Ma olvastam a Budapest-figyelő blogon egy remek kezdeményezésről: hajléktalan embereket vesznek fel aluljáró takarításra. Fizetés, cafeteria, kezdete egy új létezésnek. És mielőtt bárki az orrát fogná, hogy fúj, aluljáró takarítás, gondolja meg, hogy nap, mint nap ott mehet el, és milyen jó lenne látni, ha tiszta lenne. Társadalmilag mindenki jól jár, senki sem vesztes.
A program a Budapesti Szociális Módszertani Központ és Intézményei falain belül indult, együttműködve Főkefével. Már írtam a központnak, hogy szeretném megismerni a munkájukat, hiszen végre nem halat osztanak, hanem halászni tanítanak. Csakhogy, kevés a háló sok a halászni vágyó.
Tudjátok, két téma érdekel a szociálpolitikán belül. Az egyik a demográfia (háhá, milyen meglepő) a másik pedig a hajléktalan kérdés. A múltkor az egyik egyetemi előadáson hallottam az ONCSA-ról, ami a 40-es években működött. (Aztán jött az szocializmus és minden probléma megszűnt...) Ennek lényege - nagyon egyszerűen összefoglalva - az volt, hogy földet osztottak a családoknak, akiknek különböző kritériumoknak kellett megfelelniük. Az állam egyrészt támogatta a gyermekvállalást, a keresztény értékrendet és a dolgozó családot. Ma reggel pedig hallottam a híradóban, hogy tetemes méretű termőföldek hevernek parlagon. Szerintem nem kell sokat gondolkodni, mit is lehetne tenni...
Valójában az ipari forradalommal szúrtuk el a dolgot. Az előtt sem volt jobb a helyzet a feudális társadalmakban. De akkor a Család, mint egység együtt dolgozott a családi gazdaságban. Voltak koldusok, szerencsétlen sorsú emberek, de a társadalom többé-kevésbé felelősséget vállalt tagjaiért. És ami még fontosabb: a helyi közösség szívén viselte tagjainak sorsát. Legyen az szegény, vagy gazdag. Nem állítom azt, hogy tökéletes volt, de még mindig jobb, mint ami most van. Mert mi történt az ipari forradalom nyomán? A szegények elvándoroltak a városokba, a gyárak mellé, a jobb élet reményében. Cserébe még rosszabb körülmények közé kerültek és a szegénység egy-egy városban koncentrálódott. A szociális ellátó intézmények hiánya csak növelte a problémákat. Voltak kezdeményezések, de... Hát igen. A fő probléma az, hogy a valódi közösségek az ipari forradalom áldozatául estek.
Mert mi történt a családdal? Míg régen együtt végezték a gazdaság munkákat, addig a XIX. századtól a családot feldarabolták. Apa és Anya elmentek a gyárba/fonóba dolgozni. A gyerekek bekerültek az iskolába - vagy gyári gyermekmunkásnak, de az idő előrehaladtával egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek az oktatásra is. Tehát az együtt töltött idő lerövidült. És amit együtt töltöttek, az sem feltétlen volt minőségi. A családok atomizálódtak.
És napjainkra ugyanez az helyzet. Ez az öröksége a technika fejlődésének. Individualizált, szétzilált világ, a közösségek teljes hiányával és a természet bemocskolásával. Vajon nem fizettünk túl nagy árat a kényelemért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése