150.

150. Ennyi bejegyzést véstem be az elmúlt hónapok során. Együtt sírtünk, együtt nevettünk, együtt vártuk az eseményeket, együtt éltük végig, amikor újra leírtam, vagy néha képeket szúrtam be.

És most is csak nyafogni tudok, pedig nem így terveztem. Miért van az, hogy ha elmondom, mit érzek, azt kapom, hogy én nem értem meg. Pedig így érzem, megváltozott valami, és mostanában mintha más lenne. Ettől még érzelmeim nem változnak, csak a Lelki állapotom zajong, hogy figyeljenek rá. És amikor ezt elmondom, akkor még én vagyok az, aki nem megértő. Nagyon is megértő vagyok, túlságosan átélem az életemet. Könnyebben kellene túltennem magam bizonyos dolgokon. Mindenkinek mennyivel egyszerűbb lenne. Pedig én igyekszem, tényleg, csak néha nem könnyű. És akkor jön az, hogy ezt szóvá is teszem. Nem tudom magamba fojtani. Mindig csodáltam azokat az embereket, akik képesek voltak elrejteni mindent, és nem megmondani, és akkor is mosolyogni, amikor fáj. De képtelen vagyok álarcot felvenni. Mert az nem én vagyok. Mert én így vagyok én, duzzogással, vagy dorombolással együtt. Erős lélek vagyok, csak néha kell nekem is valaki, akinél megpihenhetek. Ez a nagy titok. Nem várok cserébe mást, csak Szeretetet.