Semmivel sem vagyok különlegesebb Nálatok. Ugyanolyan képességeim vannak, mint Nektek. Ugyanabban a világban élek, mint Ti. Semmivel sem vagyok különlegesebb. Semmivel.
Nem tartom magam beképzeltnek, de úgy érzem, joggal vagyok büszke arra, amit leteszek az asztalra. Azért, mert kemény munka áll mögötte. Attól még, hogy nem panaszkodom (gyakran) nem jelenti azt, hogy nincsenek nehézségeim. Csakhogy, összeszorított fogakkal haladok tovább az úton, amit elképzeltem magamnak, amit szeretnék, vágyaim célja felé.
És ez a büszkeség az, amit félre lehet értelmezni. Mert büszke vagyok arra, hogy novemberben nem omlottam atomjaimra, amiért megszűnt a munkahelyem, hanem addig mentem, ameddig olyan állást, hivatást találtam, amit imádok és amiben az én-integritásom is jelentősen kifejezésre tud kerülni.
Büszke vagyok arra, hogy most januárban sikerült a vizsgaidőszakom napi nyolc óra, agyilag leterhelő munka mellett. Büszke vagyok arra, hogy a szakdolgozatom viszonylag pozitív kritikát kapott és nem húztak le belőle oldalakat, további bővítést javasoltak hozzá - amire tudtam, szükség lesz, hiszen nem volt időm alaposabban utánaolvasni a nemzetközi szakirodalomnak. Büszke vagyok arra, hogy nem kellett mást megkérnem, hogy írjon meg helyettem beadandót, mert mindent sikerült egyedül is, saját erőből megoldanom. Igaz, szép januári hétvégéket kellett ezért beáldoznom. De aztán megjutalmaztam magam egy sétával egy kedves Baráttal a Kopaszi- gáton.
Büszke vagyok arra, hogy KD-val ott tartunk, ahol. Emögött is rengeteg munka van, hogy a kapcsolatunk olyan most, amiben mindketten jól érezzük magunkat. De folyamatosan dolgozunk azon, hogy egymás méltó Társai lehessünk. Kemény, néha fárasztó és ősszel komoly gondjaink voltak. De leküzdöttük. Mert belefektettünk energiát, nem pedig elmenekültünk. Pedig számtalanszor lett volna rá oka a másiknak, hogy kilépjen. De túléltük, és most erősebbek vagyunk, mint bármikor.
Büszke vagyok a Családomra, hogy talpon marad ebben a változó, nehéz világban.
Büszke vagyok a Barátaimra. Mert akik igazán ismernek, tudják, hogy mit rejt a felszín és a kemény, néha túl szúrós máz mögött valami más is lapul.
Büszke vagyok. Nem beképzelt. De a kettőt külső, felszínes szemlélő könnyen összetévesztheti.
És igen, sokat változtam az elmúlt hónapokban. De én inkább úgy fogalmaznék: felnőttem. Most már végleg. Én már nem tudok visszatérni Sohaországba. Ám ezt én választottam és nagyon élvezem. Reggel felkelni és munkába indulni, ahol a kollégák úgy gondolnak rám, mint megbízható munkaerő. Szeretem a hétköznapokat, amikor este hazaérek, Szuszi önzetlen szeretettel fogad, játékra invitál, hogy foglalkozzak vele (ősz szőrszálak jelentek meg a feje búbján :(.
És mi, magunk vagyunk a cselekedeteink mozgatói. Nehéz természetem van, én ezt tudom, sokan szenvedtek már tőle. De ez nem jelenti azt, hogy nem mennék tűzbe azokért, akiket szeretek. Rögvest, gondolkodás nélkül.
Ha valaki eldob, szíve joga. Én akkor is maradok alássan Nolasyn Krónikása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése