Este Dody megjegyezte, rég írtam blogot, valamint a CCCP-s bejegyzéseimet is hiányolja. (Amik eztán SZU-ra váltanak, egyetlen, kedves politológusunk javaslatára.)
Lássuk-lássuk, pihenőpályán figyel egy piszkozat az Ünnepről. (Így, nagy Ü-vel.) De a napjaim végére mindig annyira lezsibbadok, hogy nem érzem magamban az erőt, amivel befejezhetném. Na ez nem olyan erő, ami segít eljutni A-ból B-be, hanem az az erő, ami az írást inspirálja, amitől érzem, hogy egy bejegyzés megszülethet-e, vagy sem. (Jelzem, ezen irományom alatt erősen rezeg a léc...)
Mostanában kicsit összecsaptak a hullámok a fejem felett. Ennek fő oka az, hogy ZH hetünk van, igaz egyetlen zárthelyi üli meg lelkem, de az előző annyira siralmasra sikerült, hogy... nem minősítem. Nem is tudom a pontjaimat, nem volt képem a tanár elé állni azok után, amit körmöltem neki...
Holnap megyek a Civil Rádióba, de még nem készültem rá komolyabban. Azt sem tudom, milyen kérdések lesznek. Így lehet a reggeli nagy sikerű Társpol órát ki kell hagynom, pedig a tanár személyisége igazán magával ragadó. Most kicsit irigylem azon diáktársaimat, akik csak egyetemre járnak és nincs mellette más. Bár végül is ez már mester... már edzett vagyok :). BA alatt szétapróztam magam rendesen, az volt az alapozó, nem csak tanulmányilag :D
Valójában nagyon szorongok. Most is ezt érzem, valami megüli a mellkasomat és nem enged szabadulni. Valami nagyon bánt, ami a munkámmal kapcsolatos. Igyekszem jóvátenni, de az a baj, hogy túl szociális vagyok. Ma letámadtak, részben jogosan. De magyarázza meg valaki, miért a határidő után két nappal? Most már semmit nem tudok tenni. Semmit. Frusztráló érzés, mert amikor mindent felpakoltam a közösségi site-ra, mindent átnéztem. Talán jobb lenne, ha elmennék bolti eladónak, vagy villamosvezetőnek... (De csak combino-t, nehogy már mást :) De az biztos, a munkahelyi stressz elképesztően kikészít. Nem csodálom, hogy a magyar társadalom jelentős része depressziós...
Ezzel a hangulattal álltam neki a szerdai prezi elkészítéséhez. Most nem villogok a prezi.com-mal, múltkor sem futott, mert az emeleti gépeken nincs adobe flash reader... Az utolsó beadandó. Az utolsó zh. Aztán jön a nyár. Komolyan, már jobban várom a vizsgaidőszakot. Tök jó lesz, csak dolgozom, szervezek, kutatok, rendezek. Belevágok a szakdolgozatomba, de nem tettem le a BA-s elméletem továbbfejlesztéséről sem. És közben egy harmadik téma is felmerült bennem: (ezt leírom, mert szerintem alig akad bárki is, aki foglalkozna vele, míg a másik két témám nagyon izgalmas, szóval még titkolom, amíg nem publikálok belőle...) szóval a harmadik gondolatom a hajléktalankérdés. Ami nem kérdés, hanem inkább felelősségvállalás a társadalom gyengébb tagjai felé. Vannak ötleteim, de még nem állt össze a kép. Teljesen kiborultam a hajléktalan ovin. Nem lehet, hogy egy gyerek ennyire korán felnőjön. Az élet kegyetlen, de ne legyen az a gyerekkorban! A gyermekkorra szükség van, különben...
Különben reménytelenné válik minden.
Ha már itt tartok, reggel kísérgettem egy vak bácsit. Szomorú volt, és tudjátok miért? Senki nem ment oda neki segíteni, mert szürke kabátot viselt, több szatyor is volt a kezében. Sokan azt gondolták, hogy hajléktalan. Gondoltam segítek neki, végül is, miért ne tenném? A karom nyújtottam neki, beszélgetésbe elegyedtünk. Kiderült - és itt van a történet lényeges pontja - sebész, urológus. 80 éves, de megvakult. Szinte már kétségbeesett, hogy nem jut haza. Ő éveken át gyógyított, segített másokon. Most meg, amikor neki lenne szüksége segítségre, mindenki elfordul tőle. Mert hangosan kiabál és ijesztő. Mindezt azért, mert fél. Nagyon okos, értelmes, kulturált ember. Olyan régi vágású nemes. Amikor elköszöntünk, kezet csókolt. Kedvesen, nem tolakodóan, hálásan. Mert szántam rá az időmből. Nem nagy ügy. Az időmet én uralom. És jó volt adni, Önnek, kedves Pázmándy Horváth László. A Találkozás volt a nap fénypontja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése