Most jött el az a pillanat, hogy mély levegőt veszek és igyekszem kulturáltan, higgadtan kezelni a helyzetet. Nem egyszerű, bár azon vagyok, hogy mindentől és mindenkitől -főleg saját magamtól- függetlenül nézzem, vizsgáljam a helyzetet. Most mindenki jól figyeljen, mert fontos, amit írok: nem kötelező eljönni az esküvőnkre. Bizony, nem kötelező. És már nekem sem fontos. Feszültem azon, hogy mindenki ott lehessen, akit szeretek, aki fontos, de abból kiindulva, ahogyan a meghívó átadása körül zajlik, egyre jobban úgy érzem, bizonyos embereknek nyűg az egész. Hát akkor nem kell eljönni. Ilyen egyszerű. Én nem fogok megsértődni. Őszintén szólva, már nem érdekel. Mert akik valóban lelkesek és akarnak jönni, máshogy viselkednek. Tesznek is érte. Még akkor is, ha történetesen a saját életükben nincs minden rendben, el vannak havazva, stb.

 Ha egy barátod férjhez megy/megnősül, nem az az értelemszerű, hogy örülsz annak? Ha nem, akkor az nem barátság, csak egy látszólagos haveri kapcsolat, amelyben a saját egonkat hizlaljuk, elmondhatjuk ugyan, hogy én annak meg annak a barátja vagyok. Ennyi. Roppant felszínes és szomorú dolog.

 Szóval, én már nem fogok kapálózni, hogy odaadjam a meghívót. A levelet kiküldtem, akit érdekel a dolog, tudja, hol talál meg. A többi már nem rajtam múlik. Mint, ahogy a házasságunk sem ezen fog múlni, hogy ki lesz ott, vagy ki nem.

 El kellett volna menni egy kis szigetre...