburdi liba vagyok. (Semmi újdonság.) Elfelejtettem, mikor járnak le a könyvtári könyvek. Hát már három hete... Szép kis bűntetést halmoztam fel. Megszeppenve kullogtam a FSZEK pulthoz és mondtam a könyvtáros hölgynek, hogy hát igen, elnéztem... Rosszul emlékeztem... És most jöttem rendezni tartozásom.

 Erre a hölgy - aki egyébként gyerekkoromban a Kertész utcai könyvtárban sokat segített nekem egy kémia verseny felkészülésében, de nem emlékszik rám, mert az már vagy 12 évvel ezelőtt volt - mondta, jöjjek vissza holnap, mert holnap van a Megbocsátás Világnapja és akkor nem kell SEMMIT sem fizetnem. 

 Hogy mi van? Teljesen ledöbbentem. Már csak azért is, mert nem lett volna a hölgy kötelessége elmondani, hogy holnap ingyenesen visszavesznek minden könyvet és simán kifizethette volna velem a könyveket. De nem így tett. Hanem megbocsátott. Nekem. Egy idegen. Egy olyan dologért, ami az én felelősségem volt, de mulasztottam. Hibáztam. Megbocsátottak. Fantasztikus érzés. 

 Engem nem bántottak meg. Nincs kinek megbocsátanom. De én folyamatosan szívtam néhány ember vérét. Remélem ők is kegyesek lesznek hozzám és megbocsátanak. Vágyom a feloldozásra.

three wishes

  [...]
You say you want to know her like a lover
And undo her damage, she'll be new again
Soon you'll find that if you try to save her
It will lose her anger
You will never win
[...] 

You want three wishes:
One to fly the heavens
One to swim like fishes
You want never bitter
And all delicious
And a clean conscience
And all it's blisses
You want one true lover with a thousand kisses
You want soft and gentle and never vicious
And then one you're saving for a rainy day
If your lover ever takes her love away

mert kell egy cím, különben elvész a tartalom

 Ma megkérdezték tőlem, hogy miért önkénteskedem. A választ elbagatelizáltam és csak odavetettem, mert altruista vagyok, de aki kérdezett, nem ismeri az iróniámat és az időnkénti gyenge poénjaimat, amit általában csak én értek... de milye jól szórakozok rajta... :P

 De valójában azért, mert a Szeretet nyelvem a minőségi idő. Az Időn keresztül definiálom, sőt, tovább menve, legalizálom saját létezésem. Az Időn keresztül azonosulok a Világgal. Az Időmből adok és nem várok cserébe semmit. Ezért önkénteskedem.

 Ugyanakkor szeretem, ha mások is megajándékoznak az Idejükkel. Azt gondolom, hogy az emberek képesek uralkodni az időjük felett és valójában arra van idejük, amire akarják. És ezért bántanak az üres kifogások. Számomra az ember tettekben nyílvánul meg. Nem szavakban. Mert én vagyok a Róka. És van Kisherceg, aki megszelíditett. És mindig várom a találkozást és felkészítem a Szívem.

 Elég végletes hozzáállás, mert az Idő is szereti a maga életét élni és jelentéktelen ám de mégis fontos dolgokkal lefoglalni minket. Elvenni az időt a Minőségi Időtől.

 Egyébként meg, abszolút kolerikus vagyok - ez ma kiderült. Akaratos, robbanékony, tekintetlen és romboló. Of course. De ettől még szeretetreméltó. Többnyire...

 Ha azt is gondoltam, hogy túl vagyunk rajta, hát tévedtem. Talán még csak most jön igazán a java mindannak, amin keresztül kell/muszáj mennünk. Talán. De ezzel most nincs erőm foglalkozni. Elfogytam. Most le akarok ülni az út szélére és onnan nézni, ahogyan elhaladnak mellettem. Nem akarok csatlakozni hozzájuk. Nem akarok velük tartani. Csak üldögélni és elmerülni a létezés bizonytalan érzésében. Tele van titokkal minden. És Titokgazda is lettem. Nehéz teher. De el fogom bírni. Csak nem most. Csak nem ma. Csak nem ebben a pillanatban.

 Most csak ülni akarok és nézni. Még látni sem. Csak lenni. Vagy csak megmaradni egy kósza illúziónak.

 Talán csak két pofonra van szükségem, h magamhoz térjek...

keep a secret

 Ijesztő volt. Senki más nem volt ott rajtam kívül, csak én és az életem, mely felettem tornyosult. Talán az idős emberek mind ezért görnyednek össze. Mert cipelik minden egyes eltelt pillanatuk emlékeit. Van, aki szembe tud velük nézni. Akad, aki nem és próbál elmenekülni előlük. De nem lehet. Mert mindig ott lesznek. Nem rajtad kívül. Benned. És bármit teszel, annak következményei el fognak kísérni. A kimondott és kimondatlan szavak. Tettek, melyekre büszke lehetsz, vagy éppen a szégyen önt el, ha csak rá gondolsz.

Csak lélegezz! Csak erre figyelj! Minden más majd alakul...

 Napok óta késésben vagyok és még az sem segített, hogy ma már 3/4 nyolcra bent voltam a cégnél. Most elvileg munkajogon kellene lennem, de azt boritékolom, hogy nem leszek, ha csak nem tanulok meg sebtében hopponálni. Erre meg nem látok túl nagy esélyt. Pedig mennyire egyszerűbb lenne az életem, ha az utazási időt a nullához tudnám közelíteni. Na jó, egy működőképes seprűvel is beérném. Szabadon szárnyalni odafenn... 

 Sőt, diákszervezeti gyűlésre sem fogok eljutni, ideje lesz SMS-t írnom... 

 Szombaton csillaghullás lesz. Terveink szerint vagy Kopaszi-gát vagy Szarka vár. Utóbbi azért kérdéses, mert nem ismerem a solymári éjszakai tömegközlekedést és elég hosszú lenne onnan begyalogolni Hüvösvölgybe. Remélem lesz olyan szép az idő, mint most szombaton volt, amikor kedvenc gátunkon borozgattunk. Bár azt beszélik, pénteken beköltözik az Ősz a városba. 

  

 És igen, Solymáron NINCS éjszakai járat. Hát köszönöm, BKK, hogy erre nem gondoltatok...

 

Moon and the Nightspirit

 És a szavak még most is visszhangoznak a fejemben. Szíven talált. Ahogy ott állt és mondta. Egészen aprócskára zsugorodtunk mindketten. Azt hittem, belepusztulok, pedig ez most nem az én kis világom összeomlásának története. Ott álltunk és beszélgettünk. És rájöttem, hogy most mindenhol változás van. Mindenhol. Véget érnek világok. Úgyhogy, most már kezdődhet az új korszak. Mert most már nincs visszaút. Senkinek sem. Csak előre lehet. És most már csak felfele. Most már itt van a mélypont. Most már... most már lehet élni. Mert meghaltunk. Mert döntéseket hoztunk és belevesztünk. És a világ nem vár. Forog tovább, velünk vagy nélkülünk. Mert már csak ilyen. Nem is lehet ezért okolni. És választhatunk, vele tartunk, vagy vegetatív külső szemlélői leszünk.   

I'm the hero of the stroy, I don't need to be saved.

how i met your mother

 Jól eltalált sorozat, ha hétfőnként itthon vagyok, mindig ráakadok a comedy-n, bár most kicsit későn kapcsolódtam be... áh és éppen mos szakítanak. Hát nem ez a csaj lesz a Mother. Barney valamire készül... és igen, igazam lett... jól van, élő közvetítésnek vége. Ma modern családot sem tudok nézni, a gépem karbantartás alatt odabent. De sebaj, már is kezd a SP. Csak, hogy ebből már minden részt láttam, ééééééés nem sokára jön az új évad! Már nagyon várom, mert elég furán fejeződött be a legutolsó rész. (Mondhatni, nagyon szarul...)

 Ha hétfő, akkor pedig játék csoport ;). A játék jó. A játék kell. A játék visszavezet a bennünk rejlő gyermekhez. Egyetem után visszamentünk a céghez, nagyon fárasztó napunk volt, tulajdonképp a hétfő a legrosszabb, mert akkor zsínorban négy óránk van, kettő dupla, mégpedig empirikus munkaerő-piaci politikák. Avagy STATA, én így szeretlek. Dorottyát bevártuk, majd irány a mi kis titkos játszóhelyünk. Egy biztos, még van mit fejlődnöm asztali teniszben ;) De csocsóban lassan verhetetlen leszek :P

 És ugye ódákat lehetne zengeni a játék gyógyító erejéről. És a legjobb az egészben az, hogy együtt vagyunk, egész héten más merre sodor minket az élet nagy tengere, de ilyenkor világaink újra ütközni tudnak.

 Este még legkedvencebb Dokornőmmel is találkoztam. Bár kis hijján elcitált az ügyeletre egy kis pocakfájás miatt. :) Nagyon fog hiányozni. Ő sem itt tervezi a jövőjét. De lassan kezdem megérteni, az én generációmnak itt nincs jövője. Elvették tőlünk. Talán. Pedig néha szeretnék kiállni és kiabálni, hogy ne menjetek, maradjatok és alkossunk együtt egy új jövőt, de aztán mindig történik valami, ami elveszi lelkesedésem, amitől letörök és nincs motivációm élni sem.

 Most sincs. 

egy aprócska megjegyzés a felnőtt lét margójára

 A felnőtt lét azzal jár, hogy elveszik az idő? Mert, hogy dolgozni kell és hajtani és túlélni. Túlélni, de milyen áron? Michael Ende nem véletlenül írt a Szürke Urakról. Mert léteznek. Mert elveszik az időt az élettől és látszólag fontos, amúgy jelentéktelen dolgokra fecséreljük azt.

 Fárasztó felnőttnek lenni. Mindig teljesíteni, megfelelni. De kinek is kellene bizonyítanunk? Hát saját magunknak. Senki másnak. Mert valójában a Teljesség felé haladunk. És ez csak szeretettel és odafigyeléssel megy.

 Mert a halál a végén nem a befejezés. Hanem elengedés. Elengedni mindent, ami valaha voltunk. És ha szerettünk, akkor halhatatlanok leszünk.

 Az elvégzett munka nem fog emlékezni ránk. Mert az csak az itt és mostban létezik.

Családi kötelékek

 És hopp, már elveszett. Mire hazaértem, tovaillant. Nem az idő. Mert az nem volt ott. Megállt. Egy kicsit. De most újra tombol, zakatol előre.

 Koraeste kimentem a Rózsák Terére. A Nap sugarai még kedvesen cirógatták a két tornyot, melyek körbe ölelik a templomot. Készítettem képeket, amiket itt meg lehet nézni. Aztán beültem misére. Zaklatott lelkem mindig nyugalomra lel ott. Míg vártam, hogy elkezdődjön, azon gondolkodtam, hogy a Vatikánt szokás elavultnak jellemezni, de szerintem arról van szó, hogy őrzi a hagyományt, amit ezer évekkel ezelőtt alapítottak. Nehezen változik, alaposan megfontolja, látszólag fél minden újdonságtól, de közben nagyon is "képben van" napjaink felfedezéseivel. És a templom mindig ott lesz. Jöhetnek ideológiák, eszmék, politika. A templom ki fogja bírni. Mert a templom belül van. Bennünk. (Ugye, ahogy már Te megmondtad, évekkel ezelőtt.)

 És a misén megállt az idő. Többször is azon kaptam magam, hogy csak vagyok az itt és mostban, az időtlenségben. Új papunk van - talán már írtam is róla, fiatal, karizmatukus egyéniség. Szinte vonzza a Lelkeket. És modern. Gyűjtöm az erőt, hogy beszéljek vele. Ő tudhat néhány választ a kérdéseimre. És nem hiszem, hogy a fejemre olvasná, hogy időnként eltévelygek másmerre is.

 Délután egyik kedves nagynéném tette tiszteletét nálunk. Csacsogtunk, nosztalgiáztunk, zongoráztunk. És egy kicsit visszahoztuk azokat a régi, szép időket - bármilyen közhely - amik az évek és a nehézségek között elvesztek. 

 Tegnap este a Kopaszi-gáton borozgatunk. Már nem sokáig élvezhetjük a meleg, őszi estéket. Csillagok fénye alatt pihentünk az egész heti meló és egyetem után. Gitár, bor, pokróc, barátság. 

Egyik kedvenc képem, Árpádházi Szent Erzsébet és a rózsája

A Bazilika kupolájában

 És amikor felértünk a lifttel a harmadik emeletre, egy egészen különös világ tárult elénk. Én azt vártam, hogy valahonnan a sarokból előkerül Lestat és felkap, majd elrepülünk az éjszaka jótékony sötétjében. (Nem, az az Edward nevű nyálas fickó nem tekintendő klasszikus vámpírnak, mint mondjuk a Holdfényes pasas...) Manunak a Tágra zárt szemek jutott az eszébe, úgy látszik mindkettőnk fantáziáját megmozgatta. Bazilika, lovagterem. Sznob, magukat felsőbbrendűnek tituláló emberek. De legalább a catering jó volt, végig is ettük a menűt. Aztán fel a toronyba. A kupola belsejében jártunk, majd kiléptünk a teraszra, ahonnan az éjszakai város fogadott minket. Elmondhatatlanul gyönyörű! Fények, formák, csillagok. És egy kis tériszony. De erről igyekeztem nem tudomást venni.

 A teraszra lifttel is és csigalépcsőn is fel lehetett menni, utóbbit nem sokan választották, sőt, szerintem egyedül csak én mentem fel és le. Elég ijesztő volt egyedül. Emeletenkénkt két oldal futott tovább szervízfolyosó, ahonnan különböző karbantartásokat lehet elintézni. A hely egészen varázslatos, mintha visszatérnél a középkorba, amikor még élt a mágia és boszorkánynak lenni nem volt életbiztosítás. (Bezzeg most... ;) 

 Este a Word Press fotókiállítás megnyitójával kezdtünk. Nagyon szomorú képek. Halál, bánat, fájdalom. Alig akadt olyan alkotás, ami az életről és annak öröméről szólt volna. Mától hivatalosan is meg lehet nézni, de számomra nem érné meg az árát.

 Szerdán egy kis borozgatással ünnepeltük a hét közepét (csütörtök: hello macskajaj...). A cégtől nem messzi páratlan kilátás nyílik a városra. Ideális hely, amíg még nem költözik be az ősz. A Gellért hegyen meg megint találkoztam egy sünivel, úgyhogy most már 100 %-ig biztos vagyok abban, a SÜN létezik a városban. Aki nem hiszi, engem kérdezzen. 

 És ami a legjobb volt a héten, sok új Lélek világát ismertem meg. :)

Ha majd Anya leszek

 Ha majd Anya leszek, 

nem fogok meggondolatlanul átrohangálni az úttesten,

hiszen az életem már nem csak az enyém lesz. 

Hanem a Tiéd is. 

 Ha majd Anya leszek, 

minden mást félre fogok tenni, 

csak Neked fogok létezni, 

hiszen ez az a gondoskodás, 

ami egész életedet megalapozza.

 Ha majd Anya leszek, 

Magzat korodtól fogva védeni foglak, 

míg csak szükséged lesz rá. 

De amikor eljön az ideje, elengedlek, 

hogy szállj a saját száranyaiddal.

Ha majd Anya leszek,

megértem a világ működését,

olyan csodában lesz részem,

amit csak az Anyák érthetnek meg.

Ha majd Anya leszek,

 felelősséggel fogok tartozni Érted,

a Családi Otthon melegéért,

ahova mindig, de mindig visszatérhetsz.

Ha majd Anya leszek...

De most még nem vagyok.

Talán egyszer, kedves kósza Lélek

én leszek a Te Anyukád. 

Saját, szubjektív világom

 Diákszervezeti gyűlés, az első belső tréning. Most már igazán beindult a félév. Miközben a teremben ülök és figyelem az előadást, újra ráérzek a diák-lét megismételhetetlen pillanataira. Már csak ez az év és a klasszikus képzésből kikerülök, jöhet a doktori. Vagy nem. De most ebbe jó kapaszkodni.

 Egyetemről hazafele a Boráros tér felé indultam meg, végigsétáltam a parton. Megálltam a korlátnál, a Gellért-hegy felett egy csillag bizonytalanul hol felsejlett, hol pedig alig pislákolt. Hosszan néztük egymást, majd búcsút intettem neki. Tovább folytattam sétám, de a Ferenc körúton, akarom mondani a Corvin centrumban -vagy hol- már felszálltam villamosra. Ha az éhség nem zavart volna haza, a Kopaszi-gáton sétálgattam volna, egyedül. A legjobb hely Pesten. Sehol máshol nem lehet úgy kiülni a Duna vizéhez, mint ott. Sehol máshol nincs olyan nyugalom, mint ott. 

 Az utcánk kihaltan várt rám, pedig még kilenc óra sem múlt el. Olyan érzésem volt, mintha már régen benne járnánk az éjszakában. Látszik, hogy egyre rövidebbek a nappalok és az emberek visszavonulnak otthonaikba. A saját, szubjektív valóságukba. Tulajdonképpen egyikünk sem érzékeli a valóságot. Mindannyian a saját szemünkön keresztül szemlélődünk. Így nem is érzékelhetjük máskint, mint szubjetkíven. 

Hologram elmélet, avagy ha a kvantumfizikusok unatkoznak

 Nem hiszem el, hogy amit eddig írtam, az mind elveszett, az enyészeté lett, pedig én úgy emlékeztem, elmentettem, és most minden gondolat, sor, lélekdarab oda!

 Na akkor fussunk neki még egyszer. Reggel a hologram elméleten agyatlam (sajnálom, most ez a vesszőparipám). Nagyon leegyszerűsítve egyrészt arról beszélünk, hogy az egész világ egy két dimenziós sík három dimenziós kivetülése. De mielőtt tovább mennénk, lássuk, hogy mi is a hologram? Gábor Dénes Nobel-díjas magyar tudós találta fel, hogyan lehet fényképeken megfogni a tárgyak 3 dimenziós kiterjedését (hiszen jelenleg elvész ez az információ, amikor bármit is lefényképezünk). Neves fizikusunk rájött arra, hogyan lehet megörökíteni a tárgyak teljes kiterjedését és arra is, hogyan lehet azt újra leképzeni, hiszen amikor a lézersugarak segítségével megörökítenek egy tárgyat, akkor csupán interferenciacsíkok keletkeznek, aminek a megjelenetítéséhez újra a referencianyalábra van szükség.

 Szóval, ha mi egy hologram univerzum vagyunk, akkor ki az, aki a referencianyalábot ránk emeli? Ki az, aki mindezt életre hívja?

 Valamint, ha két részecskét egy forrásból bocsátunk ki, akkor az a két részecske ugyanabban az időben képes egymással kommunikálni úgy, hogy közben fényévekre vannak egymástól (és most már az is bizonyítottnak kezd látszani, hogy a fénysebességnél is lehet gyorsabban utazni, milyen jó korba születtünk, hiszen mennyi érdekes felfedezés lát szinte minden héten nap világot!).

 Erre választ K.D. adott: csak és kizárólag a gravitációs mező következtében történhet meg. (Nem vagyunk fizikusok, csak karcolgatjuk a létezés értelmezéseit.) Ez csak így értelmes.

 Továbbgondolva ezt, képzeld el, hogy a világ egy hatalmas szövet, aminek mi is a részei vagyunk, mégpedig a részecskéink szintjén. (Mert ugye a minket alkotó anyag egyidős az univerzummal. Bezony, Cicám, Te is 13, 7 milliárd éves vagy, hm, ugye milyen jól tartjuk magunkat?) Ha a szöveten valami változás történik, az egész mindenség értesül róla, hiszen egy és ugynaz. Így képes kommunikálni egymással két olyan részecske is, akik egymástól fényévekre vannak.

 Ez egyébként racionálisan teljesen korrekt(nek ítélt a részemről). De tudjátok mi az igazán szomorú ebben a felfedezésben? Nem ad arra magyarázatot, hogy két Lélek hogyan is lehet egymástól fényévekre, miközben egymás mellett állnak és nézik a világot, ahogy alattuk elhalad. Pedig csak egy szó kell, egy kis érintés. Csak le kellene dönteni a falakat. Erre azonban nem tudok magyarázatot találni...

 A kvantumfizikusok többsége megtalálja Istent a részecskékben.
 

