Ez egy iszonyú nap - túl negatív vagy...

Még szerencsétek, hogy nem tudok felénekelni rövidke szösszenetet ide, amivel a napotokat ugyanolyan csodássá varázsolhatnám, mint amilyen az enyém volt. És bár majd belegebedtem, mire hazaértem, mégsem érzem már annyira letőrve magam, mint amennyire lehetnék. Jót tesz a levegő, a vadszőlő, a kis kerti padunk, ami oly' kedvesen és mégis magányosan áll a gangon. Virágaink büszkén nyílnak, szeretettel gondozzuk őket nap nap után. Közben zenét hallgatok és várakozok. Talán a holnapra. Vagy egy ismerős érzésre. 

A mai nap pocsék volt. Vizsgáztam, ami végülis nem lett rossz, csak valahogy... Nem éreztem igazságosnak az egészet.

Na mindegy, tanulni kell... Vizsgaidőszak... Az utolsó nagyobb megpróbáltatás az államvizsga előtt.

Emlékek színes kavalkádja

Emlék. Amikor készült, elmerültem az emlékek színes kavalkádjában. Közel a negyed évszázad betöltéséhez szentimentalista érzelmi világ költözik be és marad nálam néhány percre, majd tovarohan egy másik ütközés felé. Talán egy-egy pillanata ennek megmarad egy-egy képben vagy történetben.

Tegnap a Gran Torino című filmet néztük meg. Megérintett. Clint Eastwood nevével fémjelzett. A most következő hetek során filmjeit vesszük górcső alá. Tartalmasak, mondanivalóval rendelkeznek, üzenetet közvetítenek különböző értékekről, eszmékről, emlékekről. A Gran Torino cselekménye drámai, itattam is az egereket egy bizonyos pontnál. Ám végül érkezik a megváltás és a keresett belső béke, harmónia. Miután vége lett, kerestem a helyem, hiszen a film kibillentett megszokott nyugalmamból. Kinéztem az ablakon, a Fűvész kert fáinak csúcsa kapálózva integettek. És a kedves jegenyefám is baráti köszöntéssel hajladozott felém. A Nap még lágyan cirógatta a fák zöldes csúcsaikat. A BJ az egyik legjobb hely Budapesten...

Reggel evangélikus Istentiszteleten voltunk, Kálmán bácsi gyászmiséjén. Mi gyarló római katolikusok vagyunk, így nagyjából semmit nem tudtunk, hogy mikor kell felállni, vagy leülni. Amikor beléptünk a templomba, barátságosan fogadtak minket, a kezünkbe nyomtak zsolozsmát is, amiből az énekeket nyomon követhettük. Még reggel rákerestem a google-n, hogy mi a rendhe a misének. Érdekes tapasztalat volt résztvenni. A gyász pedig... Hogy is lehetne erről írni. A Halál, az oly' sokat emlegetett és elfeledett, minden percet átszővő figyelemztetésként lebeg, "emlékezz, porból jöttél, porrá leszel...". És mit lehet ilyenkor mondani, amivel enyhíteni lehet az űresség felett érzett fájdalmat? 

De ugye senki sem ígérte, hogy könnyű lesz majd az Élet. Bármily nehéz is elfogadni - és lehet pörlekedni a felsőbb Hatalmakkal is, hogy ez így meg úgy nem igazságos - egy dolog biztos: megváltoztathatatlan. Így a Léleknek nem marad más választása, mint adaptálni az új feltételeket, kialakítani az új Életet megörízve az elhunytat a Lelkünkben, magunkkal víve az arcát, a hangját, az illatát, mindent. Talán keményen hangzik, de ha belegebedünk sem lehet a Halálon változtatni. Csak elfogadni és továbbélni. Amíg minket is el nem ragad egy utolsó táncra.

