And you're opening my eyes

 Caroline Lost: Stars. Csodálatosan megkomponált lélekdal. Beborultabb napokra. Érdemes a szövegre figyelni.

 Hétvégén lent jártam Pápán. Macskaparadicsom. Most már a nagyok is engedik, hogy kényeztessem őket kitűntető figyelmememmel (értsd: dögönyözzem őket... :P) Péntek este száguldottunk keresztül a végtelen tájon. Tatabánya és környékét nem szeretem. De a Kisalföld mindig felvídit. Győrben átszállás, fel a sötét, kivilágítatlan vonatra. Gyér világítás, fűtött kocsi, kint csillagos ég. Már csak a hó hiányzott, hogy úgy érezzem magam, mint aki Északra megy. Közben lélekben messze jártam. Talán pont Nordkapp-ben. Szombaton Ság-hegy, egykori külszíni bánya. Sziklát másztunk, fel, magasra, közel az éghez, a Naphoz. Szárnyunk nincs, nem juthatunk Ikarosz sorsára. Talán mi a földön járva zuhanunk nagyot. Este ünnep, erről nem írok. A hétvégén sok mindenen elgondolkodtam, van, amitől megijedtem és akad, amire nagyon vágyom. És talán az enyém is. Nem tudom. Mit akarok? Huszonhatévesvagyok,Családotakarok,Biztonságot,Otthont. Boldogságot? Ugyanmárkérleknenevetesdkimagad.

 Ma hazajöttem, az úton végig Tolsztoj kísért. Végérvényesen beleszerettem. Már írtam, de ez oldalakról oldalakra megerősítést nyer. És most ez a zene... jön a Tél. Jön a szülinapom, amit nem várok. Jön sok-sok búcsú. Szintén nem várok. Nem tudok elbúcsúzni. Elengedni? Azt igen, az már nem nehéz. De búcsút inteni... az más kérdés. Állni a vasútállomáson és figyelni, ahogy a két világ egyre távolabb kerül egymástól. Talán mindig is távol volt. Talán olyan közel, hogy észre sem vesszük és egyek vagyunk. Nem tudom. Túl sok minden kavarog most. Eltévedtem. De elveszett már nem vagyok. Csak itt van ez az élet nevű labirintus, és minden forduló után új jövővel kecsegtet. Merre menjek? Hova forduljak? Ki fogja fogni a kezem? Kell, hogy fogják a kezem? Egyedül kell megjárnom? Vagy megpihenhetek valaki mellett? Vagy ezt kell megtanulnom? És ez lesz a nagy-nagy tanúlság. A nagy-nagy felismerés. Hogy valójában mind egyedül vagyunk. Sosem leszünk párban. Mindenki egyedül járja az útját. Csak az ösvények talán időnként egy kicsit összeforrnak, hogy szeretgessük egymást. Aztán jön a búcsú. És mindenki újra magányos lesz.

 Tudni, látni, megismerni... és szeretni. Ez az én dolgom.

A Hajléktalanság margójára 3.

 Hogy mit tanulok abból, hogy önkéntes vagyok? Türelmet. Alázatot. Odafigyelést. És megbecsülést. Nem utolsósorban felismerést, hogy ááááááááááááá itt egy csótány... nem, nem ölöm meg. Neki nagyobb jogosultsága van itt lenni. Én vendég vagyok itten. Szóval felismerést, hogy az ember túlélésre termett leleményének és furfangosságának köszönhetően. Most a melegedőben vagyok, más, mint az álláskereső iroda. Ott még próbálnak visszatérni a társadalomba. Itt már nem. Itt már berendezkedtek arra, hogy hajléktalanok. Az előbb hangosan beszéltek arról, hogy csak a rafkós ember lehet hajléktalan. Aki megél a jég hátán is. Más meghal.

 Ma itt forgat az MTV. Véleményekre kíváncsi, hogy mit szólnak az új rendelkezésekhez. Megpróbálnak a hajléktalan emberek szócsöve lenni. (Ez a csótány egyre közelebb jön, ijesztő :S) De nem hiszem, hogy a hangjuk elér oda, ahova kell. Az íróasztalok mögött ülő emberek előtt paraván van. Nem látják a valóságot, csak egy, az általuk elképzelt világot. Nem lehet ezért okolni őket, ez mindig így volt, nem újkeletű ez a hozzáállás. A problémákkal szembenézés erős embert kíván. De akik hatalomra jutnak, nem mindig erről híresek.

 Közben a csótány már a monitoromon mászkál. Nagy a kísértés, hogy kinyifantcsam... 

 Amikor beszélgetek az ügyfelekkel, mindig az érzem, mennyire szívesen mesélnek magukról, az életükről és mennyire örülnek, ha valaki meghallgatja személyes történetüket. Nem látnak túl a holnapnál, de nem is akarnak. Teljességgel az itt és mostban léteznek. És ami fontos, itt, a melegedőben sorsközösséget alkotnak, egymást támogatják, egymást bíztatják. De már úgy, mint hajléktalan, aki a társadalom peremén él. És nem is akar a részese lenni. Joggal érzik úgy, hogy a többségi társadalom nem kíváncsi rájuk. Ezért alkottak maguknak külön társadalmat.

 

Jekatyerina Konsztantyinovna

 A nap beszólása pedig: "Kína baszik jelentgetni...". Nagyban zajlott az előadás, amikor arról volt szó, hogy minden egyes felküldött objektumot lajtstromba kell venni. Eme becses mondat pedig a hátam mögött ülő bácsi ajkait hagyták el, megsépkelve egy kis dart vader-i aláfestéssel. Aztán ahogy vége lett az előadásnak, kitolakodott mellettem sűrű bocsánatkérések közepette. (Teszem hozzá, az első sorban ültem mert késtem - elnéztem a kezdés időpontját...) "Kisasszony, ne haragudjon, sietek..." Már előadás közben is úgy éreztem, mindjárt átmászik a sorok felett, többször is türelmetlenül felhorkantott.

 Összességében tetszett az előadás, volt újdonság is, amit az Idő Uraihoz fel tudok használni. Éreztem én tíz éve (bezony, akkor írtam meg az alapsztorit) hogy még technikailag lesz fejlődés. És szinte minden héten belebotlok valamibe, amire szükségem van. Talán lassan gyűjtőmunkám végére érek és befejezhetem a történetet. És arra megint rájöttem, vonz az egyenruha. Ha egyszer újrakezdhetném, vagy a következő életemben a Zrínyire megyek. 

Valaki, aki Te vagy

 Süt a Nap. Kiránduló idő van. Próbáltam néhány kollégámat rávenni, hogy szökjünk meg és menjünk kirádnulni, hiszen talán ez az utolsó nap, amikor ilyen ragyogó napsütötte őszi délelőttünk van. A lelkesedés megvolt, de a kötelesség győzött felette, így most mindenki a helyén dolgozik. 

 Egyedül vagyok, sehol senki, zenét hallgatok és dolgozom én is. Kora reggel azon gondolkodtam, talán azért nem érzem, hogy itt az Ősz, mert a Gellért-hegyen még szinte minden zöld. A fák és a bokrok váratnak  a 2011-es őszi kollekció bemutatásával. A napok pedig észrevétlenül egymásba csúsznak. Hol gyorsabban, hol lassabban. Halad előre valami felé, egyre jobban úgy érzem, ütközés lesz a vége. Valami vár, valami megfoghatatlan, leírhatatlan. Csak kósza, zavaros érzések figyelmeztetnek, vigyázz, ebből még baj lesz.

 Napok óta szerettem volna megmutatni Nektek a 'Szunnyadó változások' (ide katt) című bejegyzést. Egy orosz, 1984-ben született fotógráfus dokumentarista lány, Jana Romanova egyszer azon kapta magát, a barátai szinte mind első gyermeküket várják. Változás előtt álltak, hogyan lesz a párból anyuka és apuka, hogyan élik meg az első poronty érkezését. Erről készített képeket. Mégpedig akkor, mielőtt a párok felébrednének reggel. 

 Nekem nagyon tetszenek, valamit sikerült megfognia.

 Végül pedig legújabb felfedezettm, imádom. A zongora csodálatos benne. Éppen a kottát próbálom levadászni. De talán ideje kotta nélkül is játszani. Szabaddá válni a zongora billentyűivel :) 

 Hogy én mekkorra egy hülye picsa vagyok! Itt picsogok az életen mélázva, miközben teljesen bezárkóztam és nem veszem észre, hogy másnak szüksége lenne rám és nem magamnak magamra. Szánalmas, eskűszöm, szánalmas, ez a sok nyafim. De ígérem, jóvá fogom tenni, már tudom, hogyan! Csak legyél ott és meglepetés lesz! Ígérem, és ne utálj nagyon, mert itt vagyok! ITT vagyok Neked. És OTT is leszek!

 Sajnálom, nagyon sajnálom. De ráébresztettél arra, hogy merre tovább! Köszönöm! :) A magány nem Társad, lesz még Tavasz. Én hiszek benne.

Tolsztoj, az érzékeny Lélek

 Beleszerettem Tolsztoj-ba. A könyvei, a történetei mindig kerülgettek, de én bezártam a kapukat előtte és nem foglalkoztam vele. De a minap a kezembe került a Feltámadás című műve. Beleolvastam. Elvesztem benne. Zseniális emberi ábrázolások, leírások. Nem zavar, ha hosszan tart. Mert értem, mit akar mondani vele. Az eletet nem lehet elintézni pár mondattal. Szépen ki kell fejteni, lebontani. És arról se feledkezzünk meg, hogy több, mint 100 éve írt. Akkor minden lassabb volt. Csak nekünk természetes felgyorsult világunk.

 Most pedig vár Oroszország. Ítélet születik Katyus élete felett. Ítélet, mely főszereplőink életét örökre megváltoztatja... 

Csillaghullás

 És Budapest a lábunk előtt hevert.

 Róka-hegy, szombat este. Polifaommal és hálószákkal felszerelve indultunk útnak. A HÉVen talán kicsit furcsán néztek ránk, vajon hova készülhet ez a két fiatal akkora hátizsákkal és fényképezőgép-tokkal? ;)
 Most nem az erdőn keresztül mentünk fel, egyikünk sem akarta bevállalni, fényes nappal is szaladgálnak arra kutyák. Így Üröm felé kaptatunk Csillaghegytől. Nagyjából 20 perc volt, mire felértünk. A kőfejtőhöz vezető ösvény alig vehető észre éjjel, sötéten ásít az egyik ház mellett. Ez volt a legfélelmetesebb rész, végigmenni a sötét erdőn, ami csupán 100 méter hosszú lehet, de... Nem látok jól éjszaka, nagyon utálom. Ezen anno a kontaklencse sem segített. Ezért félek a sötétben. Ilyenkor jobban fülelek és minden neszre összerezzenek. Élmény velem az éjszakai túra :D. Talán tegnap kicsit legyőztem magam.

 Végül minden atrocitás nélkül beértünk a völgybe. Körülöttünk magas sziklafalak tornyosultak. Aprónak éreztem magam hozzájuk képest. Kísértetiesen kihalt volt minden. Mintha egy másik világba léptünk volna.

 Innen felsétáltunk a Róka-hegy csúcsára. Van ott egy betonkő. Nyáron itt másztunk sziklát, ami először jó ötletnek tűnt, aztán félúton rájöttem, nem tudok felmenni, de már lemenni sem... hát senkinek sem kívánom azt a pánikot. De végül feljutottam... KD már azon gondolkozott, hívja a hegyi mentőket :P.

 Tegnap a betonköre terítettük le a poliafoamokat és bebújtunk a hálózsákba. Ez egyébként vitathatatlanul zseniális ötlet volt. Mármint a hálózsák. Tetőtől talpig bebújtam és a szél így nem jutott be. Mert fújt ám, rendesen. Kezeimet kesztyűvel védtem a hideg ellen. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, csendben figyeltük az eget. És aztán érkeztek is a hullócsillagok. Én kilencet láttam fél óra alatt. Ezek között egy nagy volt, amit sok-sok másodpercen keresztül lehetett látni, narancssárga fényben ízott keresztül. Majd eltűnt. Örökre. Volt kettő, amik nagyjából egy időben tűntek fel. És sok kicsi is szórakoztatott minket. Fényképek nem nagyon készültek, mert a Hold fénye betöltötte az eget. A szűrőt meg persze otthagytam... De legalább nem az SD kártyát, mint múltkor...

 Fantasztikus érzés volt ott feküdni és figyelni, ahogy elsuhannak világok. Ezek a kődarabok - melyek bombázták az eget - még az 1800-as években váltak le az üstökösről, így elmondhatjuk, időutazás szemtanúi voltunk. Mert ezek a kövek figyelemmel kísérték az elmúlt kétszáz év történéseit, melyek a Naprendszerben történtek.

 És most elmúltak.

 Kár, hogy nem volt nyár, kár, hogy nem volt Újhold, kár, hogy végül a szél hazakergetett minket.

 De a pillanat ott volt. Aztán eltűnt, mint hullócsillag az örökkévalóságban.

Az egyetlen kép, amit készítettem, de sajnos nem látszódik rajta semmi, csak a Hold múló fénye. 

A Megbocsátás Világnapja

 Valaki odafenn nagyon szeret engem.

 Buta, felelőtlen, szeleburdi liba vagyok. (Semmi újdonság.) Elfelejtettem, mikor járnak le a könyvtári könyvek. Hát már három hete... Szép kis bűntetést halmoztam fel. Megszeppenve kullogtam a FSZEK pulthoz és mondtam a könyvtáros hölgynek, hogy hát igen, elnéztem... Rosszul emlékeztem... És most jöttem rendezni tartozásom.

 Erre a hölgy - aki egyébként gyerekkoromban a Kertész utcai könyvtárban sokat segített nekem egy kémia verseny felkészülésében, de nem emlékszik rám, mert az már vagy 12 évvel ezelőtt volt - mondta, jöjjek vissza holnap, mert holnap van a Megbocsátás Világnapja és akkor nem kell SEMMIT sem fizetnem. 

 Hogy mi van? Teljesen ledöbbentem. Már csak azért is, mert nem lett volna a hölgy kötelessége elmondani, hogy holnap ingyenesen visszavesznek minden könyvet és simán kifizethette volna velem a könyveket. De nem így tett. Hanem megbocsátott. Nekem. Egy idegen. Egy olyan dologért, ami az én felelősségem volt, de mulasztottam. Hibáztam. Megbocsátottak. Fantasztikus érzés. 

 Engem nem bántottak meg. Nincs kinek megbocsátanom. De én folyamatosan szívtam néhány ember vérét. Remélem ők is kegyesek lesznek hozzám és megbocsátanak. Vágyom a feloldozásra.

three wishes

  [...]
You say you want to know her like a lover
And undo her damage, she'll be new again
Soon you'll find that if you try to save her
It will lose her anger
You will never win
[...] 

You want three wishes:
One to fly the heavens
One to swim like fishes
You want never bitter
And all delicious
And a clean conscience
And all it's blisses
You want one true lover with a thousand kisses
You want soft and gentle and never vicious
And then one you're saving for a rainy day
If your lover ever takes her love away

mert kell egy cím, különben elvész a tartalom

 Ma megkérdezték tőlem, hogy miért önkénteskedem. A választ elbagatelizáltam és csak odavetettem, mert altruista vagyok, de aki kérdezett, nem ismeri az iróniámat és az időnkénti gyenge poénjaimat, amit általában csak én értek... de milye jól szórakozok rajta... :P

 De valójában azért, mert a Szeretet nyelvem a minőségi idő. Az Időn keresztül definiálom, sőt, tovább menve, legalizálom saját létezésem. Az Időn keresztül azonosulok a Világgal. Az Időmből adok és nem várok cserébe semmit. Ezért önkénteskedem.

 Ugyanakkor szeretem, ha mások is megajándékoznak az Idejükkel. Azt gondolom, hogy az emberek képesek uralkodni az időjük felett és valójában arra van idejük, amire akarják. És ezért bántanak az üres kifogások. Számomra az ember tettekben nyílvánul meg. Nem szavakban. Mert én vagyok a Róka. És van Kisherceg, aki megszelíditett. És mindig várom a találkozást és felkészítem a Szívem.

 Elég végletes hozzáállás, mert az Idő is szereti a maga életét élni és jelentéktelen ám de mégis fontos dolgokkal lefoglalni minket. Elvenni az időt a Minőségi Időtől.

 Egyébként meg, abszolút kolerikus vagyok - ez ma kiderült. Akaratos, robbanékony, tekintetlen és romboló. Of course. De ettől még szeretetreméltó. Többnyire...

 Ha azt is gondoltam, hogy túl vagyunk rajta, hát tévedtem. Talán még csak most jön igazán a java mindannak, amin keresztül kell/muszáj mennünk. Talán. De ezzel most nincs erőm foglalkozni. Elfogytam. Most le akarok ülni az út szélére és onnan nézni, ahogyan elhaladnak mellettem. Nem akarok csatlakozni hozzájuk. Nem akarok velük tartani. Csak üldögélni és elmerülni a létezés bizonytalan érzésében. Tele van titokkal minden. És Titokgazda is lettem. Nehéz teher. De el fogom bírni. Csak nem most. Csak nem ma. Csak nem ebben a pillanatban.

 Most csak ülni akarok és nézni. Még látni sem. Csak lenni. Vagy csak megmaradni egy kósza illúziónak.

 Talán csak két pofonra van szükségem, h magamhoz térjek...

keep a secret

 Ijesztő volt. Senki más nem volt ott rajtam kívül, csak én és az életem, mely felettem tornyosult. Talán az idős emberek mind ezért görnyednek össze. Mert cipelik minden egyes eltelt pillanatuk emlékeit. Van, aki szembe tud velük nézni. Akad, aki nem és próbál elmenekülni előlük. De nem lehet. Mert mindig ott lesznek. Nem rajtad kívül. Benned. És bármit teszel, annak következményei el fognak kísérni. A kimondott és kimondatlan szavak. Tettek, melyekre büszke lehetsz, vagy éppen a szégyen önt el, ha csak rá gondolsz.

Csak lélegezz! Csak erre figyelj! Minden más majd alakul...

 Napok óta késésben vagyok és még az sem segített, hogy ma már 3/4 nyolcra bent voltam a cégnél. Most elvileg munkajogon kellene lennem, de azt boritékolom, hogy nem leszek, ha csak nem tanulok meg sebtében hopponálni. Erre meg nem látok túl nagy esélyt. Pedig mennyire egyszerűbb lenne az életem, ha az utazási időt a nullához tudnám közelíteni. Na jó, egy működőképes seprűvel is beérném. Szabadon szárnyalni odafenn... 

 Sőt, diákszervezeti gyűlésre sem fogok eljutni, ideje lesz SMS-t írnom... 

 Szombaton csillaghullás lesz. Terveink szerint vagy Kopaszi-gát vagy Szarka vár. Utóbbi azért kérdéses, mert nem ismerem a solymári éjszakai tömegközlekedést és elég hosszú lenne onnan begyalogolni Hüvösvölgybe. Remélem lesz olyan szép az idő, mint most szombaton volt, amikor kedvenc gátunkon borozgattunk. Bár azt beszélik, pénteken beköltözik az Ősz a városba. 

  

 És igen, Solymáron NINCS éjszakai járat. Hát köszönöm, BKK, hogy erre nem gondoltatok...

 

Moon and the Nightspirit

 És a szavak még most is visszhangoznak a fejemben. Szíven talált. Ahogy ott állt és mondta. Egészen aprócskára zsugorodtunk mindketten. Azt hittem, belepusztulok, pedig ez most nem az én kis világom összeomlásának története. Ott álltunk és beszélgettünk. És rájöttem, hogy most mindenhol változás van. Mindenhol. Véget érnek világok. Úgyhogy, most már kezdődhet az új korszak. Mert most már nincs visszaút. Senkinek sem. Csak előre lehet. És most már csak felfele. Most már itt van a mélypont. Most már... most már lehet élni. Mert meghaltunk. Mert döntéseket hoztunk és belevesztünk. És a világ nem vár. Forog tovább, velünk vagy nélkülünk. Mert már csak ilyen. Nem is lehet ezért okolni. És választhatunk, vele tartunk, vagy vegetatív külső szemlélői leszünk.   

I'm the hero of the stroy, I don't need to be saved.

how i met your mother

 Jól eltalált sorozat, ha hétfőnként itthon vagyok, mindig ráakadok a comedy-n, bár most kicsit későn kapcsolódtam be... áh és éppen mos szakítanak. Hát nem ez a csaj lesz a Mother. Barney valamire készül... és igen, igazam lett... jól van, élő közvetítésnek vége. Ma modern családot sem tudok nézni, a gépem karbantartás alatt odabent. De sebaj, már is kezd a SP. Csak, hogy ebből már minden részt láttam, ééééééés nem sokára jön az új évad! Már nagyon várom, mert elég furán fejeződött be a legutolsó rész. (Mondhatni, nagyon szarul...)

 Ha hétfő, akkor pedig játék csoport ;). A játék jó. A játék kell. A játék visszavezet a bennünk rejlő gyermekhez. Egyetem után visszamentünk a céghez, nagyon fárasztó napunk volt, tulajdonképp a hétfő a legrosszabb, mert akkor zsínorban négy óránk van, kettő dupla, mégpedig empirikus munkaerő-piaci politikák. Avagy STATA, én így szeretlek. Dorottyát bevártuk, majd irány a mi kis titkos játszóhelyünk. Egy biztos, még van mit fejlődnöm asztali teniszben ;) De csocsóban lassan verhetetlen leszek :P

 És ugye ódákat lehetne zengeni a játék gyógyító erejéről. És a legjobb az egészben az, hogy együtt vagyunk, egész héten más merre sodor minket az élet nagy tengere, de ilyenkor világaink újra ütközni tudnak.

 Este még legkedvencebb Dokornőmmel is találkoztam. Bár kis hijján elcitált az ügyeletre egy kis pocakfájás miatt. :) Nagyon fog hiányozni. Ő sem itt tervezi a jövőjét. De lassan kezdem megérteni, az én generációmnak itt nincs jövője. Elvették tőlünk. Talán. Pedig néha szeretnék kiállni és kiabálni, hogy ne menjetek, maradjatok és alkossunk együtt egy új jövőt, de aztán mindig történik valami, ami elveszi lelkesedésem, amitől letörök és nincs motivációm élni sem.

 Most sincs. 

egy aprócska megjegyzés a felnőtt lét margójára

 A felnőtt lét azzal jár, hogy elveszik az idő? Mert, hogy dolgozni kell és hajtani és túlélni. Túlélni, de milyen áron? Michael Ende nem véletlenül írt a Szürke Urakról. Mert léteznek. Mert elveszik az időt az élettől és látszólag fontos, amúgy jelentéktelen dolgokra fecséreljük azt.

 Fárasztó felnőttnek lenni. Mindig teljesíteni, megfelelni. De kinek is kellene bizonyítanunk? Hát saját magunknak. Senki másnak. Mert valójában a Teljesség felé haladunk. És ez csak szeretettel és odafigyeléssel megy.

 Mert a halál a végén nem a befejezés. Hanem elengedés. Elengedni mindent, ami valaha voltunk. És ha szerettünk, akkor halhatatlanok leszünk.

 Az elvégzett munka nem fog emlékezni ránk. Mert az csak az itt és mostban létezik.

Családi kötelékek

 És hopp, már elveszett. Mire hazaértem, tovaillant. Nem az idő. Mert az nem volt ott. Megállt. Egy kicsit. De most újra tombol, zakatol előre.

 Koraeste kimentem a Rózsák Terére. A Nap sugarai még kedvesen cirógatták a két tornyot, melyek körbe ölelik a templomot. Készítettem képeket, amiket itt meg lehet nézni. Aztán beültem misére. Zaklatott lelkem mindig nyugalomra lel ott. Míg vártam, hogy elkezdődjön, azon gondolkodtam, hogy a Vatikánt szokás elavultnak jellemezni, de szerintem arról van szó, hogy őrzi a hagyományt, amit ezer évekkel ezelőtt alapítottak. Nehezen változik, alaposan megfontolja, látszólag fél minden újdonságtól, de közben nagyon is "képben van" napjaink felfedezéseivel. És a templom mindig ott lesz. Jöhetnek ideológiák, eszmék, politika. A templom ki fogja bírni. Mert a templom belül van. Bennünk. (Ugye, ahogy már Te megmondtad, évekkel ezelőtt.)

 És a misén megállt az idő. Többször is azon kaptam magam, hogy csak vagyok az itt és mostban, az időtlenségben. Új papunk van - talán már írtam is róla, fiatal, karizmatukus egyéniség. Szinte vonzza a Lelkeket. És modern. Gyűjtöm az erőt, hogy beszéljek vele. Ő tudhat néhány választ a kérdéseimre. És nem hiszem, hogy a fejemre olvasná, hogy időnként eltévelygek másmerre is.

 Délután egyik kedves nagynéném tette tiszteletét nálunk. Csacsogtunk, nosztalgiáztunk, zongoráztunk. És egy kicsit visszahoztuk azokat a régi, szép időket - bármilyen közhely - amik az évek és a nehézségek között elvesztek. 

 Tegnap este a Kopaszi-gáton borozgatunk. Már nem sokáig élvezhetjük a meleg, őszi estéket. Csillagok fénye alatt pihentünk az egész heti meló és egyetem után. Gitár, bor, pokróc, barátság. 

Egyik kedvenc képem, Árpádházi Szent Erzsébet és a rózsája

A Bazilika kupolájában

 És amikor felértünk a lifttel a harmadik emeletre, egy egészen különös világ tárult elénk. Én azt vártam, hogy valahonnan a sarokból előkerül Lestat és felkap, majd elrepülünk az éjszaka jótékony sötétjében. (Nem, az az Edward nevű nyálas fickó nem tekintendő klasszikus vámpírnak, mint mondjuk a Holdfényes pasas...) Manunak a Tágra zárt szemek jutott az eszébe, úgy látszik mindkettőnk fantáziáját megmozgatta. Bazilika, lovagterem. Sznob, magukat felsőbbrendűnek tituláló emberek. De legalább a catering jó volt, végig is ettük a menűt. Aztán fel a toronyba. A kupola belsejében jártunk, majd kiléptünk a teraszra, ahonnan az éjszakai város fogadott minket. Elmondhatatlanul gyönyörű! Fények, formák, csillagok. És egy kis tériszony. De erről igyekeztem nem tudomást venni.

 A teraszra lifttel is és csigalépcsőn is fel lehetett menni, utóbbit nem sokan választották, sőt, szerintem egyedül csak én mentem fel és le. Elég ijesztő volt egyedül. Emeletenkénkt két oldal futott tovább szervízfolyosó, ahonnan különböző karbantartásokat lehet elintézni. A hely egészen varázslatos, mintha visszatérnél a középkorba, amikor még élt a mágia és boszorkánynak lenni nem volt életbiztosítás. (Bezzeg most... ;) 

 Este a Word Press fotókiállítás megnyitójával kezdtünk. Nagyon szomorú képek. Halál, bánat, fájdalom. Alig akadt olyan alkotás, ami az életről és annak öröméről szólt volna. Mától hivatalosan is meg lehet nézni, de számomra nem érné meg az árát.

 Szerdán egy kis borozgatással ünnepeltük a hét közepét (csütörtök: hello macskajaj...). A cégtől nem messzi páratlan kilátás nyílik a városra. Ideális hely, amíg még nem költözik be az ősz. A Gellért hegyen meg megint találkoztam egy sünivel, úgyhogy most már 100 %-ig biztos vagyok abban, a SÜN létezik a városban. Aki nem hiszi, engem kérdezzen. 

 És ami a legjobb volt a héten, sok új Lélek világát ismertem meg. :)

Ha majd Anya leszek

 Ha majd Anya leszek, 

nem fogok meggondolatlanul átrohangálni az úttesten,

hiszen az életem már nem csak az enyém lesz. 

Hanem a Tiéd is. 

 Ha majd Anya leszek, 

minden mást félre fogok tenni, 

csak Neked fogok létezni, 

hiszen ez az a gondoskodás, 

ami egész életedet megalapozza.

 Ha majd Anya leszek, 

Magzat korodtól fogva védeni foglak, 

míg csak szükséged lesz rá. 

De amikor eljön az ideje, elengedlek, 

hogy szállj a saját száranyaiddal.

Ha majd Anya leszek,

megértem a világ működését,

olyan csodában lesz részem,

amit csak az Anyák érthetnek meg.

Ha majd Anya leszek,

 felelősséggel fogok tartozni Érted,

a Családi Otthon melegéért,

ahova mindig, de mindig visszatérhetsz.

Ha majd Anya leszek...

De most még nem vagyok.

Talán egyszer, kedves kósza Lélek

én leszek a Te Anyukád. 

Saját, szubjektív világom

 Diákszervezeti gyűlés, az első belső tréning. Most már igazán beindult a félév. Miközben a teremben ülök és figyelem az előadást, újra ráérzek a diák-lét megismételhetetlen pillanataira. Már csak ez az év és a klasszikus képzésből kikerülök, jöhet a doktori. Vagy nem. De most ebbe jó kapaszkodni.

 Egyetemről hazafele a Boráros tér felé indultam meg, végigsétáltam a parton. Megálltam a korlátnál, a Gellért-hegy felett egy csillag bizonytalanul hol felsejlett, hol pedig alig pislákolt. Hosszan néztük egymást, majd búcsút intettem neki. Tovább folytattam sétám, de a Ferenc körúton, akarom mondani a Corvin centrumban -vagy hol- már felszálltam villamosra. Ha az éhség nem zavart volna haza, a Kopaszi-gáton sétálgattam volna, egyedül. A legjobb hely Pesten. Sehol máshol nem lehet úgy kiülni a Duna vizéhez, mint ott. Sehol máshol nincs olyan nyugalom, mint ott. 

 Az utcánk kihaltan várt rám, pedig még kilenc óra sem múlt el. Olyan érzésem volt, mintha már régen benne járnánk az éjszakában. Látszik, hogy egyre rövidebbek a nappalok és az emberek visszavonulnak otthonaikba. A saját, szubjektív valóságukba. Tulajdonképpen egyikünk sem érzékeli a valóságot. Mindannyian a saját szemünkön keresztül szemlélődünk. Így nem is érzékelhetjük máskint, mint szubjetkíven. 

Hologram elmélet, avagy ha a kvantumfizikusok unatkoznak

 Nem hiszem el, hogy amit eddig írtam, az mind elveszett, az enyészeté lett, pedig én úgy emlékeztem, elmentettem, és most minden gondolat, sor, lélekdarab oda!

 Na akkor fussunk neki még egyszer. Reggel a hologram elméleten agyatlam (sajnálom, most ez a vesszőparipám). Nagyon leegyszerűsítve egyrészt arról beszélünk, hogy az egész világ egy két dimenziós sík három dimenziós kivetülése. De mielőtt tovább mennénk, lássuk, hogy mi is a hologram? Gábor Dénes Nobel-díjas magyar tudós találta fel, hogyan lehet fényképeken megfogni a tárgyak 3 dimenziós kiterjedését (hiszen jelenleg elvész ez az információ, amikor bármit is lefényképezünk). Neves fizikusunk rájött arra, hogyan lehet megörökíteni a tárgyak teljes kiterjedését és arra is, hogyan lehet azt újra leképzeni, hiszen amikor a lézersugarak segítségével megörökítenek egy tárgyat, akkor csupán interferenciacsíkok keletkeznek, aminek a megjelenetítéséhez újra a referencianyalábra van szükség.

 Szóval, ha mi egy hologram univerzum vagyunk, akkor ki az, aki a referencianyalábot ránk emeli? Ki az, aki mindezt életre hívja?

 Valamint, ha két részecskét egy forrásból bocsátunk ki, akkor az a két részecske ugyanabban az időben képes egymással kommunikálni úgy, hogy közben fényévekre vannak egymástól (és most már az is bizonyítottnak kezd látszani, hogy a fénysebességnél is lehet gyorsabban utazni, milyen jó korba születtünk, hiszen mennyi érdekes felfedezés lát szinte minden héten nap világot!).

 Erre választ K.D. adott: csak és kizárólag a gravitációs mező következtében történhet meg. (Nem vagyunk fizikusok, csak karcolgatjuk a létezés értelmezéseit.) Ez csak így értelmes.

 Továbbgondolva ezt, képzeld el, hogy a világ egy hatalmas szövet, aminek mi is a részei vagyunk, mégpedig a részecskéink szintjén. (Mert ugye a minket alkotó anyag egyidős az univerzummal. Bezony, Cicám, Te is 13, 7 milliárd éves vagy, hm, ugye milyen jól tartjuk magunkat?) Ha a szöveten valami változás történik, az egész mindenség értesül róla, hiszen egy és ugynaz. Így képes kommunikálni egymással két olyan részecske is, akik egymástól fényévekre vannak.

 Ez egyébként racionálisan teljesen korrekt(nek ítélt a részemről). De tudjátok mi az igazán szomorú ebben a felfedezésben? Nem ad arra magyarázatot, hogy két Lélek hogyan is lehet egymástól fényévekre, miközben egymás mellett állnak és nézik a világot, ahogy alattuk elhalad. Pedig csak egy szó kell, egy kis érintés. Csak le kellene dönteni a falakat. Erre azonban nem tudok magyarázatot találni...

 A kvantumfizikusok többsége megtalálja Istent a részecskékben.
 

Ei Aaniigoo 'Ahoot'e

Soha jobban, soha jobban

 Ez az utolsó szeptemberi hétfő. Reggel borzongató felismerés kúszott keresztül a gerincemen és hatolt el a tudatomig: szombaton már bizony október hava költözik be hozzánk. Nem várom. Nem akarom. Valaki állítsa meg az időt, mert szalad előre, miközben már elengedte a kezem és én lemaradtam. Elhagyott engem. De valószínűleg nem ő az első és nem is az utolsó. Mi az életem tanulsága? Legyek türelmes, ne legyek ragaszkodó és képes legyek másokat mindig elengedni. Lélek seppuko. Hogy aztán új megvilágításba helyezve szemléljem a világot. Csak az már más kérdés, hogy mennyire élő Lélekkel...

 A Iaido-s időkből - az én imádott csapatomon túl - az írás hiányzik. Hogy minden hónapban legyen egy téma, ami körül forognak a gondolataim, aminek mélyebb értelmét fel lehet tárni. Sosem fogom elfelejteni, amikor egy írásomat a vizsgán felovlastak. Akkor az Áldás volt a téma. Egészen meghatódtam és olyan büszke voltam magamra, hiszen fizikailag sosem tudtam olyan jó lenni, mint mások. De ezzel úgy éreztem, bebizonyíottam létjogosultságomat arra nézve, hogy ott lehetek. Köztük. Jól emlékszem arról írtam, hogy amikor útnak indulok, Édesanyám áldással bocsát el otthonról. Menjek bárhová, vigyázó szavai végigkísérnek. És talán pont ezért nem üt el semmi (ma csak egy troli dudált rám az egyetem előtt...). Azt mondták, az írásomból nyugalom áradt, áldás volt benne. Akkor még megőriztem valamit egy régi énemből, ami mostanra már elveszett.

 Éjjel egyébként Tibetben jártam. Nagyon különös álom volt. Valakikkel - néhány arcra emlékszem csak - caplattunk felfele valamilyen hegyen, egy elhagyott kolostort kerestünk. Csendben kellett lennünk, hiszen nem tudtuk mi vár ránk. Aztán felértünk. Elhagyott kert fogadott minket, de a növények kuszasága mégis rendezett káosznak tűnt. A kőút rései között patak folydogált, mely egy kis tóba torkollt. A tóban lila színű lótusz virágok nyíltak. Majd emberekkel találkoztunk, akik mosolyogva fogadtak minket, miközben azt mondták: "namaste".

 Aztán felébredtem, hogy fázom, a derekamat cirógatta a hideg, és ekkor kezdtem el azon agonziálni, hogy itt az ősz, itt vagy újra. Az álmom pedig semmivé foszlott, pedig próbáltam visszatérni Tibetbe.

 Remélem lesz folytatása. Mert tudom, hogy még van ott valami azon a helyen. Nem véletlen találtam oda. Vagy csak ezt szeretném hinni. Olyan erősen, mint ahogy Mulder hitt az idegen létezésében.

 I want to belive.

A Napfény íze

Csak egy pillanat. Csak egy érintés. Csak egy kis élet.

Megsárgult fénykép egy címlapon

 Csak figyelni, ahogy szaladnak az emberek, nem is szaladnak, rohannak előre. Kergetik céljaikat, hajszolják vágyaikar, elébe mennek a végzetüknek. És mindezt miért? Hogy aztán elmúljanak, mint az előző korok emberei. Persze azok, akik gyermeket nevelnek, továbbélnek még néhány generációig. De vajon hányan ismerjük családfánkat? Hányan tudjuk, milyen emberek voltak az őseink, akiknek véréből vagyunk? Néha nem, hogy a szép szülőket, de a saját nagyszüleinket sem ismerjük úgy igazán. 

 De ez maradjon költői kérdés. A választ találd meg magadnak.

 Tegnap kiültem a teraszra. Egészen legyőztem már a tériszonyomat, a párkányon üldögélve ettem a gabonapelyhem, figyeltem a délutánt, ahogy lent a benzin kút mellett elhaladt. Az ovi udvarán kint szaladgáltak a gyerekek, önfeledt játékuk vidám hangját magával hozta a szél, ami néha-néha az én hajamba is belekapott. A Nap már lefelé tartott az égen, hosszúra nyúltak a fák árnyékai. Messze a hegyek kéken magasodtak, üzenvén várnak egy újabb találkozásra, siessek.

  Tökéletes péntek délután. Tökéletes pillanat. Egy tökéletlen világban.

Schrödinger macskája

 Sétálni, gondolkodni. Gondolkodni, sétálni. 
Futni. Futni. Futni. 
Összeesni. Sírni. 
Meghalni.

 Aki voltam, már nem létezik, 
aki vagyok, még nem létezik, 
aki lehetek, soha nem fog létezni. 

Nincs több remény.

Mert az idő élet...

 Ma volt egy világrengető meglátásom. De elfelejtettem. Majd eszembe jut, igyekszem megélni újra a pillanatot. Éppen a buszon álltam, amikor... hoppá. Eszembe jutott. De annyira triviálisnak tűnhet... na jó, lekörmölmöm. Éppen sétáltam ki a buszmegállóba, amikor láttam, hogy az egyetlen busz - ami ráadásul ritka járat is - éppen elhúz az orrom előtt. Nem futottam, mert lusta vagyok úgyhogy ráérősen batyogtam tovább. Magamban elengedtem, hogy az a busz éppen elmegy. Ekkor megjelent egy gyors járat is, rögvest a buszom után. Arra éppen fel tudtam szállni. Még a Kazinczy utca megállónál kényelmesen lehagytuk a buszomat és a Ferenciek terén még nekem kellett rá várnom hosszú-hosszú perceket (már azt hittem, lerobbant). Felszálltam a henyóra és még le is tudtam ülni. (Öregem, mennyire ellustultam...) A tanulság pedig az, hogy meglehet valamit jónak tartunk és igyekszünk magunkat belelovalni, végül már csak az az egyetlen, számunkra optimálisnak vélt valami lebeg a szemünk előtt, amikor az Élettől kapunk egy jókora taslit és nem sikerülnek a terveink. De nem kudarc. Egyáltalán nem az. Hanem egy lehetőség egy másik világra, amit azelőtt el sem tudtunk képzelni, hiszen vakok voltunk. Talán nagyon erőltetett magyarázatnak tűnik a buszos kalandomra (huh, mekkora kaland), elszalasztott lehetőség így, elszalasztott lehetőség úgy, de egyébként nagyon igaz tud lenni, bármilyen élethelyzetre.

 Ennek feltétele az, ne csak nézünk, lássunk is. (I see you.)

 Egyébként meg ma megint megállapításra került, hogy minden Egy. Talán jobban oda kellene figyelni arra a néhány Lélekre, akik már megvilágosodtak, de mégis vállalták a visszajövetellel járó nehézségeket és tanítanak minket. Mint a sirályom, Jonathan. (Igaz-e, Dody? :)

 És igen, érzelmi viharok: pipa. De legalább élek. És nagyon-nagyon sokat tanulok a jelenlegi helyzetből. Megint időben érkezett... megint.

Egy kismacska puha mancsa

 Ma, miközben dajkáltam Szuszimat felfedeztem egy csomót, rögvest a gerince mellett. Alig érezni, csak azért találtam meg, mert alaposan meggyúrtam őkelmét (ő ezt szereti és igényli...), és akkor éreztem, hogy valami nem stimmel. Az a valami mozgatható, elvileg nem veszélyes, többnyire jóindulatú és nagyjából semmit nem lehet azzal kezdeni. Most is itt fekszik mellettem, hosszasan dorombolt, majd összegömbölyödött és most szuszákol. Csak annyira időre fog magamra hagyni, amíg eszik. Amikor pancsolok, a mosógépről őrzi mozdulataim. Ha a konyhában vagyok, kiül a székre és néz, beszédes tekintetét rám emeli és mesél egy olyan nyelven, amit én nem értek. Ha a gangon kertészkedem, beül a virágosládába és azon dolgozik, hogy minél koszosabb lehessen. (Ezért is Szutyok...) Ha alszom, megjelenik, és letelepszik mellém. Hűségesen követ mindenhova és nem azért, mert érdekek vezérlik, hanem azért, mert tisztán szeret engem.

 Megszelíditett engem, mint ahogy én is megszelidítettem őt. Felelősségel tartozom érte.

 Nehezen élem túl, ha elveszítem. Soha többet nem lesz olyan Társam, mint ő.

Modern Család

 Olyan fél 1 fele felriadtam, valamit álmodtam, szegény macskám is lerepült az ágyról hirtelen mozdulatom következtében (de aztán visszajött és szemrehányóan rám nézett, a beszürődő fényben dühösen villogtak sárga szemei...).

 Aztán sehogy sem jött álom a szememre, úgy éreztem magam, mint aki teljes mértékben kialudta magát. Ezzel is csak a gyanúm erősödik, hogy az insomnia egy tipusa gyötör... (nem sokan tudják, hogy nem csak az számít kóros alvászavarnak, ha nem tud elaludni, mint a Gépészünk, hanem az is az insomnia egy válfaja, ha minden külső ok nélkül megébred valaki "idő előtt"). A macskám persze most is alszik. Őt aztán semmi sem akadályoztja kedvenc tevékenységének gyakorlásától.

 Hajnalig bámultam a monitort, felfedeztem magamnak a Modern Család című sorozatot. Mellékesen megjegyzem, hétvégén sok díjat nyert, így gondoltam adok egy esélyt neki. Szerelem volt első látásra, miután a pilot epizódot megnéztem. Humoros, kedves kis történetek, hétköznapi emberek hétköznapi igényekkel és a végén mindig leszűrjük a tanulságot. 

 Modern Család, avagy, hova fejlődtünk az ipari forradalom óta. Igen tudom, ez a vesszőparipám, hogy a manapság gyakran hangoztatott frázis, miszerint a családok átalakulóban és veszélyben vannak nem a '60as évek fogyasztói mellékterméke, ez a változás már a XIX. század közepén elindult. És azóta sem találjuk a helyünket a családban. Tavalyi félévben család és háztartás óráink voltak, ami egyáltalán nem a családi életre neveléssel volt egyenlő ;) inkább azt jártuk körbe, hogyan tudjuk a társadalom alapépítőköveit meggyógyítani, vagy egyáltalán, bajban vannak-e a családok. Ehhez a kérdéshez mindenki hozzátette szubjektív tapasztalatait, család élményeit, ennek következtében az első gyakorlaton már nem tudtunk abban megegyezni, mi számít családnak. Egy házaspár? Vagy egy házaspár gyerekkel? Vagy bármilyen pár gyerekkel? Mikor és mitől leszünk egy család? 

 A történetben három család minden napjait követhetjük nyomon. Ez a három család rokoni kapcsolatban áll egymással, ami az első résznek csak a végén derül ki, de ettől olyan felismerése támad az embernek, hogy végérvényesen elköteleződik a sorozat iránt. Nem mondanak ki nagy dolgokat, egészen apró, emberi mozzanatoknak lehetünk tanúi. Kicsit ebben, kicsit abban felismerjük a saját családunkat. És bár talán néhol igyekszik idilli lenni, de igazából csak azt mutatja meg, amire vágyunk.

 És talán új, tartalmas értelmet nyer a modern család definíciója.

Ég Veled Világ

 Adott egy lány, aki talán nem is létezik. Aki talán csak a cyber világ délibábja. Talán. De nyomot hagy magáról, blogot vezet mindennapjairól, gondolatairól. A minap rátaláltam egy írására, miközben céltalanul kattingattam az oldalak között. Megfogott, amilyen szépen írt az Életről. Nem egy rózsaszín köntösbe bújtatott maszlagról, de nem is feketére festett szürreális világról, mert, hogy ez nem vagy csak ilyen, vagy csak olyan. Hanem végtelenül színes, élettel teli. Bár néha reménytelenül halott tud lenni. Talán kicsit most is.

 Szóval ez a lány a teljesség felé vezető úton jár. Elégedett az életével, úgy érzi, megtalálta a helyét, hiszen vannak barátai, olyan hivatása van, amit elképzelt magának, ő már az, akinek lennie kell. Csak, hogy ez a lány állandó harcban áll a kilóival.  Világ életében szívatták, elutasították, mert nem szupermodell adottságokkal rendelkezett, rendelkezik.

 Elutasítás. Világokat képes tönkre tenni. Alapjaiban rengeti meg önképünket, önbecsülésünket, amitől - bármennyire is igyekszünk leplezni - sérülékenyekké válhatunk. Persze, az egészséges önismeret részben képes megvédeni. Részben. De talán fejlődésünk záloga az is, hogy mennyire vagyunk képesek elfogadni, ha valakinek nem kellünk. Az ő választása, amit ha elfogadunk, új dimenziók tárulnak fel előttünk.

 Az élet nem megszokásból, nem állandóságból áll, hanem örök mozgásból, változásból.

 Vagy csak tényleg valakinek a halucinációja vagyok. Egy nem létező, kitalált szereplője a Képzelt Írónak.  De most már igazán kitalálhatná, hogy merre menjek...

Így írok én

 Este még elrugdaltam magam macskakaját venni. Zárás előtt 19 perccel sikerült belépni a boltba. Arra számítottam, hogy morcos eladókba ütközöm, amiért éppenhogycsak beestem. Ehelyett a pénztárnál nagyon kedves hölgy fogadott, nézte azt a rakat kaját, amit megvettem. "Éhes a Cicus?" mosolygott, mondom igen, de ketten vannak, szóval... kell a kaja, no. (Volt is öröm itthon, mert hoztam a kedvencből is. És kaptam whiskas kupont, úgyhogy Szuszi megint boldog kövér macska lesz... - mivel a lila kosztot csak ő szereti...)

 Aztán hazavánszorogtam. Keresztül vonszoltam magam a városon, igen, vonszoltam, már alig vártam, hogy a békés otthon melege körbeöleljen és mindentől megvédjen. A macskáim nyirvákolva fogadtak az ajtóban, "mit hoztál? érzem, hogy hoztál valamit! ennek finom az illata, hm, kajaaaaaa!". Úgy viselkedtek, mintha éheztetnénk őket, pedig a száraztáp non-stop elérhető, és a nyafi is megy napközben, hogy ők már pedig nagyon éhesek és ezzel valakit mindig sikerül puhára főzniük... De cserébe szeretnek. Ragaszkodnak. Megszelidítettek minket, amikor beköltöztek hozánk. Aki nem szereti a macskát, valójában azt nem szereti, hogy nem tudja kontrollálni a cicus viselkedését. Mert a cirmus nem adja olcsón magát. A figyelméért meg kell dolgozni. De ha egyszer a bizalmába fogadott, haláláig hűséges társ marad.

 A mai nap legfárasztóbb és mégis legfeltöltőbb eseménye az volt, hogy elmentünk mászni. Életemben először voltam de azt hiszem beleszerettem... Mikor beléptünk a terembe, kicsit megszeppenve éreztem magam, féltem, ahogy végigmértem a falakat és a bigyókat, amikbe lehet kapaszkodni. Először felmásztunk a felső emeletre, szerencsére nem látták bénázásaimat, hiszen egy kisebb járaton keresztül lehet csak feljutni. A fenti terem nem kezdőknek való, erre nagyon gyorsan rájöttünk, aztán megpróbáltunk lejutni. Tériszony... pipa... Egy könnyebb falon kezdtünk, feljutni nagyon egyszerű volt, de aztán lenéztem... ezt a hibát többször elkövettem és ennek köszönhetően több pánikrohamon kellett urrá lennem. Nagyon-nagyon fura érzés. Ott állsz fenn, egyere kétségbeesettebben kapaszkodsz, de vonz a mélység. Közben tudod, hogy nem ütheted (nagyon) meg magad, hiszen vastag szívacs várja landolásodat. Mégsem tudtam elengedni a kapaszkodókat. Végül csak felülemelkedtem a félelemen - köszi a biztató szavakat!-, lejjebb másztam, két méter magasról már simán leugrik az ember. De az a négy méter... És nincs támasz, nincs biztosíték, csak Te és a gravitáció. 

 Több falra is fel akartam menni, de elég hamar elfáradtam és az ujjbegyeim is felhorzsolódtak. De azért lelkesen másztam, másztam és másztam. Néhányszor leestem, de a földet érés mindig nagyon kényelmesre sikerült ;) Jó az a szívacs. Bárcsak az életben is lenne egy ilyen szívacs, ami felfog, amikor a mélybe zuhansz.

 Momentán küzdök a fáradtsággal és olyan izmaimat is érzem, amiről nem is tudtam, hogy léteznek... (Wow, de izmos vagyok ám!) Szóval biztosan fogok még menni, csak azt kell kitalálnom, hogy mikor.

 Hihetetlen, hogy már szeptember közepe van. Úgy érzem, továbbra is csak álmodom...

Egyik kedvenc fantasy artosom, Amy Brown sellője.

Egy igen hosszúra nyúlt nap krónikája

 Reggel bizottsági ülés, olé. Ugye a törvényalkotásnak egyik fontos lépcsője az, hogy a tervezetet a különböző bizottságok megbeszéljék. Legyen szó bármiről, mindegyik parlamenti bizottságnak véleményt kell formálnia, és meg kell szavaznia, hogy az Országgyűlés elé kerülhet-e. Ma reggel a költségvetésről volt szó az egyik bizonyos bizottságban, amihez a munkám során kötődünk. Mit mondjak, a kormány kapott hideget is, meleget is. De nem is ez, ami érdekes volt, hanem inkább a bizottságban helyet foglaló képviselő asszonyok és urak. Némelyek arcáról messziről lerítt, hogy baromira nincs kedve ott lenni, ahol van, de ha már ott van, akkor legalább bambulással elüti az időt. Mások vehemensen védtek korábbi rendszereket és hangot adtak annak, hogy most milyen rombolás zajlik az országban, pedig korábban (?) épitkezés volt. Akadt azért olyan is, aki igyekezett lélekben ott lenni és követni az eseményeket. Egyébként meg tény, kurva nagy szarban van az ország anyagilag... Erről nincs is mit vitatkozni.

 Azon tűnödtem, hogy ezeknek az embereknek mi adtunk hatalmat a kezükbe. Jobb híjján lettek megválasztva, mert nekem senki ne mondja azt, hogy a képviselők bármivel is jobbak a választópolgáraiknál. Úgy érzem, csak a választások során vagyunk mi, halandó emberek fontosak a hatalomnak. Addig meg nem vagyunk más, mint a tömeg, aki kenyeret és cirkuszt vár. Mindig is így volt ez és talán már nem fog változni. 

 Reggel természetesen becsipogott a detektor kapu, amikor áthaladtam alatta. Pedig a táskámból is mindent kipakoltam és zsebem sem volt a szoknyámon, se semmi. Félrehívtak, hogy külön is átvizsgáljanak, de ugye nem találtak nálam semmiféle fegyvert. Na vajon... Felcaplattam az emeletre a tárgyalóba. Azt hittem el fogok késni... hát nálam jóval többet késtek a képviselők. Ez sem volt éppen kedvemre való, hiszen az én adóforintjaimból terpeszkednek abban a jólétben, amibe megválasztottuk őket. Legalább pontosak lehettek volna... Órákon át zajlott a vita, aminek helyenként tényleg se füle, se farka nem volt. Mondom magamban, ennél hasznosabban is el tudom szúrni az időmet. Már majdnem dél volt, amikor hazajöttem ebédelni. Közben a Discovery Science-n belenéztem Stephen Hawking filmjébe, amit az univerzumról készítettek. Végenincs, végtelen, csillagok miriádnyai ragyognak benne, melyek körül lakható bolygók is keringenek. És ha már vannak bolygók, akkor lehet élet is abban az övezetben, ami a létezés számára kedvez. Aztán bementem a céghez, majd egyetem, majd cég újra. De este már Kati is jött velem, később egyetlen Dorottyánk is csatlakozott és csaptunk egy kis játékterápiát. Zenét hallgattunk, dartsoztunk, ping pongoztunk és végül - Ildi beszervezése után, hatalmas köszi! - csocsóztunk is. 

 Most hulla fáradt vagyok, de nagyon jól éreztem magam. Minden héten legalább egyszer játszani fogunk. Félreteszünk minden gondot, nyűgöt, lelki megpróbáltatásokat és visszaidézzük, milyen volt gyereknek lenni akkor, amikor még minden ártatlan volt és csak a játék létezett. Mert kell a játék. A Lélek valójában sose lesz felnőtt, valahol mélyen megbúvik az ember igazi énje. Ami nem az, amit mutat. Csak valahogy kifordult a világ önmagából és senki nem meri felfedni az igazi orcáját.

 Hát valahogy így működünk. Meg kicsit másként is. De az biztos, hogy holnap slampos leszek, már alig várom, hogy ne kelljen magas sarkú cipőt húznom... És nadrágot veszek és valami elnyűtt, kedvenc pólót. Sok volt mostanában a csini létből... ;) 

 Holnap délután megyünk mászni is, már várom! :) Nem tartom valószínűnek, hogy állandó progamom lesz, mivel nem tudom már belezsúfolni az életembe. Aztán lehet, annyira beleszeretek, hogy új hobbim lesz.

 Valamit meg elfelejtettem, de majd jelentkezik az, akinek kárára felejtettem el... Jaj és egy kis tecnikai info: letöltöttem az opera böngészőt, nem is értem, eddig miért nem használtam...

 Oh, és olyan kellemes séta idő van... ha lenne erőm, keresztülvágtatnék az éjjeli városon. Szeretem.

 Meredith Dillman: Ilura

Fut a sínpár a végtelenbe

 A délutáni gyakorlat után fáradtan léptünk ki a Sóház épületéből. Tökéletes hétfői kora este fogadott. A Nap a Gellérthegy mellett ragyogott, ha nálam lett volna a fényképezőgépem, akkor a Szabadságszoborral karöltve izgalmas beállításokat lehetett volna készíteni. De nem volt, és amúgy is várt rám egy találkozás. Elköszöntem egy csoporttársamtól, majd igyekeztem a villamoshoz. A Vásárcsarnok előtt kígyózott a kocsisor, de most kivételesen nem ugrottam ki a piros lámpánál, hiszen a múltkori hasonló alkalommal épp, hogy megúsztam egy bordatörő ütközést a villamossal, de akkor időben rám csilingelt... 

 Zöldre vált a lámpa, ráérősen átbattyogok a megállóba és mielőtt felszállok a - Linda szerinti - síneken közlekedő, sárga kukásautóba, vetek egy utolsó pillantást a hídra, a hegyre, az esti, sietős emberekre. Rövidesen elérek abba az utcába, ahol egyszer, régen napvilágot láttam és most egy Barátnőm lakik onnan nem messze (-véletlen?). Rövid ideig nála időztem, majd az alkonyati időben hazasétáltam gondolataim társaságában. Olyan érzésem volt, mintha hosszú álom után tértem volna magamhoz. Mintha a nyár meg sem történt volna, sőt, nem csak a nyár, hanem az elmúlt hónapok, mind-mind elsüllyedtek az apátia bugyraiban és ezzel végleg kitörlődtek életemből. Lelkemből. De már nem tudom visszahozni, már nem tudom újra élni. Elvesztek. Elvesztem.

 Mostanra már teljesen besötétedett. Nyolc óra van, harangoznak. Valahol az éjszakában megbúvik egy meghívás, de most nem élek vele. Itthon vagyok, zenét hallgatok, merengek a múlton. Szuszi csukott szemekkel fekszik mellettem, de tudom, nem alszik, rám vigyáz. Ő az én daimónom. Most már egészen biztos vagyok benne.

 És mi lesz a jövő? Most az egyszer nincs kész válaszom rá. Most az egyszer engedem, hogy az események sodorjanak magukkal. Most az egyszer... nem tudom, mit akarok. 

 Úgyhogy ebben a kellemes -sehova.se.tartok.nem.tudom.honnan.jövök- állapotban megnéztem a blogom statisztikáját. A következő bejegyzések a legnépszerűbbek: 

1, Paleoasztronautika

2, Költői hitvallás

3, Számadás II.

4, Momo

5, 244

6, Egy oszlói írás

7, Ablak a múltra

+1 I need your grace

 Néha meglepődöm, hogy tényleg én írtam azokat a sorokat, melyek Nolasyn Krónikáinak régen megsárgult lapjain hevernek. Mintha egy másik dimenzióban jártam volna, mintha nem is én lettem volna, hanem egy olyan Lélek, aki még hisz az emberekben, a világban.

 De talán csak annyi történt, hogy felnőttem.

Honnan jöttünk és hová tartunk?

 Elcseszett egy generáció a miénk. Élünk a mindennapok forgatagában, álom, cél és remény nélkül. Elvették az álmainkat, elfelejtettük céljainkat, talán sosem volt reményünk. Mindig csodáltam azon magyar embertársainkat, akik a korábbi rendszerben szabadságuktól megfosztva éltek, mert véleményt nyilvánítottak. Mert másként gondolkodtak. Mert nem volt senki, aki felemelte volna szavukat védelmükbe.

 Mégis Ők tudtak remélni. Ha mást nem, akkor azt, hogy a cellájukba bejut a napfény. Mert ha láttad a napfényt, akkor a Remény édes sugara költözött vissza Lelkedbe. Valami elemi ösztön tarthatja fel bennünk a vonzalmat a Fény felé. Nem hiába térnek vissza a Fénytől a halottak... Az Univerzum Titka benne rejlik. 

 Sosem fogom elfelejteni, amikor a Pest Megyei Pártfogóknál voltunk gyakorlaton, elmentünk a váci büntetés-végrehajtási intézetbe is. Körbevezettek minket az egykori Doberdóban. Politikai foglyokat tartottak itt bezárva. Aki idekerült, számos kegyetlenkedés lett osztályrésze. És miért? Mert egy torz eszme torz rendszere került hatalomra, ahol senki sem lehetett igazán önmaga. Csak egy báb, ha túl akart élni. Az elmúlt évtizedek fiataljai megküzdöttek saját magukért.

 De mi, a '80-as évek szülöttei tálcán kaptuk az életet. A szabadságot. A szabad akaratot. Lehetőségeket. És mit kezdtünk ezekkel a kincsekkel? Elkótyavetyéltük. És most itt állunk, közel a 30-hoz, és nem tudunk felmutatni egy felépített Nemzetet. Elvesztettük identitásunkat, amikor minden az ölünkbe hullt. Már nem tudjuk, kik vagyunk, nem tudjuk merre tartunk, csak sodródunk az európai árral.

 Vagy lehet, hogy én látom rosszul, és tulajdonképpen minden rendben van.

Oroszországból szeretettel

 Oké, engem is levett a lábamról az a barna tekintet. Sean Connery nagyon jó választás volt. Nagyon jó. Már most pánikolok, mi lesz, ha elfogynak a vele készült filmek... Következik Timothy Dalton. Állítólag ő sem rossz... Majd meglátjuk.

 Spolier. A sztori most nem a világ megmentése volt, mint azt az előző posztban feltételeztem. Bond-ra vadászik a bosszú szomjas Fantom, amiért kinyírta Dr. No-t. (Ejnye-bejnye, Bond fiú, hát miért nem vitted inkább Londonba és állítottad volna a Brit titkosszolgálat kötelékébe? Jah, mert hogy zsenialitása dacára őrült is volt? A kettő gyakran kézen fogva jár együtt.) Hősünk Velencében van, mit sem sejt arról, hogy likviditási hadműveletet forralnak ellene. Aztán váratlanul vissza kell mennie Londonba, hogy onnan Isztambulba - Isztambul ó-óóó-óó Isztambul - induljon, mivel Tatjana Romanova - a Bond lány - át akarja adni a Lektort, ami egy hiper-szuper fordító gép. (Nagyjából aktatáska nagyságú, súlya 10 kg.... modern... :D) 

 Oh, igen, a főcím, el ne felejtsem megemlíteni: pöttyök: pipa, lövés a pöttybe, majd minden véres: pipa. Vonagló nőci, ízé, táncos, akinek a testének különböző pontjain jelennek meg a feliratok: pipa. Retro feeling: pipa.

 A történet logikusan felépített, Ms. Moneypenny is hozza a formáját (M titkárnője) és Bond megint kap kütyüket. Az oroszoktól a Fantomhoz átállt orosz női tiszt sztereotip. Ronda, alacsony, girhes és bottal sem piszkálná meg senki. Persze a fiatal orosz csaj, akit Bondra állítanak nagyon bájos. Ő már több színészi tehetséggel áldadatott meg, mint az első Bond - lyány. 

 Írnék még többet, de nagyon fáj a fejem. Reggel korán kellett kelnem, mert Fehérvárra mentem előadást tartani. Ami nagyon jól sikerült :) Köszönöm a meghívást, Fehérvár! :)

 Spoiler vége.

 Egyszeri megnézésre érdemesnek találtatott. Oroszországból szeretettel ajánlom.

Következő rész: Goldfinger

Szereposztás:

James Bond - Sean Connery

Tatjana Romanova- Daniela Bianchi

Ali Kerim Bey - Pedro Armendáris

Rosa Klebb ezredes -Lotte Lenya

M - Bernard Lee

Q - Desmond Llewelyn

Miss Moneypenny - Lois Maxwell

Rendezte: Terence Young

A terv része a csábítás... de aztán... :) 

Menekülés 

A Főgonosz és a cicája 

Dr. No

 James Bond-ot senkinek sem kell bemutatni. Ha szeretjük, ha nem, már 1962 óta a filmipar egyik legjövedelmezőbb terméke. (Most ne számítsuk az 1954-es Casino Royal tv változatot.) Ian Fleming kitalált kémhőse - aki sármos, okos, erős, minden nőt levesz a lábáról és természetesen brit - mindig nagy kutyák után nyomoz és minimum a világ megmentése a feladata. 

 A Hidegháború mélyében naná, hogy a közönség szívesen fogadott egy olyan filmet, amiben leskelődhetnek a kémek után. Nem utolsósorban ezen filmek egész korrekt módon tükrözik az adott kor, az adott év, az adott emberek elképzeléseit az akkori világról.

 És akkor a Dr. No, az első Bond-film. Sean Connery remek választás, zseniálisan alakította a 007-est. (Tetszett a mimikája, mély barna szemeivel fürkészi a világot, a tekintetével levarázsolja a nőkről a bugyit...) Amikor a főcím lepergett, azon pörgött az agyam, hogy nahát, ez tiszta retro! :P Fekete háttéren színes pöttyök és alakok mozognak. Kicsit hosszúnak találtam a bevezetőt, de úgy látszik akkoriban ez volt a módi. (Nem láttam sok '60-as filmet.) Az első 10 percben megtörténik a bonyodalom, ami miatt főhősünknek Jamaica-ra kell utaznia. Bob Marley szülőhazájában érdekes dolgokat vehetünk észre: fekete bőrű emberek a kiszolgáló személyzet mindenhol. (Kivétel Dr. No szigetén, mert ott ázsiaiak.) Ezek az emberek természetesnek veszik, hogy fehérebb bőrű embertársaikat szolgálják (pincér, sofőr, kertész... meg felbérelt bérgyilkos). Azért említést érdemel Quarrel, a helyi halász, aki James Bond segítője lesz.  

 A filmben megismerjük az atomot, mint a terrorizmus (akkor még nem így hívták, de a lényege ugyanaz) eszközét, amit arra használnak, hogy a NASA holdrakétáját eltérítsék. (Ugye ekkor még nem történt meg a Holdra szállás, a NASA csak álmodott róla, hogy ember teszi a lábát égi kísérőnkre. Mint ahogy most is.)

 Visszatérve a sztorira, - spoiler - Dr. No - a főgonosz, megsértődött kisfiú, mert zsenialitása sem a nyugatnak, sem a keletnek nem kell. Atomtudós, aki kedvenc játékszerével állna bosszút az egész világon. Vicces, hogy amikor a fűtőanyaggal teli medence mellett vannak, csak egy sima védőruha van hősünkön. Minimum egy nagyobb dózisú sugárfertőzést kell benyelnie, mert a gonosszal magán a fűtőanyagon, avagy az atomon harcolnak. De hősünkön az sem fog :) Mellékes szál, de a főgonosz pizsiben van :D

 Ejtsünk szót a Bond lányról is. NAGYON BUTA! De bájos idomai vannak. Szerepe szerint egy olyan lány, akinek az apja óceánkutató volt, ő maga nem járt iskolába, de van egy enciklopédiája, amit nyolc éves korában kezdett el tanulmányozni és most már a T-nél tart... Gratulálunk. A színésznő nagyon jól alakította a butácska kagylóvadászt... Aki egészen véletlenül sodródott az események folyományába. Biztos az idomaiért kapott Golden Globe díjat... - spoiler vége. 

 Összességében tetszett, egyszer érdemes megnézni. Talán kicsit vontatottnak találjuk a mai filmekhez képest, de akkoriban, a hatvanas évek elején, amikor a US. defence filmet elhitték -duck and cover-, hogy hatásos védelem egy esetleges termonukleáris támadás ellen, amikor a NASA a szovjetekkel harcolt az űrért, amikor kémektől hemzsegett a világ, amikor nálunk dübörgött a Kádár-korszak, na akkor készült ez a film. Ennek fényében érdemes megnézni. A ma emberének unalmasan elnyújtott.

 Következő rész: Oroszországból szeretettel

 Szereposztás:

James Bond - Sean Connery 

Honey Ryder - a Bond lány - Ursula Andress

Dr. Np - Joseph Wiseman

Felix Leiter - Jack Lord

M - Bond főnöke- Bernard Lee

Dent Professzor - geológus - Anthony Dawson

Miss Taro - Bond egyik elcsábítottja - Zena Marshall

Quarrel - John Kitzmiller

Miss Moneypenny - M titkárnője - Lois Maxwell

 A Bond-lánnyal (mert ugye minden filmben van egy...legalább egy...)

Bond, James Bond 

Dr. No és a fehér pizsi

Norvégia tragédiája

 Először én is azt gondoltam, ami mindenki más sejteni vélt 2001. szeptember 11. okán. Nesze Neked laza bevándorláspolitika, az iszlamista terrorizmus elérte Északot. Aztán kiderült, egy magas, szőke norvég férfi - aki rendőrruhába bújva és hamis személyazonossággal jutott be a szigetre - kezdett lövöldözni. Egyes híresztelések szerint keresztény fundamentalista, aki tébolyult elméjének engedelmeskedve rendezett vérontást, miközben szentül meg volt győződve az igazság győzelméről... 

 Norvégia egy ország, ami rendben van (volt). Jóléti állam, viszonylag jól menő gazdaság, a válság alig gyűrte maga alá. Nincs szükség megszorításokra, a kormány viszonylag népszerű, bal oldali munkás párt van hatalmon. (Tegyük hozzá gyorsan, hogy nem olyan az ottani baloldal, mint az itteni...) Egyetlen dolog róható fel: a már említett, laza bevándorláspolitika. Amikor néhány éve mi is kint voltunk, döbbenten álltam a csadoros nők látványa előtt. Sehogy sem illett a képbe. Sok-sok szőke fej között feltünedeztek, míg mi nagykabátot viseltünk a hideg ellen, rajtuk a csador lifegett. De úgy tűnt, megtanultak együtt élni, a norvégok nem izgatják magukat miattuk. A pénteki merénylő azonban ezt emelte ki fő okként, mint tetteinek mozgató rúgóját. Talán igaz, talán nem, hogy azért rendezett vérfürdőt a kormánynegyed, majd a kormánypárti tábor lakói között, mert fél, hogy az iszlám elnyomja a kereszténységet. Egyes biztonságpolitikai szakértők szerint (külföldi hírek alapján, a hazai nem minden esetben korrekt...) a merénylő naplója teljesen az iszlám fundamentalista sejtek vezetőinek naplójára hajaz, csak európai kiadásban. 1500 oldalon keresztül pontosan lejegyezte, hogyan fogja véghez vinni tervét. Mindezt a Hit egy álságos másának árnyékában. Mert az a hit, ami őt tettének végrehajtására sarkallta nem egyenlő azzal a Hittel, amit az általa nagyra értékelt (?) kereszténység hirdet. Bár olvastam egyéb elméleteket is arról, hogy mi is állhat a háttérben, ami elképzelhető, de egy globális összeesküvés elmélet része. 

 Egy biztos, nem lennék a védőügyvédje helyében. Norvégként nem lenne lelkiismeretem elvállalni. 

 Van még egy, borzalmas következménye a mészárlásnak: bármikor, bárki lehet áldozat. Teljesen mindegy, ki vagy, mit szeretsz, miről gondolkozol. Nem vagy már biztonságban. De az sem jó, ha eztán többet nem megyünk ki az utcára. Ezzel együtt kell élni. Ez a XXI. század öröksége.

Görög dráma

 Részleteiben már most nyilvánosságra kerültek azon passzusok, melyek Görögországot hivatottak megmenteni a válságtól. Tulajdonképpen hellén barátaink csődbe mennek, de semmi gond, mert az EU, a gazdag Nagybácsi majd segít túlélni és néhány évre kivonják a forgalomból, illetve a piacról a görögöket. (Kicsit fellélegezhetünk...)

 A GDP 140 %-a  az államadósság (összehasonlításként nekünk - a magánnyugdíj-pénztári pénzeket beleszámítva - olyan 76%, +/- 1-2 %, USA adósságállománya pedig közelíti a GDP 100 %-át). Lássuk az okokat, amik bóvli címkével ruházták fel déli cimboráinkat:

- elhibázott gazdaságpolitika, mely következtében elvesztették a hitelességüket, ha úgy tetszik, a hírnevüket

- rossz konstrukciójú hitelek, melyek finanszírozása az előbb említett gazdaságpolitika hatására csak nőttek, nemhogy csökkentek volna.

- nyilván itt is beszélhetünk ingatlanbuborékokról, de ami még jobban növelte az államháztartás kiadási tételeit azok az elképesztő - azaz, számunkra elképesztő - mennyiségű jóléti juttatások. Ugyan mi is -lehetőségeinkhez mérve - gazdagon osztjuk, de Athén bőkezűen ellátta polgárait. Persze most megy a lázadás a megszorítások miatt, de tegyük hozzá, ezen megszorítások olyan ellátásokat érintenek, amikről mi csak nem is álmodunk, hogy valaha az állam támogatná...

 Mi lesz most? Talán az eurózóna megmenekül (reméljük Olaszország nem követi őket, abba egész Európa gazdaságilag belepurcanna...) és talán a növekedés is beindulhat. Talán. De ha a görögök továbbra is így állnak a dolgokhoz, akkor kérem szépen, kutya világ érkezik.

 És kit okolhatunk mindezért? Kollektív bűnös a Fogyasztói Magatartás. Amikor az ipari forradalom árnyéka rávetült a fejlett világra, ott veszett el minden. Új modellt kell keresni, melyben a modernizáció és a hagyomány együtt, kéz a kézben képes létezni. Ezt majd egyszer, bővebben is kifejtem...

Kép forrása ide kattintva!

 Szolgálati közlemény: 9 óra, de olyan érzésem van, mintha alkonyat lenne...

Egy kis gazdaságtan és az űrrepülés, avagy in memoriam űrsiklók

 Mindig lenyűgözött, hogy mi, emberek képesek vagyunk legyőzni a gravitációt. Döbbenten bámulom a videókat a közösségi videómegosztón, ahogyan az űrsikló elhagyja a légkört és feltör a légüres térbe. Ott, ahol semmi sincs, mégis tele van élettel. Vagy inkább, űrszeméttel, amit a nemes missziók során "felejtettek" ott.

 Ma véget ért egy korszak, ami meghatározta az elmúlt 30 évet. Az Atlantis szerencsésen Földet ért, nincs több küldetés, a space shuttle-ök nem repkednek többet, nem csatolják őket azokra a randa - nagy piros és két kisebb fehér- rakétákra, amikkel mindig le tudták győzni a Föld vonzását. Nem "puszilkodik össze" többet az ISS-sel, hanem nyugdíjba vonul és emléket állít egy hősiesnek kikiáltott  periódusnak. 

 Mozgalmas éveken vagyunk túl, és amikor már azt hihettük, uralkodunk már az űr felett is - hiszen bármikor képesek vagyunk kilépni oda - két baleset is arcul csapta az emberi önteltséget. A Challenger és a Columbia tragédiája borús árnyékként vetül az űrprogram sikereire. 

 És mi célja volt annak, hogy elérjük a végtelen kozmoszt? (Megjegyzem, odafent csak a küszöböt értük el, még csak az előcsarnokába sem jutottunk a végtelen univerzumnak, csupán a szélét karcolgatjuk...) Eleinte az Csillagháború sarkallta a két pólusra szakadt világ hatalmait, hogy minél magasabbra, messzebbre és elsőként érjük el az elérhetetlent. Majd talán a felfedezés öröme sarkallta tovább a  kutatókat, mérnököket és csillagászokat, hogy folytassák a megkezdett munkát. A két pólus összefogott és együtt igyekeznek a végtelenbe.

 Vajon megéri-e dollármilliókat, milliárdokat elkölteni arra, hogy megérintsük a csillagokat? Gazdasági válság  nyirbálta vissza a rendelkezésre álló forrásokat, de a program nem állt le, mert az embert előre űzi az ismeretlen felfedezése.

 Pedig az Egyesült Államok költségvetése alig bírja el a program költségeit. Az adósságplafont már most elérték 2011-ben, a hitelminősítő intézetek kilátásba helyezték az ország eddigi, AAA besorolásának lerontását. A világ országai likviditási gondokkal küzd, Európa az Euró és Görögország megmentésén fáradozik, míg a dollár értéke is alacsony forint árfolyamon mozog. Egyedül Svájc tartja magát az erős Frankjával, de vajon nekik megéri-e, hogy az alpesi devizájuk lassan eléri az Euró árfolyamát és paritásba lépnek (azaz 1:1 arányban fogják váltani őket...)? Vajon mi sodorja a világot egy újabb, mindent megrengető gazdasági válsághoz?

 És mi történne akkor, ha megvonnának minden anyagi támogatást a kozmosz feltárásától? Elvennék a Varázslatot... Elvennék a Reményt, hogy talán mégsem vagyunk egyedül ebben a felfoghatatlan nagyságú Világegyetemben... Ahol nem a pénz számít, hanem valami egészen Más. Transzcendens Egzisztencia.

Forrás: NASA

Értékeink Útján

 Szombat délelőtt kellemes kiránduló idő köszöntött ránk. Szendvicsek, nasi és némi gyümölcs, valamint folyadék elpakolása után felkerekedtünk, hogy megkeresünk három Mária úthoz kapcsolódó templomot. Az ötlet akkor fogant meg fejemben, amikor legutóbb a Normafánál sétáltunk és belebotlottunk a Mária-út jelzésbe, de akkor már késő volt és amúgy is eltévedtünk Zugliget felé menet.  

 Szent István királyunk nem véletlenül ajánlotta fel Hazánkat Szűz Máriának. De az elmúlt évszázadokban talán kicsit megfeledkeztünk arról, hogy van Patrónánk, aki segíti Magyarország lelki fejlődését. Talán most, hogy a Mária-út kiépül(t) és egyre szélesebb körben terjed(t) el, újra régi fényében tér vissza hozzánk. És nem kell elmenni az El Camino-ra ahhoz, hogy lelkileg megtisztulj. Van nekünk saját, magyar zarándok utunk, ahol az élmény nem kevesebb és közben megismered keresztül-kasul az ország szépségeit is.

 Az első állomásunk a Kútvölgyi Kegykápolna volt. A Széll Kálmán tértől a 128-as busz felvisz a végállomásig, ahol a Kápolna nyitva várja a látogatókat. Gyerekkoromban voltam ott Szüleimmel, de még pici voltam és csak a szép, színes ablakok maradtak meg emlékeimben. A Kápolna túlélt sok-sok vihart. Eleinte csak kőből épült kis kegyhely volt, majd fából építettek egy kis templomot köré, így nyerve el mai külsejét. A Kápolna mellett zarándokház is várja a megfáradt vándorokat. Kicsit elidőztünk bent, aztán továbbindultunk következő állomásunkra, Makkos Máriára. Felkaptattunk a Városkúti utcán, ami annyira nem bizonyult jó ötletnek a déli napsütésben... Városkúton felszálltunk a 21-es buszra, amivel Normafa végállomásig mentünk (vigyázat, mert a 21A jelzésű busz a KFKI-ig megy). Onnan séta az Erzsébet-kilátó felé, majd úgy 150-m-re a buszmegállótól balra nyílik a Mária-út Makkos Mária felé. Innen csak követni kell a fehér alapon lila M-betűt, ami elvezet egészen a templomig. Hűs erdőn át vezet az út - ha mentek, kullancsriasztóról ne feledkezzetek el, és nem árt valami sapi és naptej sem. Makkos Máriára érve nyugalom fogadott minket. Balzsamos szél cirógatott minket. Csak a templom előterébe lehetett betérni, itt is leültünk kicsit és igyekeztünk átérezni a hely pulzáló Lelkét. Majd újra útnak indultunk, utolsó állomásunkra, Máriaremetére. A térképet böngészve kijelöltünk egy útvonalat, ami a Virág-völgyön vezet keresztül a Szépjuhászné megállóig. Újabb séta az erdő hűsében, Budakeszin még sétáltunk kicsit, mire megtaláltuk a piros jelzést (trükközni kell, hogy megtaláld, elrejtették a kíváncsi szemek elől, de minket nem tudtak becsapni ;). Másfél órás "túra" után értünk ki a Szépjuhánsznéhoz. De már nagyon fáradtak voltunk, így újra buszra szálltunk. A 22-es elvitt a Buda Gyöngyéig, innen a 61-es villamos Hűvösvölgyig, ahonnan busszal indultunk Máriaremetére. De rossz helyen szálltunk le, így még jó sokat gyalogoltunk, mire elértünk utunk utolsó állomására. A Nap lágyan sütött át a templom parkjában álló fák között. Élettel teli este fogadott minket, a szabadtéri színpad előtt már gyülekeztek idősek és fiatalok egyaránt, hogy az esti művészeti előadást meghallgathassák. A templomban éppen az esti mise végére értünk be. A mise után sokan előre siettek az oltár felett álló Mária szoborhoz imádkozni, hálát adni, reményt kérni. Mi leültünk az egyik padra. Már nagyon elfáradtunk, bár sokszor vettük igénybe a tömegközlekedést, így is mentünk 15 km-t a rekkenő délutáni hőségben. 

Kútvölgyi kegykápolna és a kilátás

Kútvölgyi Kegykápolna feljárata

Makkos Mária

Máriaremete és a park nyugalma

Máriaremete

Lehet Isten, Allah, Jahve... valójában mind egy, transzcendens Létező részei vagyunk... ezt kellene felismerni...