Idén még nem voltam misén. Nem vitt rá a Lélek. Vagy, pontosabban, vitt volna, csak én ellenkeztem. Most is. De a lábaim átvették az uralmat és elvittek misére. Sziklatemplom. Este nyolc óra. Sajátos hangulata van a Helynek. Sajátos hangulata van a misének. Pálos szerzetesek igyekeznek utat mutatni a bárányoknak. Szolgálnak. Minket. Kérdés nélkül. Kritika nélkül. Kedvesen. Pedig maguknak is számtalan nehézségük lehet. Mint a papoknak úgy általánosságban. Megszentelt, nehéz hívatás.
Én nem tudok hinni. Már nem tudok. Lemondtam róla, mert így már nem érhet csalódás. Így már tudom, hogy csak magamra számíthatok. Isten van, nem hit kérdése. De az, hogy segít-e... na az már más kérdés. Talán azért nem, mert elfordult a világtól. Talán azért nem, mert én fordultam el Tőle. Talán azért nem, mert ez a világ úgy romlott, ahogy van, dacára a Fénynek, ami időnként átjárja. A világ talán már várja a mindent elsöprő Végső Ütközetet.
Tegnap, ahogy a prédikációt hallgattam, a sziklafalat bámultam magam előtt. Időnként elkalandoztam, de általában sikerült magam visszarángatni a valóságba. A valóságba. Összeszorul a gyomrom, hacsak rá gondolok. "Túl sok, túl sok" kiabálom belülről, de mindent, mindent lehet fokozni.
Aztán a prédiákció során megfogott egy gondolat: "Ha akarod, meggyógyíthatsz." Ha akarod? Mégis ez mit akar jelenteni? Nem úgy van, hogy az elveszett bárányokat megkeresed?
Ha akarod, Te tehetsz valamit értem. De én nem erőszakoskodhatok, hogy a kezedbe vegyél fel és vigyázz rám.
Pedig, csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én Lelkem.
Talita kum. Csak ennyi kell. S a Lelkem újra élni fog.
Én nem tudok hinni. Már nem tudok. Lemondtam róla, mert így már nem érhet csalódás. Így már tudom, hogy csak magamra számíthatok. Isten van, nem hit kérdése. De az, hogy segít-e... na az már más kérdés. Talán azért nem, mert elfordult a világtól. Talán azért nem, mert én fordultam el Tőle. Talán azért nem, mert ez a világ úgy romlott, ahogy van, dacára a Fénynek, ami időnként átjárja. A világ talán már várja a mindent elsöprő Végső Ütközetet.
Tegnap, ahogy a prédikációt hallgattam, a sziklafalat bámultam magam előtt. Időnként elkalandoztam, de általában sikerült magam visszarángatni a valóságba. A valóságba. Összeszorul a gyomrom, hacsak rá gondolok. "Túl sok, túl sok" kiabálom belülről, de mindent, mindent lehet fokozni.
Aztán a prédiákció során megfogott egy gondolat: "Ha akarod, meggyógyíthatsz." Ha akarod? Mégis ez mit akar jelenteni? Nem úgy van, hogy az elveszett bárányokat megkeresed?
Ha akarod, Te tehetsz valamit értem. De én nem erőszakoskodhatok, hogy a kezedbe vegyél fel és vigyázz rám.
Pedig, csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én Lelkem.
Talita kum. Csak ennyi kell. S a Lelkem újra élni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése