Ma volt egy világrengető meglátásom. De elfelejtettem. Majd eszembe jut, igyekszem megélni újra a pillanatot. Éppen a buszon álltam, amikor... hoppá. Eszembe jutott. De annyira triviálisnak tűnhet... na jó, lekörmölmöm. Éppen sétáltam ki a buszmegállóba, amikor láttam, hogy az egyetlen busz - ami ráadásul ritka járat is - éppen elhúz az orrom előtt. Nem futottam, mert lusta vagyok úgyhogy ráérősen batyogtam tovább. Magamban elengedtem, hogy az a busz éppen elmegy. Ekkor megjelent egy gyors járat is, rögvest a buszom után. Arra éppen fel tudtam szállni. Még a Kazinczy utca megállónál kényelmesen lehagytuk a buszomat és a Ferenciek terén még nekem kellett rá várnom hosszú-hosszú perceket (már azt hittem, lerobbant). Felszálltam a henyóra és még le is tudtam ülni. (Öregem, mennyire ellustultam...) A tanulság pedig az, hogy meglehet valamit jónak tartunk és igyekszünk magunkat belelovalni, végül már csak az az egyetlen, számunkra optimálisnak vélt valami lebeg a szemünk előtt, amikor az Élettől kapunk egy jókora taslit és nem sikerülnek a terveink. De nem kudarc. Egyáltalán nem az. Hanem egy lehetőség egy másik világra, amit azelőtt el sem tudtunk képzelni, hiszen vakok voltunk. Talán nagyon erőltetett magyarázatnak tűnik a buszos kalandomra (huh, mekkora kaland), elszalasztott lehetőség így, elszalasztott lehetőség úgy, de egyébként nagyon igaz tud lenni, bármilyen élethelyzetre.
Ennek feltétele az, ne csak nézünk, lássunk is. (I see you.)
Egyébként meg ma megint megállapításra került, hogy minden Egy. Talán jobban oda kellene figyelni arra a néhány Lélekre, akik már megvilágosodtak, de mégis vállalták a visszajövetellel járó nehézségeket és tanítanak minket. Mint a sirályom, Jonathan. (Igaz-e, Dody? :)
És igen, érzelmi viharok: pipa. De legalább élek. És nagyon-nagyon sokat tanulok a jelenlegi helyzetből. Megint időben érkezett... megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése