A délutáni gyakorlat után fáradtan léptünk ki a Sóház épületéből. Tökéletes hétfői kora este fogadott. A Nap a Gellérthegy mellett ragyogott, ha nálam lett volna a fényképezőgépem, akkor a Szabadságszoborral karöltve izgalmas beállításokat lehetett volna készíteni. De nem volt, és amúgy is várt rám egy találkozás. Elköszöntem egy csoporttársamtól, majd igyekeztem a villamoshoz. A Vásárcsarnok előtt kígyózott a kocsisor, de most kivételesen nem ugrottam ki a piros lámpánál, hiszen a múltkori hasonló alkalommal épp, hogy megúsztam egy bordatörő ütközést a villamossal, de akkor időben rám csilingelt...
Zöldre vált a lámpa, ráérősen átbattyogok a megállóba és mielőtt felszállok a - Linda szerinti - síneken közlekedő, sárga kukásautóba, vetek egy utolsó pillantást a hídra, a hegyre, az esti, sietős emberekre. Rövidesen elérek abba az utcába, ahol egyszer, régen napvilágot láttam és most egy Barátnőm lakik onnan nem messze (-véletlen?). Rövid ideig nála időztem, majd az alkonyati időben hazasétáltam gondolataim társaságában. Olyan érzésem volt, mintha hosszú álom után tértem volna magamhoz. Mintha a nyár meg sem történt volna, sőt, nem csak a nyár, hanem az elmúlt hónapok, mind-mind elsüllyedtek az apátia bugyraiban és ezzel végleg kitörlődtek életemből. Lelkemből. De már nem tudom visszahozni, már nem tudom újra élni. Elvesztek. Elvesztem.
Mostanra már teljesen besötétedett. Nyolc óra van, harangoznak. Valahol az éjszakában megbúvik egy meghívás, de most nem élek vele. Itthon vagyok, zenét hallgatok, merengek a múlton. Szuszi csukott szemekkel fekszik mellettem, de tudom, nem alszik, rám vigyáz. Ő az én daimónom. Most már egészen biztos vagyok benne.
És mi lesz a jövő? Most az egyszer nincs kész válaszom rá. Most az egyszer engedem, hogy az események sodorjanak magukkal. Most az egyszer... nem tudom, mit akarok.
Úgyhogy ebben a kellemes -sehova.se.tartok.nem.tudom.honnan.jövök- állapotban megnéztem a blogom statisztikáját. A következő bejegyzések a legnépszerűbbek:
3, Számadás II.
4, Momo
5, 244
Néha meglepődöm, hogy tényleg én írtam azokat a sorokat, melyek Nolasyn Krónikáinak régen megsárgult lapjain hevernek. Mintha egy másik dimenzióban jártam volna, mintha nem is én lettem volna, hanem egy olyan Lélek, aki még hisz az emberekben, a világban.
De talán csak annyi történt, hogy felnőttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése