Pár éve egy gazdát már megráncigáltak azért, mert végső elkeseredettségében árammal lefedett kerítéssel vette körbe a terményét. Előtte azonban próbálkozott kutyákkal - akiket megmérgeztek; villanypásztorral - aminek ellopták az akkumlátorát; szögesdróttal - amin simán átmásztak. Így utolsó mentsvárként maradt az áram. Az egyik tolvaj meghalt, miután megpróbált átmászni az áram alatt lévő kerítésen. A bíróság végül felmentette a gazdát, mivel az áramos kerítés már egy másik, szögesdróttal körbevett kerítésen belül volt, valamint jól láthatóan ki volt írva, "Vigyázz, veszély!" - aki nem tanul meg olvasni, az magára vessen... Nem tudtam sajnálni a tolvajt. Tudom, a szegénység lassan újra olyan méreteket ölt, mint az első világháború utáni Magyarországon, amikor mi voltunk a 3 millió koldus országa. De a mai világban továbbra is ember embernek farkasa és mindenkinek magának kell kapargatnia a gesztenyéjét, legyen az veteményes, vagy bor.
Ezek a gazdák keményen megdolgoznak a napi betevőért. Munkájuk gyümölcsét vér és verejték árán aratják le. Aztán jönnek senkiháziak, akik úgy gondolják, mások értékeit nyugodtan el lehet venni, mert annak úgyis sok van. Talán - félhangosan jegyzem meg - talán ha azt mondják, hogy Gazda, segítek Neked, cserébe nem pénzt kérek, hanem a terményből egy keveset, hogy legyen miből etetnem a családom, nem hiszem, hogy elutasító választ kapnának. Persze, ehhez az is kell, hogy az ember tudjon kérni és a büszkeségét félretegye.
Más a helyzet a bortolvajjal. A falusi hírmondók értesülései szerint az életét vesztett 30 éves tolvajnak rendes munkahelye sosem volt, különböző függőségeire a pénzt kisebb-nagyobb lopásokból teremtette elő. A gazda udvarából rendszeresen vitt el szerszámokat, valamint a borból olyan mennyiséget tulajdonított el, amiből még jutott eladásra is. Persze most a tolvaj családjának sír a szája, hogy szegény gyerek meghalt, de el tudom képzelni azt a családi mintát, amiből kikerült... Nem éppen egy mintacsalád, ha a tolvaj ilyen útra tért.
Mi lehetne a megoldás a szegénységre? 1927-ben egy bizonyos Oslay Oswald ferences barát egy olyan szegénygondozói modell létrehozását szorgalmazta, amely valós társadalmi összefogást eredményezett a gyakorlatban. A fő alapelv az volt, hogy ne halat adjunk, hanem halászni tanítsuk meg az embereket. Most nem bocsátkoznék részletekbe, csak röviden lejegyzem, milyen alapelemei voltak a modellnek, ami először Egri Normaként, majd később az egész országra kiterjedve Magyar Normaként terjedt el és egészen a bizonyos felszabadító hadsereg érkezésiig tudták folytatni a szegénygondozó munkát. Ugye aztán a Nagy Szovjetunió óvó szárnyai alá kerültünk, és minden problémánk, gondunk, nehézségünk megszűnt létezni, hogy aztán a rendszerváltáskor még súlyosabb formát öltve szakadhasson a Magyar Nemzet nyakába...
Első körben megalakult a Szent Ferenc - rendi Szegénygondozó Nővérek Társulata, amihez hat nővér csatlakozott. Munkájuk során felkeresték a szemérmes szegényeket is, mert már akkoriban is voltak, akik az önkormányzat asztalát verték még több segélyért, de aki igazán rászorult, azt a büszkesége nem vitte be könyörögni a hivatalba.
Majd megalakult Eger városának Szegényügyi Bizottsága, amelynek élén az aktuálisan megválasztott polgármester állt. A bizottság tagjai a különböző társadalmi rétegekből tevődtek össze. A bizottság feladata volt, hogy gondoskodjék a szegények gondozásához szükséges anyagi feltételek megteremtéséről. A bizottság létrehozta a Szegényügyi Hivatalt, ahol minden szegény ember panaszaival mehetett és meghallgatatott.
Valamint, a bizottság felhívást intézett Eger város polgáraihoz, ne adjanak a koldusoknak pénzt, hanem azt inkább az adománygyűjtő hölgyeknek folyósítsák. Ezek a hölgyek nemeskisasszonyok, nagypolgári családok leányai voltak, akik szinte versenyeztek, ki tud több pénzt összekalapozni a jó ügy érdekében. Havonta egyszer járták - sikerrel - a várost és a kapott pénzt a bizottság által kiadott könyvben folyamatosan lejegyezték.
Másik előnye a normának az volt, hogy felmérték, a szegények között ki az, aki tud dolgozni és ki az, aki tartósan segítségre szorul. Akit munkaképesnek ítéltek meg, azt munkához segítették. De azért adtak élelmiszer-segélyt is, ami szerintük egy-egy család szükségleteit lefedték.
Ennél bővebben és hosszabban is lehetne értekezni a Magyar Norma sikereiről, felépítéséről. A zsenialítása abban nyílvánult meg, hogy a kor szakemberei felismerték, nem lehet mindent az államtól várni, helyi szinten is tenni kell azért, hogy a jóléti állam vágyott utópiáját elérhessük. Igazi, valós összefogás eredménye volt.
Néhány gyenge kezdeményezést most is látni vélek kis hazánkban, amely a problémák megoldását szorgalmazza. De úgy látom, nekünk nem megy az igazi összefogás. És amíg nem tanulunk meg újra együtt dolgozni, együtt eredményeket elérni, nem pedig ellenségeskedve, pártokra szakadva, mérget fröcsögve egymásra, addig Magyarország egyre mélyebbre és mélyebbre fog csúszni. Nem egymást kell szeretnünk. Hanem a Magyar Nemzetet.
