Bocs, de egyszerűen nem volt kedvem írni.
Olyan gyorsan elszállt felettem az idő. De én akartam így. Több, mint két hónapja én kívántam, minél gyorsabban teljen el az idő.
És az idő így is tett.
Megint ott tartok, hogy nem tudok mit felmutatni. Jó, mondhatod, elvégezted a főiskolát - de ezt még rajtam kívül sokan mások is megtették. Most várok. Bár a drámapedagógia kapcsán a tavaszi vizsgaidőszakom roppant zsúfolt lesz. Ebbe a félévbe kellene belezsúfolnom 55 kreditet, két szigorlattal. Jó, drámáról van szó, szívem csücske. (Egyik.) Ám még előtte össze kell írni rendesen az óráim. Egyéni tanrendes leszek. Remek, szuper, legalább el tudom végezni és lesz még egy papírom. Csodás. Ettől még nem érzem magam sokkal, hogy is fogalmazzak, sokkal hasznosabbnak. (A társadalom szempontjából.) Úgy érzem magam, mint aki lebeg a semmiben. Nem kellek egy munkáltatónak sem. (Panaszról ennyit.)
Az Oroszlán visszatért. De feltűnt egy régi kapcsolat is. Örület, úgy érzem magam, mint Charlie Nicholson a High Fidelity-ben, amikor főhősünk megkeresi őt, hosszú-hosszú évek múltán. Emelett nagyon fura és felkavaró érzés is. A középiskola távoli emléke hirtelen újra kézelfoghatóvá vált. De nem élhetek örökké az emlékeimben. Előre kell tekintenem. Most muszáj kapaszkodnom a holnap bizonytalan ígéretében. Különben beleörülnék. Az életbe. Fura, nem? Amikor az ember ott áll az érettségi előtt, azt hiszi, hogy már felnőtt. Pedig korántsem. Az évek során válik azzá, ahogy egyre több és több felelősség rakodik vállaira. Hol van már a gondtalan gyermekkorból kivezető átmenet? A serdülőkor maga bájos ártatlansága? (Lehet ezzel vitázni...) Az a sok küzdelem, amivel kivívjuk helyünket a világban és keressük a helyünket.
De a valóság mást mutat. Valóság? Szubjektív valóság. Hm, mi emberek oly' sok illúziót dédelgetünk keblünkön, hogy egyszerűen nevetségesek vagyunk. Viszont ezek nélkül az illúziók nélkül talán nagyon magányosak lennénk... Belső világaink létezése csak számunkra bizonyosság. Mások számára pedig csak egy képzelt elme képzelt ragyogása.
Szóval az Oroszlán visszatért és fénye erőssebben ragyog lelkemben, mint valaha.
Kicsapongó gondolatok egy alkotói válság közepén. Így jellemezhetném mai írásom. Hosszú hallgatás után írhatnék arról is, hogy milyen csodálatos utazásokat tettem egy-egy könyv révén. Milyen fantasztikus új felfedezések tárultak fel előttem. Hogy minden nyavajgásom ellenére is mennyire szeretem az életem és azon Lelkeket, akik a részei.
És a Tavasz itt van. Hóeséssel, hideggel, latyakkal. Hóvirággal, tőzikével. Jégvirággal.
Az időt megtanultam felgyorsítani, de most szeretném, ha lassúlna. Szeretném megfogni negyed évszázadom minden egyes mozzanatát. Ez egy fontos év. Nagyon fontos. Várakozással teli, reményekkel. És ugye a remény már akkor tudja, hogy egy dolog szép, mielőtt elkezdődne.
Még egy utolsó gondolat a végszó és a pont előtt. Miért várjuk el, mi emberek másoktól a saját boldogságunkat? Miért keressük saját sikertelenségünk és bizonytalanságaink okait másokban? Miért nem fogadjuk el, hogy saját énképünket kell rendbetenni. Saját magunkkal kell tisztában lenni. Aztán tudunk csak igazán másokra figyelni. Ismerős az érzés, amikor valaki megkérdi Tőled, hogy vagy és aztán meg sem várva a válaszod máris rákezd panaszkodni? Alig várja, hogy figyelmed rá vetüljön. Erről beszélgettem este egy kedves Barátommal, azt hiszem ezért is akartam még leírni ide.
Végszó. Nem ígérem, hogy egyhamar megint írni fogok. De azt sem, hogy nem. Most csak egyszerűen elengedem magam és lebegek. Nem fogom felidegesíteni magam semmin. Az Élet nem erről szól. Harmónia. Pont.