Ei Aaniigoo 'Ahoot'e

Soha jobban, soha jobban

 Ez az utolsó szeptemberi hétfő. Reggel borzongató felismerés kúszott keresztül a gerincemen és hatolt el a tudatomig: szombaton már bizony október hava költözik be hozzánk. Nem várom. Nem akarom. Valaki állítsa meg az időt, mert szalad előre, miközben már elengedte a kezem és én lemaradtam. Elhagyott engem. De valószínűleg nem ő az első és nem is az utolsó. Mi az életem tanulsága? Legyek türelmes, ne legyek ragaszkodó és képes legyek másokat mindig elengedni. Lélek seppuko. Hogy aztán új megvilágításba helyezve szemléljem a világot. Csak az már más kérdés, hogy mennyire élő Lélekkel...

 A Iaido-s időkből - az én imádott csapatomon túl - az írás hiányzik. Hogy minden hónapban legyen egy téma, ami körül forognak a gondolataim, aminek mélyebb értelmét fel lehet tárni. Sosem fogom elfelejteni, amikor egy írásomat a vizsgán felovlastak. Akkor az Áldás volt a téma. Egészen meghatódtam és olyan büszke voltam magamra, hiszen fizikailag sosem tudtam olyan jó lenni, mint mások. De ezzel úgy éreztem, bebizonyíottam létjogosultságomat arra nézve, hogy ott lehetek. Köztük. Jól emlékszem arról írtam, hogy amikor útnak indulok, Édesanyám áldással bocsát el otthonról. Menjek bárhová, vigyázó szavai végigkísérnek. És talán pont ezért nem üt el semmi (ma csak egy troli dudált rám az egyetem előtt...). Azt mondták, az írásomból nyugalom áradt, áldás volt benne. Akkor még megőriztem valamit egy régi énemből, ami mostanra már elveszett.

 Éjjel egyébként Tibetben jártam. Nagyon különös álom volt. Valakikkel - néhány arcra emlékszem csak - caplattunk felfele valamilyen hegyen, egy elhagyott kolostort kerestünk. Csendben kellett lennünk, hiszen nem tudtuk mi vár ránk. Aztán felértünk. Elhagyott kert fogadott minket, de a növények kuszasága mégis rendezett káosznak tűnt. A kőút rései között patak folydogált, mely egy kis tóba torkollt. A tóban lila színű lótusz virágok nyíltak. Majd emberekkel találkoztunk, akik mosolyogva fogadtak minket, miközben azt mondták: "namaste".

 Aztán felébredtem, hogy fázom, a derekamat cirógatta a hideg, és ekkor kezdtem el azon agonziálni, hogy itt az ősz, itt vagy újra. Az álmom pedig semmivé foszlott, pedig próbáltam visszatérni Tibetbe.

 Remélem lesz folytatása. Mert tudom, hogy még van ott valami azon a helyen. Nem véletlen találtam oda. Vagy csak ezt szeretném hinni. Olyan erősen, mint ahogy Mulder hitt az idegen létezésében.

 I want to belive.

A Napfény íze

Csak egy pillanat. Csak egy érintés. Csak egy kis élet.

Megsárgult fénykép egy címlapon

 Csak figyelni, ahogy szaladnak az emberek, nem is szaladnak, rohannak előre. Kergetik céljaikat, hajszolják vágyaikar, elébe mennek a végzetüknek. És mindezt miért? Hogy aztán elmúljanak, mint az előző korok emberei. Persze azok, akik gyermeket nevelnek, továbbélnek még néhány generációig. De vajon hányan ismerjük családfánkat? Hányan tudjuk, milyen emberek voltak az őseink, akiknek véréből vagyunk? Néha nem, hogy a szép szülőket, de a saját nagyszüleinket sem ismerjük úgy igazán. 

 De ez maradjon költői kérdés. A választ találd meg magadnak.

 Tegnap kiültem a teraszra. Egészen legyőztem már a tériszonyomat, a párkányon üldögélve ettem a gabonapelyhem, figyeltem a délutánt, ahogy lent a benzin kút mellett elhaladt. Az ovi udvarán kint szaladgáltak a gyerekek, önfeledt játékuk vidám hangját magával hozta a szél, ami néha-néha az én hajamba is belekapott. A Nap már lefelé tartott az égen, hosszúra nyúltak a fák árnyékai. Messze a hegyek kéken magasodtak, üzenvén várnak egy újabb találkozásra, siessek.

