Az óra számlapja

 A héten láttam egy bácsit. Ez önmagában nem hír, hiszen a társadalmunk elöregszik - mint úgy a fejlett világok nagy része és temérdek bácsi rohangál odakint. Meg néni is. Belőlük több. Ugye. Mi nők túléljük a pasikat. De ez egy másik téma.

 Szóval a bácsi ott ment az Uránia előtt. Lassan. Olyan lassan, hogy azt el sem tudjátok képzelni. Egy lépés egy kis pihenés. Egy apró lépés. Talán egy óra neki 100 métert megtenni. Nem túlzás.

 Milyen érzés lehet, hogy elrohan mellette a világ? Mindenki sietett, sőt, észre sem vették a bácsit, aki araszolva haladt előre a célja felé. Viszont határozottan úgy éreztem, a bácsi észrevett mindenkit és mindent, ami körülötte történt. Mert volt rá ideje, hogy megfigyelje. Mert volt rá tapasztalata, már nem kell rohannia. Talán az életet keresztül szaladta és most van lehetősége feltárni a mélyebb értelmét létezésének. Legyőzte az időt. 

 Irigylem. Felettem uralkodik az óra számlapja. A másodpercmutató kegyetlenül jár körbe, minden egyes elütéssel jelezve az elmúlást. Már ez a perc sem létezik. Már az a perc is meghalt. És talán van előre idő. De talán nincs. Ha megáll az óra, nincs több másodperc. Sem perc. Sem óra. Sem fényév.

 A bácsi már tudja mindezt. Neki ajándék minden perc. Tudja, hogy egyszer eltűnik a mutató, eltűnik a ketyegés. Eltűnik minden.

 És valahol újra felbukkan. Ez benne a zseniális.