Zombi apokalipszis

Beccsszó nem néztem zombi filmet. Eddig csak egy ilyen tárgyú alkotást láttam: "Legenda vagyok" címmel. És már jó régen. Ma éjszaka mégis kénytelen voltam zombikat irtani. Álmomban.

 Az egész ott kezdődött, hogy nehezen tudtam rátukmálni magamra az alvást. Folyton felriadtam, nyugtalan voltam és a szívem is hevesen kalapált - minden ok nélkül. Aztán csak-csak sikerült elaludnom. Vagyis, inkább átcsúsztam egy másik dimenzióba - és innen az álmomról beszélek, mielőtt valaki még megijedne...- egy olyan dimenzióba, ahol semmi sem egyértelmű, mégis mindennek pontos helye és ideje van. Ott volt egy pali, az egységünk vezetője. Gyors eligazítás, majd indultunk a város alatti pincerendszerbe. Köteleken ereszkedtünk le, a pincerendszer alját homok borította, zöldes fényben derengett minden. Aztán megindultak a harcok a homokból kiemelkedő, emberformájú lényekkel. Fő fegyverünk egy PC egér volt, amelyből kék lézernyaláb tört elő, majd a célpontot a semmivel tette egyenlővé. 

 Majd filmszakadás. A következő részletekben már a felszínen vagyunk, az egységem valahol elveszett, civilek között vagyok. A Nap közben lefele halad az égen, sugarai lágyan világítják meg az elhagyott várost. Egy oszlopos épülethez megyünk fel a fehér márványlépcsőn. A valaha volt könyvtár. A tetőre igyekszünk felfele, amikor egy zombihorda a nyomunkba ered. Harcok bontakoznak ki, bejutunk az épületbe, egy-két zombi is utánunk tud jönni, de likvidáljuk őket. Felmegyünk a legfelső szintre, a cél a tető, hiszen oda nem jöhetnek, sem nappal, sem éjszaka. Az épület belsejében a díszes lépcső már csak nyomokban emlékeztet hajdan volt egykori szépségéra. Mindenhol könyvek hevernek, a polcok le-leszakadva várják a jobb időket.

 A legfelső szinten egy zombi támad ránk, az egérfegyveremmel próbálom hatástalanítani, amikor az egyik férfi egy tűzoltósági baltát vesz le a falról és azzal ront a zombinak. "A fejelten zombi a jó zombi"- mosolyog az akció után. Épségben felérünk a tetőre. A Nap már majdnem alábukott az épületek mögött, a Hold is feljött átellenben az égre. Az egyik nő krumplit ment főzni (honnan szerzett krumplit???) A másik meg leugrott a boltba kenyérért (???), aztán láttuk, ahogy az utcán szárnyas kis angyalok mérgezett nyilakkal lövik a zombikat...

 Na itt ébredtem fel. 

Szaladunk előre

"Egyre több múltat lőnek fejbe a jelen perckatonái..." Eve Alexander

 Mostanában rákaptam a Váratlan Utazásra. Esténként, miután az élet elcsendesedik körülöttem, egy-két (néha három-négy) részt is elfogyasztok. Szeretem a hangulatát, az egyszerű életet, az értékeket, amit képvisel. Titkon oda vágyódom, egy olyan kedves kis közösség tagjának lenni, mint Avonlea városában. Nyílván nem a legtökéletesebb, hiszen mint minden közösséget, ezt is emberek alkotják, csupa gyarlósággal, intrikával, időnként irígységgel. 

 Most, ebben a percben nem látom tisztán, hol leszek egy év múlva ilyenkor. Közben meg érzékelem az emberiségből áradó bizonytalanságot, hogy talán a majáknak mégis igazuk lehet. A hírportálokon elrejtve találni egy-egy cikket, amelyek ezzel a témával foglalkoznak. Egyesek szerint a mágneses pólusok cseréje fog végbemenni - amely jótékonyan véd minket a világűr viszontagságaitól és bizonyos időszakonként megtörténik. De ezeddig nem volt ennyire fejlett az emberiség technológiája (vagy igen, csak nem "emlékszünk" reá, mert egyszer (vagy többször) elsöpört minket egy-egy ilyen változás.

 Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a Föld él. Nem úgy, mint mi, de él. És saját "dolgai" vannak, amik seperc alatt elsöpörhetik az emberiséget a felszínéről.

