Tegnap rájöttem, hogy vasárnap nem úgy járnak a vonatok, mint hétköznap, úgyhogy este átmentünk Homburgba Katához. Nála csöveztünk egy éjszakát, olyan hangulat volt, mintha táboroztunk volna, csak a meleg szobában. Az Aldiban szereztünk konzerv csirke húst édes-savanyú mártással, amihez a rizs alig akart megpuhulni, vagy fél órát főztem, mire jó lett. Jah, és hármunknak sikerült egy kilót odatennem... nem, nem maradt sok, áh, nem... De egyébként nagyon finom volt.
Tehát Homburgba azért mentünk át, mert onnan ment vonat Saarbrückenbe, onnan meg Bullayba, onnan meg busz a reptérre. Nem egyszerű az élet... Arra is rádöbbentem, hogy vonattal csak azok járnak, akik 1. fiatalok és még nincs jogsijuk, 2. nincs pénzük kocsira... Hajnalban tele volt a vonat kamaszokkal... kabát nélkül, hogy nem fáztak, amikor én ott dideregtem... No de ne szaladjunk ennyire előre. Tegnap délelőtt arra riadtunk fel, hogy szól a légvédelmi sziréna... a közelben van egy katonai bázis, mivel percek múltán sem történt semmi, felkerekedtünk és bementünk a vásorba. Akad ott egy Ázsia kert, cuki kis pagodával és tóval. És kábé ennyi Lebach... Van egy kis templom - római katolikus, úgy örültem neki, hiszen itt a legtöbb templom tetjén kakas ül. A polgármesteri hivatal szocreál kocka. Tiszta Magyarország feeling...
Aztán este át Homburgba. Átszállás Illingenben, mert miért ne. De most nem késett a vonat. Minden más esetben igen. (Mint ma reggel is... hát igen, nem esett jól futni a csomagokkal az egyik peronról át a másikra.) Jó volt Katát meglátogatni, már hiányzott, Budapest végtelenül csendes nélküle. Este még átmentünk a régi lakásba, ahonnan áthoztuk a szárítót, a vasalódeszkát és azt a tároló valamit. A kis csipetcsapat vicces látványt nyújtott, ahogy este átvonultunk a cucokkal A-ból B-be. Aztán jött még a főzöcskézés. Aztán alvás és hajnalban kelés. Bár éjszaka nagyon nyugtalanul aludtam, izgultam a repülés miatt, meg, hogy ne késsen semmi (ismétlen, Németországban voltam, ami a pontosságról híres, erre minduntalan késnek...), meg utáltam, hogy már ott kell hagynom KD-t. Ez volt a legnehezebb. Saarbrückenig még együtt utaztunk, én aztán felszálltam az emeletes vonatra, KD meg integetett a peronról. Újabb búcsú és újabb utazás az ismeretlenbe.
Hajnalban még sötét volt, csak olyan 8 fele lett annyira világos, hogy bámulni tudtam a tájat. Szavamra, csodálatos volt. Patakok felett átívelő híd, magas hegyek, a völgyben elterülő város... majd Bullay. Gyönyörű volt. Itt szálltam le a vonatról. Megjegyzem, egyedül. Egy lélek sem volt sehol. Megkerestem a shuttle buszt, majd vártam. 9:19. Megjön a DB busz, felszállok, megkérdem, reptérre megy-e. Nem. Na ekkor lettem ideges, mert a menetrend szerint ekkor kellett volna jönnie. Így megkérdeztem három srácot - akik erről a buszról szálltak le- hogy mi a fene van... egyikük makogott csak angolul és elnyökögte, hogy mindjárt jön, nyugi. És tényleg jött, feleslegesen aggódtam. Egy pici busz volt, egy amolyan kis mikróbusz. Páran még felszálltak rá - a három csávó, meg egy furcsa párocska. De a reptérig csak én mentem. Elég fura útvonalon. A reptér előtt volt egy elhagyatott útszakasz - azt hittem már éppen elrabolnak - szar út, csupa kátyú, két oldalt elhagyott hangárok, amiket még betonból húzhattak fel és fém ajtójuk volt. Mintha egy világháborús film díszleteit láthattam volna. Végül csak elértünk a reptérre.
Ott meg sokat vártam. Nagyon sokat. A repülés meg... imádom... csak ne lennének pánikrohamjaim egy-egy légörvény miatt. Most is az ablak mellett ültem. A felhők felett szálltunk... közel a Naphoz... de nem úgy, mint Ikarosz.
Aztán most már itthon vagyok. Fura érzés. Visszavágyom KD-hez, de közben örülök, hogy újra magyar szót hallok.
De most megyek aludni. Nagyon fáradt vagyok.
