Úton hazafelé

Koblenzben fél órát várakoztam a reptéri buszra. Egy átlagos csütörtöki nap forgatagába csöppentem. Amikor kiértem a vonatállomásról, éppen harangoztak, dél volt. Leültem az "I" kocsiálláshoz és figyeltem az embereket. Született németek és bevándorlók egyvelege sürgött körülöttem, mindenki sietett a dolgára. Aztán feltűnt egy bácsi is. A haja már teljesen őszbe fordult, a háta meghajlott az évek súlyától. Botra támaszkodva tudott csak haladni, így is nagyon lassan. Aztán belenézett a hozzá közel álló kukába. Aztán a másikba, majd kiszúrta, hogy ahol én üldögélek a padon, mellettem hagyott valaki egy sörös dobozt. Sietve megindult felé, szemét nem vette le a zsákmányról. Majd leült a padra, csak így tudta felemelni a fém dobozt. Kiöntötte a maradék sört belőle és a piros vászon szatyrába rejtette. Majd nehézkesen felállt és a következő szemetes felé indult. Ha visszaviszi a boltba, pénz jár érte, pár centtel tudja kiegészíteni a nyugdíját. Ha egyáltalán van nyugdíja Nem akartam bámulni, így elfordítottam a fejem. Nem akartam, hogy érezze, mennyire sajnálom szegényt, hogy ahelyett, hogy a hosszú, aktívan eltelt évek után nyugalomban pihenne, az utcákat rója, minden büszkeséget és szégyenérzetet félretéve. Nem volt rosszul öltözött, a ruha tiszta volt, és kellemetlen illatokat sem fújt felém tőle a szél. A piros vászon szatyor is élére vasaltan segítette a "munkában". Talán azért gyűjt, mert tényleg szüksége van rá, vagy azért, mert valamilyen gyűjtési kényszere van. Bár nem hiszem, hogy az utóbbi lenne valószínű. 

Ez volt a harmadik utam Németországba. Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja, havi rendszerességgel járok ki, bizonyára kinevettem volna. Sosem szerettem és most sem rajongok érte. Ám az élet így hozta, annyit tudok tenni, hogy a lehető legtöbbet hozom ki a helyzetből. Az utazások általában magányosan telnek. Ijesztően magányosan. Csak abba a bizonytalan érzésbe tudok kapaszkodni, hogy az út végén várnak rám. Egyszer csak megérkezem, ott leszek, átmeneti biztonságban, hogy aztán újra és újra elbúcsúzzam tőle.

Utazás. A szívem majd kiugrik a helyéről, amikor már a település határához érek, amikor látom a kastélyt körvonalazódni a folyó mellett. Szinte már tűkön ülök, visszaszámlálom a perceket, gyorsan felállok és az ajtóhoz sietek. Pedig itt nem szokás leszálláshoz készülődni, míg nem áll be a busz/vonat/bármi tömegközlekedési eszköz az állomáshoz. Mindenki más kényelmesen megvárja, amíg beérünk, az ajtók kinyílnak és csak aztán hagyják el helyeiket.

Tegnap úgy éreztem, ólomsúly nehezedik vállaimra, ahogy Diez-ben a vonatpótló busz állomásához értem. KD nem tudott kikísérni, munkaidőben csak egy-két lopott búcsúcsókra tudott kiugrani. Egyedül haladtam végig a megszokott úton a belvárosban, ahol a házak a történelmet mesélik el, ha az ember figyelmesen meghallgatja őket. Aztán felszálltam a buszra. Természetesen pont most végeznek pályafelújítást, így a vonat csak Nassau-tól ment Koblenzbe, addig maradt a buszozás a dimbes-dombos tájon. Koblenzből megint busszal mentünk, de az már egyenesen a reptérre vezetett. Negyed 11-kor indultam Diez-ből, 3/4 2-re már Hahn-ban voltam. Gyors becheckolás, majd a biztonsági ellenőrzés következett. Aztán két és fél óra várakozás....

Repülés. Még a légikikötőben megismertem egy magyar srácot. Szakács egy amerikai - német bázison. Érdekes dolgokat mesélt, egész úton végigcsevegtünk mindenről. Összességében elmondhatjuk, hogy ha lett volna konklúzió, bizonyára arra jutunk, a történelmet mindig az erősebb írja.

Ferihegyen vártak rám. A Családom. Anyukámék nézték, ahogyan landolunk. Mondta, hogy gyönyörű volt, ahogyan a gép kecsesen megjelent a felhők között és puhán landolt a kifutópályán. Mindezt én úgy éltem meg, hogy szorosan fogtam a karfákat és imádkoztam, hogy ne legyen baj, most ne.

Majd hazaértünk. Üresség. Pirpir már nincs köztünk, nagyon hiányzik. Ő nem macska volt. Annál több. Sokkal több. Szuszi sosem lesz olyan, mint ő. De ez így is van rendjén. Macska. Ízig-vérig. Pirpir személyiség volt, barát, családtag. Aki önzetlenül szeretet. Mi pedig őt, minden csepp szeretetünkkel. Maradtak az emlékek, a sztorik a vöröskéről, aki mindenkit levett a lábáról, amikor megérkezett közénk. El kellett engednünk. Nem volt más választásunk. 

Most pedig újra itt vannak a hétköznapok.