26 nap

 Eldöntöttem, hogy ha majd csak hét nap lesz az esküvőig, éjjel felhívom KD-t és a telefonba suttogom: hééééét nap... 

 Már nem sokára túl leszünk rajta. Természetesen nem ússzuk meg a szervezést botrányok nélkül. Akiről azt gondoltam, problémás lesz, semmi gond nincs vele. Akire nem számítottam, hátba támadott. Az esküvő mindenkiből felszínre hozza az érzelmeket. Mindenki kivetíti reám a saját életének minden csepp keserűségét. Én nem felelek mást életéért. Csak az enyémért. És azt, köszönöm szépen de a lehetőségeimhez mérten a legjobban tudom menedzselni. Nem várom senkitől, hogy megoldja a gondjaim, mint ahogy én sem akarom mások problémáit megoldani.

 Beszéltem néhány ismerősömmel, akik már túl vannak az esküvőjükön. Mindenhol volt valaki, aki hisztizett, aki botrányt robbantott ki. Megnyugodtam, hogy nem csak velem szúrnak ki. Tegnap az unokanővéreim azt súlykolták a fejembe, hogy az a mi napunk lesz, senkit ne hagyjak beleszólni. Ezzel már kicsit elkéstem. További sértődések elkerülése végett több dologba is belementem. Péntek estére már úgy éreztem, az egész már nem rólunk szól, hanem másokról, akik önmegvalósítani akarnak általunk. Le akartam fújni. Még most sem áll távol tőlem ez az érzés.

 Több dolgot kellene a kedves problémázó ismerősöknek figyelembe venniük:
1, nem azon fog múlni a házasságunk, hogy ki jön el, és ki nem. Mi akkor is esküt teszünk egymásnak, ha történetesen senki más nem lesz ott, csak mi és a magasabb Létezőség.
2, egyszer van esküvőnk, az a mi napunk, így senkinek sincs joga beleszólni és kiakadni azon, hogy mit és hogyan szeretnénk. Elhatároztam, hogy mostantól kemény leszek és senki javaslatát sem fogom elfogadni. Csak KD véleményét. Vagy még azt sem :P
3, amikor minket hívnak esküvőre, akkor sosem azt nézem, hogy nekem mi lesz jó, hanem hogy mivel tudok segíteni a menyasszonynak, hiszen életének nagy és fontos napjára készül. A következő mérföldkövek a gyermekek születése lesz.
4, pálinka mindenre megoldás (igaz-e, Dody? :)
5, elsősorban nekünk kell magunkat jól éreznünk a nagy napon, nem mások kedvében járnunk.

Szóval most, hogy tisztáztuk azt, hogy kinek is lesz az esküvője (bár ez mondjuk a meghívóból is kiderül, hiszen a mi nevünk áll rajta, nem másé) hátradőlök és újra élvezni fogom az esküvőszervezést. De az elmúlt egy hetet szívesen kitörölném az életemből. Bár, inkább most legyen botrány, mint az esküvőn. Biztos lesz, aki ott is balhézni fog... felvérteztem magam.

 Most jött el az a pillanat, hogy mély levegőt veszek és igyekszem kulturáltan, higgadtan kezelni a helyzetet. Nem egyszerű, bár azon vagyok, hogy mindentől és mindenkitől -főleg saját magamtól- függetlenül nézzem, vizsgáljam a helyzetet. Most mindenki jól figyeljen, mert fontos, amit írok: nem kötelező eljönni az esküvőnkre. Bizony, nem kötelező. És már nekem sem fontos. Feszültem azon, hogy mindenki ott lehessen, akit szeretek, aki fontos, de abból kiindulva, ahogyan a meghívó átadása körül zajlik, egyre jobban úgy érzem, bizonyos embereknek nyűg az egész. Hát akkor nem kell eljönni. Ilyen egyszerű. Én nem fogok megsértődni. Őszintén szólva, már nem érdekel. Mert akik valóban lelkesek és akarnak jönni, máshogy viselkednek. Tesznek is érte. Még akkor is, ha történetesen a saját életükben nincs minden rendben, el vannak havazva, stb.

 Ha egy barátod férjhez megy/megnősül, nem az az értelemszerű, hogy örülsz annak? Ha nem, akkor az nem barátság, csak egy látszólagos haveri kapcsolat, amelyben a saját egonkat hizlaljuk, elmondhatjuk ugyan, hogy én annak meg annak a barátja vagyok. Ennyi. Roppant felszínes és szomorú dolog.

 Szóval, én már nem fogok kapálózni, hogy odaadjam a meghívót. A levelet kiküldtem, akit érdekel a dolog, tudja, hol talál meg. A többi már nem rajtam múlik. Mint, ahogy a házasságunk sem ezen fog múlni, hogy ki lesz ott, vagy ki nem.

 El kellett volna menni egy kis szigetre...

Junior egy hónapja már, hogy nincs köztünk. Szavakkal leírhatatlan, mennyire hiányzik. A legváratlanabb pillanatokban tör rám, hogy már nincs és ez nagyon fáj. Kétségbeesetten kapaszkodom az emlékekbe. Selymes bunda, okos tekintet, mindig minden érdekelte, ami a Családdal történt. Hiszen ő is teljes jogú tagja volt a mi Családunknak. És most nincs köztünk. A gyermekkor végérvényesen véget ért. Pir-pirrel szállt sírba. 

Esténként várom, hogy odajöjjön hozzám és együtt aludjunk. Tettetett duzzogással az arcomon, miközben mindig végtelenül boldog voltam, hogy ott szuszog mellettem. Finoman dorombolt, ahogy csak a nagyon kedves cicák tudnak, nem tolakodó, hanem puha dorombolással. Amolyan úriember volt. Macskában. Szuszi itt maradt nekünk, de ő más. Ő nagyon is macska tudattal létezik. Nagyon szeretjük őt is, és nem is érti a hirtelen jött rajongást, amivel körbevesszük. Segít a gyászban a maga macska módján. Most is itt kószál köztünk. Amióta a Pajtása nincs köztünk, ő is más lett kicsit.

Az űr, amit drága vörösünk maga után hagyott sosem fog elmúlni és újra élettel megtelni. Lelkem egy darabja vele ment el. 

Találkozunk a Szívárvány hídon, Pirem! 

Erdei nimfa fotózás

 Pár héttel ezelőtt belefutottam egy kedves ismerősöm felhívására facebook-on. Modelleket keresett egy fényképes pályázathoz, aminek a kiírásában a csoki is szerepelt. Megszólítva éreztem magam - nem csak a csoki miatt :P. Jelentkeztem és egy szép, tavaszias, ámbár kissé szellős vasárnapi délután Sződligeten találtam magam. 

 Hogy milyen élmény volt a fotózás? Varázslatos! Először megszeppenve tettem meg a lépéseket a buszmegállóból a házig, Bea társaságában. El nem tudtam képzelni, milyen lesz. Kislánykorom óta utáltam, ha fényképeztek, egyenesen menekültem a vaku villanása elől. Ezért is határoztam úgy, hogy részt veszek a fényképezésen, ideje levetkőzni a kislányos butaságokat alapon. 

 Megérkeztünk, átnéztük a ruhákat, amiket vittem. A kinti fotózásra a kék nyert, az örök kedvenc :), a bentire a fehér, amelynek oldalán rózsák vannak. Kicsit nagyon izgultam. De ahogy átöltöztem és leültem, hogy Gina kisminkeljen, megkezdődött a varázslat és minden félszem elmúlt.

 Gina profi. Pillanatok alatt felmérte, hogy milyen smink és kiegészítők kerüljenek fel. Majd együtt kimentünk a Duna partra. Aznap négyen voltunk "modellek", akik részt vettek a pályázati anyag elkészítésében (előzetesen páran már korábbi időpontokban voltak). Izgatottan vártam, hogy rám kerüljön a sor. A Nap közben egyre lejjebb ereszkedett, míg végül életet adó sugarai puhán érintették a földet és az arcomat. Én következtem. A szívem a torkomban dobogott, nehogy elrontsak valamit, ne vágjak fapofát,  tudjak eleget tenni az instrukcióknak, legyen használható az anyag, ami elkészül, ne vesszen kárba a munka. De Gina lényéből áradó nyugalom minden gátlásomat segített levetkőzni, csak az itt és most pillanata maradt fotós és modell között, miközben a Duna  vize lágyan ringatózott, visszaverve a napfényt, amely ezernyi apró csillagra tört meg rajta.

 A fotózás nagy élmény volt számomra, ez volt az első alkalom, bízom benne, nem az utolsó. Az eredmény pedig magáért beszél ;) Íme: Erdei nimfa fotózás. 

 Csak ajánlani tudom. Nem utolsósorban, önbizalom erősítésnek sem rossz ;) Gina pedig segít, hogy megtaláld a Benned rejlő pluszt, amiről nem is hinnéd, hogy ott van. Köszönöm!