Fúj... kezdhetném imigyen is, de inkább: végre megérkezett az eső. (Így azért már sokkal szebb, nem?) Szóval reggel az a csúnya telefon ébresztett, bár Cartel Burwell zenéje zökkentett ki az álmok folyamából, mégsem éreztem túl nagy kedvet - amivel valószínűleg nem voltam egyedül - ahhoz, hogy elkezdjem a napot. De valahogy megállt az idő és a lustálkodás ellenére időben elindultam és beértem. Bár gyak.helyen nem találtam magam. Jött egy lány a fősuliról egy hetes gyakorlatra, színfolt volt eddigi adminisztrációval telt heteim életében. Újfent megállapítottuk, kicsi a világ... EKG, Oslo... és persze a drága Vác.
Mostanában felelevenítem zongorás múltam darabjait, órákig ülök imádott hangszerem mellett és püffölöm a fekete-fehér billentyűket. Messzi tájakra repít, vagy épp a múltba. Lelki szemeim előtt megelevenednek történetek. Vajon hányan és kik játszották vagy játsszák ugyanezen műveket? Vajon hány és hány érdemes alkotás hever porlepte sarokban? S vajon hány és hány csodamű nem kerül soha audencia elé, mert alkotója a sírba viszi magával a páratlan dallamokat és hangzásvilágot?
A zene hídakat épít, de eme igazságot nem én fogalmazom meg először.
Odakint oly' sötét van, itt az ősz, itt van újra. Most már végérvényesen beköltözött... Tavaly ilyenkor lázasan készülődtem a repülésre. Mily' távoli emlékként hat most. Egy év. Hogy elrepült az idő felettem... Hiányzik Oslo, az a szabadság, gondtalan világ, ami ott fogadott és őrízte mindennapjaim. Csodálatos volt. Talán egyszer visszatérek, de most megálljt parancsolok a mélázásnak a múlton, s megyek, felkészítem Lelkem a Találkozásra. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése