Soha jobban, soha jobban

 Ez az utolsó szeptemberi hétfő. Reggel borzongató felismerés kúszott keresztül a gerincemen és hatolt el a tudatomig: szombaton már bizony október hava költözik be hozzánk. Nem várom. Nem akarom. Valaki állítsa meg az időt, mert szalad előre, miközben már elengedte a kezem és én lemaradtam. Elhagyott engem. De valószínűleg nem ő az első és nem is az utolsó. Mi az életem tanulsága? Legyek türelmes, ne legyek ragaszkodó és képes legyek másokat mindig elengedni. Lélek seppuko. Hogy aztán új megvilágításba helyezve szemléljem a világot. Csak az már más kérdés, hogy mennyire élő Lélekkel...

 A Iaido-s időkből - az én imádott csapatomon túl - az írás hiányzik. Hogy minden hónapban legyen egy téma, ami körül forognak a gondolataim, aminek mélyebb értelmét fel lehet tárni. Sosem fogom elfelejteni, amikor egy írásomat a vizsgán felovlastak. Akkor az Áldás volt a téma. Egészen meghatódtam és olyan büszke voltam magamra, hiszen fizikailag sosem tudtam olyan jó lenni, mint mások. De ezzel úgy éreztem, bebizonyíottam létjogosultságomat arra nézve, hogy ott lehetek. Köztük. Jól emlékszem arról írtam, hogy amikor útnak indulok, Édesanyám áldással bocsát el otthonról. Menjek bárhová, vigyázó szavai végigkísérnek. És talán pont ezért nem üt el semmi (ma csak egy troli dudált rám az egyetem előtt...). Azt mondták, az írásomból nyugalom áradt, áldás volt benne. Akkor még megőriztem valamit egy régi énemből, ami mostanra már elveszett.

 Éjjel egyébként Tibetben jártam. Nagyon különös álom volt. Valakikkel - néhány arcra emlékszem csak - caplattunk felfele valamilyen hegyen, egy elhagyott kolostort kerestünk. Csendben kellett lennünk, hiszen nem tudtuk mi vár ránk. Aztán felértünk. Elhagyott kert fogadott minket, de a növények kuszasága mégis rendezett káosznak tűnt. A kőút rései között patak folydogált, mely egy kis tóba torkollt. A tóban lila színű lótusz virágok nyíltak. Majd emberekkel találkoztunk, akik mosolyogva fogadtak minket, miközben azt mondták: "namaste".

 Aztán felébredtem, hogy fázom, a derekamat cirógatta a hideg, és ekkor kezdtem el azon agonziálni, hogy itt az ősz, itt vagy újra. Az álmom pedig semmivé foszlott, pedig próbáltam visszatérni Tibetbe.

 Remélem lesz folytatása. Mert tudom, hogy még van ott valami azon a helyen. Nem véletlen találtam oda. Vagy csak ezt szeretném hinni. Olyan erősen, mint ahogy Mulder hitt az idegen létezésében.

 I want to belive.