Honnan jöttünk és hová tartunk?

 Elcseszett egy generáció a miénk. Élünk a mindennapok forgatagában, álom, cél és remény nélkül. Elvették az álmainkat, elfelejtettük céljainkat, talán sosem volt reményünk. Mindig csodáltam azon magyar embertársainkat, akik a korábbi rendszerben szabadságuktól megfosztva éltek, mert véleményt nyilvánítottak. Mert másként gondolkodtak. Mert nem volt senki, aki felemelte volna szavukat védelmükbe.

 Mégis Ők tudtak remélni. Ha mást nem, akkor azt, hogy a cellájukba bejut a napfény. Mert ha láttad a napfényt, akkor a Remény édes sugara költözött vissza Lelkedbe. Valami elemi ösztön tarthatja fel bennünk a vonzalmat a Fény felé. Nem hiába térnek vissza a Fénytől a halottak... Az Univerzum Titka benne rejlik. 

 Sosem fogom elfelejteni, amikor a Pest Megyei Pártfogóknál voltunk gyakorlaton, elmentünk a váci büntetés-végrehajtási intézetbe is. Körbevezettek minket az egykori Doberdóban. Politikai foglyokat tartottak itt bezárva. Aki idekerült, számos kegyetlenkedés lett osztályrésze. És miért? Mert egy torz eszme torz rendszere került hatalomra, ahol senki sem lehetett igazán önmaga. Csak egy báb, ha túl akart élni. Az elmúlt évtizedek fiataljai megküzdöttek saját magukért.

 De mi, a '80-as évek szülöttei tálcán kaptuk az életet. A szabadságot. A szabad akaratot. Lehetőségeket. És mit kezdtünk ezekkel a kincsekkel? Elkótyavetyéltük. És most itt állunk, közel a 30-hoz, és nem tudunk felmutatni egy felépített Nemzetet. Elvesztettük identitásunkat, amikor minden az ölünkbe hullt. Már nem tudjuk, kik vagyunk, nem tudjuk merre tartunk, csak sodródunk az európai árral.

 Vagy lehet, hogy én látom rosszul, és tulajdonképpen minden rendben van.