  Tökéletes péntek délután. Tökéletes pillanat. Egy tökéletlen világban.

Schrödinger macskája

 Sétálni, gondolkodni. Gondolkodni, sétálni. 
Futni. Futni. Futni. 
Összeesni. Sírni. 
Meghalni.

 Aki voltam, már nem létezik, 
aki vagyok, még nem létezik, 
aki lehetek, soha nem fog létezni. 

Nincs több remény.

Mert az idő élet...

 Ma volt egy világrengető meglátásom. De elfelejtettem. Majd eszembe jut, igyekszem megélni újra a pillanatot. Éppen a buszon álltam, amikor... hoppá. Eszembe jutott. De annyira triviálisnak tűnhet... na jó, lekörmölmöm. Éppen sétáltam ki a buszmegállóba, amikor láttam, hogy az egyetlen busz - ami ráadásul ritka járat is - éppen elhúz az orrom előtt. Nem futottam, mert lusta vagyok úgyhogy ráérősen batyogtam tovább. Magamban elengedtem, hogy az a busz éppen elmegy. Ekkor megjelent egy gyors járat is, rögvest a buszom után. Arra éppen fel tudtam szállni. Még a Kazinczy utca megállónál kényelmesen lehagytuk a buszomat és a Ferenciek terén még nekem kellett rá várnom hosszú-hosszú perceket (már azt hittem, lerobbant). Felszálltam a henyóra és még le is tudtam ülni. (Öregem, mennyire ellustultam...) A tanulság pedig az, hogy meglehet valamit jónak tartunk és igyekszünk magunkat belelovalni, végül már csak az az egyetlen, számunkra optimálisnak vélt valami lebeg a szemünk előtt, amikor az Élettől kapunk egy jókora taslit és nem sikerülnek a terveink. De nem kudarc. Egyáltalán nem az. Hanem egy lehetőség egy másik világra, amit azelőtt el sem tudtunk képzelni, hiszen vakok voltunk. Talán nagyon erőltetett magyarázatnak tűnik a buszos kalandomra (huh, mekkora kaland), elszalasztott lehetőség így, elszalasztott lehetőség úgy, de egyébként nagyon igaz tud lenni, bármilyen élethelyzetre.

 Ennek feltétele az, ne csak nézünk, lássunk is. (I see you.)

 Egyébként meg ma megint megállapításra került, hogy minden Egy. Talán jobban oda kellene figyelni arra a néhány Lélekre, akik már megvilágosodtak, de mégis vállalták a visszajövetellel járó nehézségeket és tanítanak minket. Mint a sirályom, Jonathan. (Igaz-e, Dody? :)

 És igen, érzelmi viharok: pipa. De legalább élek. És nagyon-nagyon sokat tanulok a jelenlegi helyzetből. Megint időben érkezett... megint.

Egy kismacska puha mancsa

 Ma, miközben dajkáltam Szuszimat felfedeztem egy csomót, rögvest a gerince mellett. Alig érezni, csak azért találtam meg, mert alaposan meggyúrtam őkelmét (ő ezt szereti és igényli...), és akkor éreztem, hogy valami nem stimmel. Az a valami mozgatható, elvileg nem veszélyes, többnyire jóindulatú és nagyjából semmit nem lehet azzal kezdeni. Most is itt fekszik mellettem, hosszasan dorombolt, majd összegömbölyödött és most szuszákol. Csak annyira időre fog magamra hagyni, amíg eszik. Amikor pancsolok, a mosógépről őrzi mozdulataim. Ha a konyhában vagyok, kiül a székre és néz, beszédes tekintetét rám emeli és mesél egy olyan nyelven, amit én nem értek. Ha a gangon kertészkedem, beül a virágosládába és azon dolgozik, hogy minél koszosabb lehessen. (Ezért is Szutyok...) Ha alszom, megjelenik, és letelepszik mellém. Hűségesen követ mindenhova és nem azért, mert érdekek vezérlik, hanem azért, mert tisztán szeret engem.

 Megszelíditett engem, mint ahogy én is megszelidítettem őt. Felelősségel tartozom érte.

 Nehezen élem túl, ha elveszítem. Soha többet nem lesz olyan Társam, mint ő.