 Mások szerint meteor jön, vagy éppen szupervulkán tör ki, világot megrázó földrengés-szökőár lesz... És más-más színes ötletek a világ végére.

 Szóval érzem ezt a bizonytalanságot, hogy talán most mégis vége lesz. Talán a többség örül is ennek. Mert elege van abból, hogy modernkori rabszolga. Hogy vannak, akiknek nagyon bejött az élet, de mégtöbben élnek úgy, amely nem méltó az emberi léthez. De, mi is számít méltónak?

 Közösségben lenni. Egyre inkább azt látom, hogy a közösségek hiánya az, amely megkeseríti az emberiség életét. Mert lehet szegényen, szabadon és boldogan élni. De egyedül, mint sok más, nem megy.

Bizalom, türelem, nagy erény

 Tegnap hajnalig forgolódtam, nehéz éjszakám volt. Fél háromkor sikerült elszakadnom a virtuális világomtól, akkor következett egy másik. Egy sokkal fantazmagória-dúsabb, amely csakis akkor, abban az egyetlen képzelt esetben jelentkezik, amikor még nem alszom, de ébren sem vagyok már. Fura kettősség uralja elmém. Az elmúlt 27 éven és 10 hónapon gondolkodtam. Minden egyes kellemetlen élményem magamra kényszerítettem, visszaemlékeztem, elemeztem. Mit kellett volna tenni, mik voltak akkor a motivációm, hova fejlődött a dolog. És rájöttem, két dolog 'keseríti' meg az életem: bizalom és türelmetlenség. Mindent lebontva, ide jutottam. Bizalom, ami pozitív, de nálam túlzott. Fűben-fában megbízom, mert szeretném hinni, hogy mások is olyan ártatlan szándékokkal, őszínte érdeklődéssel közelednek felém, ahogy én feléjük. Többször bebizonyosodott, hogy ezt ki lehet használni. Bár már óvatosabb vagyok, mint régebben. És talán még óvatosabb leszek, ahogy az évek súlya rárakodnak a vállaimra.

 Türelmetlenség. Ehm, ez sok mindennek az okozója. Nem tudok várni, mindent azonnal akarok. De már tudom, és igyekszem javítani ezen is. (Hajaj, mennyi bajomat okozta már!) 

 De az elmúlt nyolc hónap türelemre és töretlen bízalomra tanított. 

Nászút a Végtelenben

 Köln-Bonn reptér, délelőtt 9 óra. Méretei mellett a Liszt Ferenc Nemzetközi repterünk eltörpül. Hajnalhasadta óta úton vagyunk és még messze a cél. Álmosan adom oda az útlevelem a check-in pultnál, KD felsegíti a csomagom, természetesen az én bőröndöm a nagyobb :D A reptéri adminisztratív formaságokon gyorsan túlesünk, majd irány a biztonsági ellenőrzés. Nincsenek sokan, itt is hamar végzünk, száguldunk a 3-as kapu felé, amikor utunkat állja egy végtelen hosszúnak tűnő sor. Vagy félszáz ember toporog az üvegfolyosón, egyesével engednek be mindenkit útlevél ellenőrzésre. Negyed óra, de végtelen hosszú időnek tűnik, míg mi is sorra kerülünk, majd leülünk a 3-as kapu mellett. Beszállófolyosó vezet a géphez, A320, már régi ismerősként köszönt. 6 E és F a mi helyünk, az ablak mellett ülök. Felszállunk! Végre az égbe emelkedünk! A repülésben a leginkább azt élvezem, amikor a gép lassan gurul a kifutópályára, finoman irányba áll, majd a motorok felbődülnek és eszméletlen sebességre kapcsolunk! Aztán  a másodperc tört része alatt az égbe emelkedünk. Az életünket más emberekre bízzuk, akik szervizelik a gépet, akik vezetik, akik lentről nézik, hogy ne ütközzünk... Rengeteg ember precíz összmunkáján múlik az életünk.

 A tenger kéken hullámzik alattunk, apró fehér pontok szabdalják. Páratlan látvány! Nem egészen két óra alatt megérkezünk Dublinba. A csomagjaink is szerencsésen megkerülnek, semmi sem törik el, minden ép. A landolás utáni második legszebb pillanat. Baile Átha Cliath felett ragyogóan süt a Nap, pompás ősz fogad minket. Első meglepetés a közlekedés. Pedig tudtuk, hogy máshogy közlekednek, mint mi, de mégis... a busz nem onnan jön, ahonnan várjuk, első ránézésre minden káosz. (A reptérről a belvárosba a buszjegy 2,50 €, a buszon váltva 2,65 €.) Elindulunk a szállásunk felé, bár még nincs térképünk, az orrunk után megyünk. Azonban éppen a nagy döntő focimeccs napján érkezünk, a Drumcondra útról a forgalom el van terelve, noha nekünk arra kellene továbbmennünk. Leszállunk és gyalog folytatjuk az utat. Hihetetlen tömeg fogad minket, a két foci csapat szurkolói együtt isznak, ünnepelnek, hol lehetne ilyen hasonló helyzet Budapesten? Hihetetlen a hangulat! Magával ragad minket is! A kocsmák a különböző csapatok színeivel feldiszítve, a forgalom lebénult, de a csapatokat rendőri felvezetéssel juttatják el a Stadionba. Mi eltévedünk, de szerzünk egy Dublin térképet, s mint kiderül, nem is vagyunk messze a szállásunktól. 

 Fatima House, Gardiner Upper Street-en. Tipikus dublini ház, 3 emelet, de bent még rejt egy padlásteret, ami szintén be van építve. Vörös téglás épület, szűk folyosóval, pici, ámbár barátságos szobákkal. A szállásadónk tipikus ír, lyukat beszél a hasunkba, mire felérünk a harmadik emeletre. Az erkélyről a kilátás a Dublin Spire-re néz, nomeg háztetőkre, bármelyik pillanatban megjelenhet Mary Poppins is, bár nem hiszem, hogy ír földre tévedne. Még aznap este sétálni megyünk, amikor belebotlunk egy nagyon kedves magyar párba. Elmegyünk bajor sörfesztiválra, ahol bajor zene szól (óóóó, jeah, már hiányzott...:D) megiszunk pár sört és beszélgetünk, megmutatják Dublin azon arcát, amit mi egyszerű turistaként nem látnánk. Búcsú után még sétálunk a Liffey folyó partján, majd hazaszédelgünk. Másnap a városban kószálunk, felfedezzük Dublint, a kötelező nevezetességeket is megnézzük. Harmadnap továbbindulunk Galway-be, az Atlanti-Óceán partjára! És meseország itt kezdődik! Dublin annyira nem ragadott magával, koszos, mindenütt szemét, rengeteg bevándorló, őshonos ír alig akad, a nagy krumplivész idején sokan elvándoroltak Amerikába, egy jobb élet reményében. Nem bántunk, hogy átvonatoztunk a országon Galwayig.

 Galway, a sétálóutca hangulata magával ragadó, 10 m-ként utcazenészek varázsolják el az utcán sétálókat. Az óceán sós illata terjeng, lesétálunk a partra is, kagylókat gyűjtünk, egy-két ritkaságot is sikerült fellelnünk. Majd tovább Kinvarába, igazi ír halászfalu, kastéllyal, öböllel, a végtelen kék éggel. Öt napot töltünk itt, ez a falu szolgál bázisul. Innen megyünk meglátogatni a Moheri sziklákat. 

 Csudaszép! Szavakkal leírhatatlan táj tárul szemünk elé! A végtelen kapujában érezzük magunkat! Másnap Doolinba vezet utunk, óceán partján sétálunk a köveken. Apálykor indulunk, de a dagály megérkezik, mire körutunk végére érünk. Sziklát mászunk, az óceán tajtékzó hullámai mellett lavírozunk a köveken, barlangokat fedezünk fel. Csak mi ketten és néhány sirály. 

 Kirándulunk a Burren sziklás táján, sok szép tájon járunk. Megnézzük a Poulnabrone dolment, amely még a Krisztus előtti időkben épült, síremlék. Egykori kelta lakó körben sétálunk, tündérköröket találunk. Varázslatos a szikla és a zöld fű kettőssége. Amikor a növényeken lépkedünk, olyan, mintha puha szivacson járnánk. Zöldben burjánzik minden, itt-ott fehér kövek fénylenek a napsütésben.

 Kilenc napot töltünk Írországban. Élményekben gazdagon jövünk haza. Fura érzés visszatérni a hétköznapokba.