Mire jó az esküvő?
Arra, hogy megmutassa, ki az, aki igazán tud örülni mások örömének. Ki az, aki nem képes felülemelkedni saját érzésein és minden csepp keserűségét, irígységét, bosszúját -megfelelő aláhúzandó - az ifjú párra zúdítja. Az esküvő nem más, mint érzelmek gyűjtőhelye, egy olyan mérföldkő, amely a násznép minden egyes tagjának életében nyomott hagy. Akkor is, ha nem jön el.
A rokonok közül elég sokan lemondták, mondvacsinált okokkal. Én meg azt gondolom, ha részesei akarunk lenni bármilyen eseménynek, akkor azért mindent megteszünk. De az sem mindegy, hogyan közöljük távolmaradásunk. Egyébként eddig mindig megéreztem, hogy ki akarja lemondani a meghívást. Abba viszont belefáradtam, hogy könyörögjek bárkinek is, ugyanmárkérlekgyereel. Mi akkor is jól fogjuk érezni magunkat, ha senki sem lesz ott. (De ilyen meg úgysem lesz, mert a koszorúslányaim ruhái nagyon szépek lettek, meg kell mutatniuk a világnak is!)
Szombaton túléltem a leánybúcsút is. Nem, nem, nem teszek fel róla képeket... Öhm, örök emlék... nekünk. A Belső Körnek, akinek fontos volt, hogy ott legyen. Mostanra alakul ki az Háló, akikbe kapaszkodhatok, akikre számíthatok, és amely Hálónak oszlopos tagja vagyok. Védernyő, ami elkap, ha baj van. Tudom, mert már mindannyiukra számíthattam, már kiállták a próbát. Nem tudom, hogy engem hogyan értékelnek, csak bízom benne, hogy hasonlóan éreznek velem kapcsolatban, ahogy én velük.
Ma hajnalban ha az ember időben kel fel, láthatja, ahogy a Vénusz átúszik az égen a Nap előtt. Ilyen esemény legközelebb csak 2117-ben lesz. Nem valószínű, hogy megérem. De ha mégis... akkor rágyújtok egy kubai szivarra... (Ha még lesz Kuba, meg szivar, meg levegő. És nem söpri el az egész Földet egy atomháború.)
A macskám meg depressziós. Junior két hónapja már, hogy nincs köztünk. Végtelenül hiányzik. Ma halas kaját készítettem Apunak és magamnak. (Más nem szereti a halat rajtunk kívül.) Szuszi kint ült a széken és figyelte a konyhai hadműveletet. A hal finom illatára ocsmány fintort vágott. Mondom neki, bezzeg Pir-Pir. Ő már rég kikövetelte volna magának a jussát. De nem ettől depressziós. Inkább a magány nyomja kis cicalelkére bélyegét. Most érzi igazán, hogy egyedül van, de nem érti, miért, nem tudja, hol van Junior. Mindig keresi, várja, lesi a szekrényt, a cicakosarat, a kagylófotelt, az ágy alatt, a szekrény tetején.... mindenhol, ahol Junior szeretett lenni. Alig eszik, úgy kell beleimádkozni minden falatot. Ha így folytatódik, még egy állatorvosi vizitet is be kell suvickolni a jövőheti programok közé.
Egyébként meg, jól vagyok. Az esküvőszervezése nagyon sok mindenre rávilágított. Én nem is gondoltam volna... Leginkább a meghívók átadásakor megfigyelt reakciók. Emberek vagyunk. Nem tudjuk elrejteni az érzelmeinket. A legprofibb kém is előbb-utóbb lebukik.
Mert az egyetlen dolog e Földön szeretni. És ezért nem egy háború robbant ki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése