"Egyre több múltat lőnek fejbe a jelen perckatonái..." Eve Alexander
Mostanában rákaptam a Váratlan Utazásra. Esténként, miután az élet elcsendesedik körülöttem, egy-két (néha három-négy) részt is elfogyasztok. Szeretem a hangulatát, az egyszerű életet, az értékeket, amit képvisel. Titkon oda vágyódom, egy olyan kedves kis közösség tagjának lenni, mint Avonlea városában. Nyílván nem a legtökéletesebb, hiszen mint minden közösséget, ezt is emberek alkotják, csupa gyarlósággal, intrikával, időnként irígységgel.
Most, ebben a percben nem látom tisztán, hol leszek egy év múlva ilyenkor. Közben meg érzékelem az emberiségből áradó bizonytalanságot, hogy talán a majáknak mégis igazuk lehet. A hírportálokon elrejtve találni egy-egy cikket, amelyek ezzel a témával foglalkoznak. Egyesek szerint a mágneses pólusok cseréje fog végbemenni - amely jótékonyan véd minket a világűr viszontagságaitól és bizonyos időszakonként megtörténik. De ezeddig nem volt ennyire fejlett az emberiség technológiája (vagy igen, csak nem "emlékszünk" reá, mert egyszer (vagy többször) elsöpört minket egy-egy ilyen változás.
Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a Föld él. Nem úgy, mint mi, de él. És saját "dolgai" vannak, amik seperc alatt elsöpörhetik az emberiséget a felszínéről.
Mások szerint meteor jön, vagy éppen szupervulkán tör ki, világot megrázó földrengés-szökőár lesz... És más-más színes ötletek a világ végére.
Szóval érzem ezt a bizonytalanságot, hogy talán most mégis vége lesz. Talán a többség örül is ennek. Mert elege van abból, hogy modernkori rabszolga. Hogy vannak, akiknek nagyon bejött az élet, de mégtöbben élnek úgy, amely nem méltó az emberi léthez. De, mi is számít méltónak?
Közösségben lenni. Egyre inkább azt látom, hogy a közösségek hiánya az, amely megkeseríti az emberiség életét. Mert lehet szegényen, szabadon és boldogan élni. De egyedül, mint sok más, nem megy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése