Diákszervezeti gyűlés, az első belső tréning. Most már igazán beindult a félév. Miközben a teremben ülök és figyelem az előadást, újra ráérzek a diák-lét megismételhetetlen pillanataira. Már csak ez az év és a klasszikus képzésből kikerülök, jöhet a doktori. Vagy nem. De most ebbe jó kapaszkodni.
Egyetemről hazafele a Boráros tér felé indultam meg, végigsétáltam a parton. Megálltam a korlátnál, a Gellért-hegy felett egy csillag bizonytalanul hol felsejlett, hol pedig alig pislákolt. Hosszan néztük egymást, majd búcsút intettem neki. Tovább folytattam sétám, de a Ferenc körúton, akarom mondani a Corvin centrumban -vagy hol- már felszálltam villamosra. Ha az éhség nem zavart volna haza, a Kopaszi-gáton sétálgattam volna, egyedül. A legjobb hely Pesten. Sehol máshol nem lehet úgy kiülni a Duna vizéhez, mint ott. Sehol máshol nincs olyan nyugalom, mint ott.
Az utcánk kihaltan várt rám, pedig még kilenc óra sem múlt el. Olyan érzésem volt, mintha már régen benne járnánk az éjszakában. Látszik, hogy egyre rövidebbek a nappalok és az emberek visszavonulnak otthonaikba. A saját, szubjektív valóságukba. Tulajdonképpen egyikünk sem érzékeli a valóságot. Mindannyian a saját szemünkön keresztül szemlélődünk. Így nem is érzékelhetjük máskint, mint szubjetkíven.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése