Miközben mosogattam, azon járt az agyam, mennyi félelemmel kell nap, mint nap szembenéznem. Aztán bejöttem a szobába a géphez, hogy Barátaim blogjait elolvassam, és azt láttam, Yunina gondolatai is e köré csoportosultak. Démonok, melyek mindig eljönnek, csatázol velük, mely küzdelmeknek nem más a színtere, mint Te magad. Ezeket a harcokat Te nyered meg. De a vesztese is Te vagy. A démonok, melyek a félelmeidből táplálkoznak nem idegenek művei. A Te teremtményeid. Akkor születnek meg, mikor információ foszlányokból kikombinálsz egy történetet az életedről és a benne szerepet játszó személyekről.
Azért is tudom ezt ilyen jól, mert én magam is ilyen vagyok. De mentségemre szolgáljon, nálam ez egy énvédő mechanizmus. Avagy, ha mindenre gondolok, nem érhet meglepetés, sem csalódás. De míg ezeket átgondolok, elszorul a szívem, torokba gombóc érzés fog el, és egyre jobban teret szeretne nyerni a kétségbeesés. Na ebben a pillanatban kell erősnek lenni. Lennünk. Különben a démonok az eszed veszik, és bizalmatlan személlyé tesznek. Abban a személyben sem fogsz tudni megbízni, aki a tükörből pislog vissza Rád.
Félelmek. Nem mindig alaptalanok. Egy egészséges szintig természetes, hogy jelen vannak. És tudod mikor csapnak le? Mikor vagy a legsebezhetőbb? Amikor előre eltervezel valamit. Sosem úgy sül el, ahogy Te szeretnéd. Mindent kigondolsz a legapróbb részletig, de aztán semmi nem jön össze. Jön a keserű érzés a csalódottság könnyeivel kísérve, melyek mély gödröt égetnek az arcodba, amikor végigcsordulnak az orcádon. Sose tervezz előre. Nem azt mondom, hogy Carpe Diem, de ha teheted, ragadd meg a napot, mert csak a pillanat számít. A Jövő bizonytalan "valami", ami dementorok által gerjesztett ködben folytonos képlékenységben állandó változásban van. Ha a jövőre gondolsz, talán látod magad előtt mi lesz Veled. Diploma, munka, házasság, gyerekek, nyaraló, kocsi, ház, nyugdíj... Ez egy pontos terve egy tökéletes életnek. De ilyen nincs. Jobb ha tőlem tudod meg. Csak az van, amit most e percben látsz és érzel magad körül. (az ágyamon ülök, mellettem a nunchakum, meg a ruhám, a malackás gyüjteményem, melynek tagjai egy nagy és egy kis példány, meg a párnám, amin mindenki röhög, amikor leviszem táborba...) De közben félek. Félek attól, hogy mi lesz a következő percben. Félek attól, hogy meghal az Anyukám, félek attól, hogy a Húgomat balesett éri, félek attól, hogy Aput elüti egy busz, félek attól, hogy Gönye nem jön haza, félek attól, hogy meghal mindenki, akit szeretek. Ez az én legnagyobb félelmem. Elveszíteni azokat, akiket szeretek. Szükségem van rájuk, rátok. De ezzel a démonnal együtt kell élnem. Nem szabad folyton ezen rágódnom. Élnem kell, nem tehetem azt, hogy leülök, és várom a tragédiák sorát. (mert fognak jönni, csak még nem értesítettek arról, hogy pontosan mikor.) Mosolyogni :), és tényleg élvezni, hogy élek, és szeretet vesz körül. Mert ez nagy kincs, sőt, ez a legnagyobb.
Ezen elmélkedés lényegében a félelmek elengedéséről szól. Nehéz, de meg kell próbálni. Ezek olyan kövek, amik nyomják az ember Lelkét, lefelé húzzák a kétségbeesés mély és feneketlen kútjának mélyébe. De ezeket a köveket csak egy ezüst szál kapcsolja Lelkemhez. (Kinél van olló? :)
De térjünk vissza a "valóság illúziójába".
Dörög. Megint esni fog. Kedden is megáztam Vácon, de most úgy, hogy mezítláb mentem a sulitól az állomásig, mert a cípőnek nem sok értlme volt. A szoknyám aljából csavarni lehetett a vízet, és mint később kiderült, alsóbb rétegekben is alaposan vizes lettem.
Oh, jaj. Mennem kell, így gondolataimnak kurtán szabok véget.
Azért is tudom ezt ilyen jól, mert én magam is ilyen vagyok. De mentségemre szolgáljon, nálam ez egy énvédő mechanizmus. Avagy, ha mindenre gondolok, nem érhet meglepetés, sem csalódás. De míg ezeket átgondolok, elszorul a szívem, torokba gombóc érzés fog el, és egyre jobban teret szeretne nyerni a kétségbeesés. Na ebben a pillanatban kell erősnek lenni. Lennünk. Különben a démonok az eszed veszik, és bizalmatlan személlyé tesznek. Abban a személyben sem fogsz tudni megbízni, aki a tükörből pislog vissza Rád.
Félelmek. Nem mindig alaptalanok. Egy egészséges szintig természetes, hogy jelen vannak. És tudod mikor csapnak le? Mikor vagy a legsebezhetőbb? Amikor előre eltervezel valamit. Sosem úgy sül el, ahogy Te szeretnéd. Mindent kigondolsz a legapróbb részletig, de aztán semmi nem jön össze. Jön a keserű érzés a csalódottság könnyeivel kísérve, melyek mély gödröt égetnek az arcodba, amikor végigcsordulnak az orcádon. Sose tervezz előre. Nem azt mondom, hogy Carpe Diem, de ha teheted, ragadd meg a napot, mert csak a pillanat számít. A Jövő bizonytalan "valami", ami dementorok által gerjesztett ködben folytonos képlékenységben állandó változásban van. Ha a jövőre gondolsz, talán látod magad előtt mi lesz Veled. Diploma, munka, házasság, gyerekek, nyaraló, kocsi, ház, nyugdíj... Ez egy pontos terve egy tökéletes életnek. De ilyen nincs. Jobb ha tőlem tudod meg. Csak az van, amit most e percben látsz és érzel magad körül. (az ágyamon ülök, mellettem a nunchakum, meg a ruhám, a malackás gyüjteményem, melynek tagjai egy nagy és egy kis példány, meg a párnám, amin mindenki röhög, amikor leviszem táborba...) De közben félek. Félek attól, hogy mi lesz a következő percben. Félek attól, hogy meghal az Anyukám, félek attól, hogy a Húgomat balesett éri, félek attól, hogy Aput elüti egy busz, félek attól, hogy Gönye nem jön haza, félek attól, hogy meghal mindenki, akit szeretek. Ez az én legnagyobb félelmem. Elveszíteni azokat, akiket szeretek. Szükségem van rájuk, rátok. De ezzel a démonnal együtt kell élnem. Nem szabad folyton ezen rágódnom. Élnem kell, nem tehetem azt, hogy leülök, és várom a tragédiák sorát. (mert fognak jönni, csak még nem értesítettek arról, hogy pontosan mikor.) Mosolyogni :), és tényleg élvezni, hogy élek, és szeretet vesz körül. Mert ez nagy kincs, sőt, ez a legnagyobb.
Ezen elmélkedés lényegében a félelmek elengedéséről szól. Nehéz, de meg kell próbálni. Ezek olyan kövek, amik nyomják az ember Lelkét, lefelé húzzák a kétségbeesés mély és feneketlen kútjának mélyébe. De ezeket a köveket csak egy ezüst szál kapcsolja Lelkemhez. (Kinél van olló? :)
De térjünk vissza a "valóság illúziójába".
Dörög. Megint esni fog. Kedden is megáztam Vácon, de most úgy, hogy mezítláb mentem a sulitól az állomásig, mert a cípőnek nem sok értlme volt. A szoknyám aljából csavarni lehetett a vízet, és mint később kiderült, alsóbb rétegekben is alaposan vizes lettem.
Oh, jaj. Mennem kell, így gondolataimnak kurtán szabok véget.
1 megjegyzés:
Nehéz megtalálni a középpontot a félelmek terén is. Én igyekszem úgy élni, mintha minden reggel megszületnék és minden éjjel meghalnék. Több kevesebb sikerrel, követek el hibákat bőven. Ami nem könnyű benne az az, hogy ne feledkezzek meg róla, hogy a nap véget ér egyszer, de ne is rágódjak rajta. Megint a középpont, mindíg Elemér jut eszembe róla. Kényelmes közepes tempóban menj a csatában, akkor nem szaladsz bele a vágásokba, és nem is érnek utol. Csak ugyanezt tudom javasolni a démonok elleni harcban is, amit már te is ezerszer hallottál:) Meg még csak annyi, hogy nem vagy ám egyedül a csatában. Sok sikert a démonok "levágásához".
Peti
Megjegyzés küldése