A blogírás viszonylag fiatal műfaj itthon. A széles sávú internet elterjedésével boldog boldogtalan számára (köztük én is) elérhetővé vált, és így könnyen rászabadítja a véleményét a világhálóra. A véleményét, ami általában negatív hangvételű, a bipoláris depresszió hullámvölgyeivel tarkítva. Egyébként is, mi, magyarok hajlamosak vagyunk mindent jobban tudni másoknál. Hajlamosak vagyunk lehúzni mások sikerét, mert végtelenül irigyek és ostobák vagyunk. Ezen nincs mit szépíteni. Nem tudjuk levetkőzni önmagunkat. Sosem tudunk összefogni, sosem tudunk egy szívvel élni. Mert mindig lesznek, akik mások sikerét fogják irigyelni és ahogy elnézem, lassan már többen lesznek. Miközben mi, magyarok csodavárók vagyunk. Ölbe tett kézzel várjuk a sült galambot. De ha valamelyikünk is magasabbra, messzebbre merészkedik és sikert ér el, akkor ahelyett, hogy örülnénk neki, lehúzzuk teljesítményét. Ahelyett, hogy példát vennénk kitartásáról, nyalogatjuk a savanyú szőlőt.
Néhány hírportálon találkoztam olyan írásokkal Gyurta Dani olimpiai teljesítményéről, amely a blog- és újságírás szégyenfoltjai. "Hogy ha még 10 métert úszni kell, az angol nyer"; "Gyurta Danin kívül mások is elérnek eredményeket..." és hasonló hangvételű írások láttak napvilágot. Bár ne publikálták volna soha ezeket, mert az emberekben újabb hamis képeket építenek fel. Mert nem mindenki lát tovább az orra hegyénél és megbízik a médiában. Nem lehet ezért okolni őket. Máskülönben is megbíznak a "Kedves Vezetőinkben", pártoktól függetlenül. Akiknek kényelmesebb bekajálni a tálcán kínált alternatív valóságot, mint saját valóságot létrehozni és megélni.
Pedig most igazán, egy Nemzet, egy Haza zászlaja alatt örülhetünk az olimpikonjainknak! Már azért is dicséretet érdemelnek, hogy kijutottak Londonba, tekintve a hazai sport finanszírozási helyzetet. Sorra szép eredményekkel, erőn felül teljesítenek. Tegnap Joó Abigél volt a nap hőse. Ahogyan sérülten felállt és továbbment. Említést érdemel Bognár Richárdról is, aki dupla trapp döntőjébe jutott és szép, egyenletes teljesítményt hozott végig (6. hely). Csonka Zsófia is pontszerző helyen végzett (6. hely, sportpisztoly). És akkor nem beszéltünk még a szörföseinkről sem..., és a sort még folytathatnánk. Az éremszerzőinkről nem is beszélve, akik megmutatták, van még muníció az országban. Fel tudunk lépni a dobogóra és a világ meghallgathatja a Magyar Himnuszt.
De nem. Bizonyos körök nem tudnak örülni. Bizonyos körök azt nézik, hogyan tudnak belekötni modern korunk gladiátoraiba. Hogyan tudják sikereiket lekicsinyíteni, saját, szánalmas kis életüket pedig felmagasztalni a hősök árnyékában.
A média kártékony az egészségre. Ha valaki túl sokáig szennyezi vele magát és a társadalmat, fekélyes kelést okoznak az ember lelkén.
Mikor mondhatjuk ki végre "HAJRÁ MAGYARORSZÁG!" anélkül, hogy a média bizonyos szegmensei kígyót-békát kiabáljon rá? Úgy vélem, a hazaárulás fogalmát újra kell definiálni...