Hosszú-hosszú napok

Hetek óta úgy érzem, csak álmodom. Mélyen, és felébreszthetetlenül. Megmenthetetlen Csipkerózsikaként várom a Hőst, aki kézen fog, és kivezet a valóságból. Napok, melyek lassan egymásba kúsznak. Hajnalok, melyeknek tükör kékje a szoba parkettáján törik ezer darabra. Nappalok, melyeket messze töltök az Odútól és csak este esek be az óvó falak közé. Napközben Úton. Valahol elveszve, de közben megtalálva egy távoli világban. Valóság. Illúzió. Szavak, melyek sok társukkal értelműket vesztették. Kihaltak a színek, vagy a szemem szokott el attól, hogy lássak.

Hegedű hangja szól a távolból, talán Norvégiából szaladnak ide a dallamok, hogy aztán Lelkemre rátelepedjenek, szorongatva emlékeztessék; érzéseket keltsenek életre.

És közben mégis nyugodt vagyok. Béke vesz körül. Olyan fajta Nyugalom, ami akkor tölti ki az ember Lelkét, amikor mindent elvégzett, amit akart és már nyugodtan megpihenhet.

Egyébként meg, jól érzem magam, úgy, ahogy vannak a dolgok körülöttem. Lehetne jobb is, de lehetne rosszabb is. De valahogy úgy érzem, az utolsó Igazi Nyár áll előttem. Mindemellett új célokért harcolok a magam módján. Új távlatok nyíltak meg előttem és rácsodálkoztam a Fejlődés és az Örök Mozgás hatalmára. Messze magason járok már, nincs visszatérés. Nem akarok senkit megmenteni, utat mutatni mások előtt, Fény lenni az Éjszakában. Mégis néha ezt kell tennem. Menni előre akkor is, ha mások már feladták. Ha mások már azzal vagdalóznak: lehetetlen. Mert menni kell. Nem lehet elbukni, egyszerűen képtelenség. Ha az ember igazán akar valamit, akkor képes megtenni. A sikertelenségre meg találhatunk kifogásokat, amivel megnyugtatjuk lelkiismeretünket. De nincs kifogás, csak az ember, aki mögötte megbújik. Nehéz úgy igazán, tisztán élni. A szabad akaratok kereszttűzében égve.

És persze peregnek a percek az óra számlapján. Folyton körbe, megunhatatlanul. Hol erre várok, hol arra. Ha pedig pont a várakozásom tárgyát élem meg, félve várom azt a pillanatot, amikor véget ér. Mert egyszer lemegy a nap, miután a Föld újra, meg újra átfordul tengelyén.

Az utolsó Igazi Nyár. Ég Veled. Már most gyászolom röpke Életed. Nem keresem a válaszokat, sem Tebenned, a meleg nyári éjszakákon a csillagos ég határtalan és felmérhetetlen Végtelenségét bámulva. Sem máshol. Mert már akkor választ kaptam rájuk, amikor még fel sem tettem...

A mai bejegyzést Natalia Pierandrei képei tették színesebbé.

Esőillat

Mint többetek is jeleztétek, hogy rájöttetek a titokra, miszerint a boa-felvétel ként elhíresült rövid videó hamis paranormális jelenséget örökít meg. Éljen a szél és az ultrakönnyű öltözködési ruhadarabok.

Minő meglepő fordulat, a mai érettségi során, de tegnap este éppen Spiró Györggyel kapcsolatban írtam a naplómban. (Legfőképp érintve a nyelvezetének stílusát... Árpádház, forever...) Ehh... Ma pedig a Húgom érettségijén őt is lehet választani. Hova lesz így az ország?

Legközelebb többet, most megyek tanulni. Pre-vizsgaidőszak... Holnap két ZH, alternatív pedagógia és krízisintervenció... Sajnos több vizsgám lesz, mint amennyivel számoltam, aminek annyira nem örülök, mert már májusban végezni akartam... Dehát, ez van. Többnyire pedig lebegek és sodródok az eseményekkel, valahogy minden más.