Primavera

 Különleges álmom volt. Bizar egy dolog fekete-fehérben álmodni. Hajnalok-hajnalán Krokodil Dundee felkelt, hétfő révén készülődött dolgozni. Még félig álmodtam, amikor odajött reggeli és egyben búcsú puszit adni. Kikísértem, majd az álmomon kezdtem gondolkodni, még most is a hatása alatt vagyok.

 A történet - ha lehet egyáltalán történetnek nevezni, vagy csupán az elmém töltötte ki a hézagokat azóta, hogy felkeltem - valamikor a jövőben játszódott, kissé hajazott az 'Alkimista lánya' történetem hátterére. Valamilyen titkos szövetség tagja voltam, akit beépítettek egy másik titkos föld alatti mozgalomba, hogy belülről bomlasszam. Arra határozottan emlékszem, nagyon tiltakoztam, hogy adó-vevőt ültessenek be a fogamba, mondván amúgy is fáj, nem kellene azt birizgálni. (Sajnos tényleg fáj a fogam, úgyhogy jövőhéten lesz egy köröm fogdokihoz...) Szóval meggyőztem ellenségeimet, hogy hagyjanak ki az adó-vevős dologból. Szerencsére így lett, nem tartottak veszélyesnek, ez lett végül a vesztük... Innen viszont zavaros az egész, egy nagy katyvasz. Valahogy egy kockaköves utcára keveredtem, ott volt Krokodil Dundee is. Háború dúlta a földet, mi titokban találkoztunk. Fontos szerepet töltöttünk be. Ő a főgonosz oldalán, én egy másik mozgalomban. De mindketten ugyanannak a háttérszervezetnek dolgoztunk. Tavaszias szellő fújt, egymással szemben álltunk, de nem mertük megölelni, vagy megfogni egymást, nehogy illetlen szemek meglássanak és azzal vége az akcióinknak. Féltettük a másikat, hogy ne bukjon le. Emlékszem, hogy lelkendezett KD, hiszen lehetősége van az egész, megmételyezett rendszert a fejénél fogva levágni.

 Aztán teljesen megváltozott minden. Egy koncert teremben voltam, ahol egy fekete versenyzongora és a közönség várta, hogy a dallamokat előcsaljam belőle. Leültem a székre, beállítottam a megfelelő magasságot. A színek még mindig nem tértek vissza, továbbra is szürkén álmodtam mindent. Tehát leültem a székre, beállítottam, majd riadtan konstatáltam, egy-egy oktáv hiányzik a két végéből. Ettől még belecsaptam Ludovico Einaudi Nightbook-jába, de valahogy nem találtam a megfelelő billentyűket. Egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, majd egy vonalas fisz, gisz, A triola... de valami nem stimmel, valami nincs a helyén, hát persze, hiányzik a szubkontra- és  kontraoktáv, valamint a négy vonalas oktáv. De azért nem adom fel, tovább játszom valamit, ami a fejemben hasonlít a megszokott dallamokhoz.

 Sajnos a többi rész még homályosabb. Az is lehet, a Felhőatlasz nyomta rám a bélyegét. Szombaton megnézettem KD-vel is. Kissé tartottam tőle, hogy ne unatkozzon, tekintve 3 órás filmről beszélünk. Továbbra sem tudok betelni vele, zseniálisan megkomponált alkotás -nem csak KD ;).  Morag szavaival élve, egy igazi gyöngyszem A könyvet elolvastam, ezután a filmet megnézve más, de mégis ugyanaz az élmény. KD-nak is tetszett. A színészek játéka visszaad valamit a könyvből. Sőt, igazán élővé, hihetővé teszik. És számomra emeli csak a film fényét, hogy független filmről beszélünk. Ezért sem jelölték egyetlen Oscar-ra sem, noha a sminkmesterek, a vágók, az operatőrök, a színészek és a rendezők mind-mind megérdemlik az elismerést.

 Másrészt, nagyon hiányzik a zongorázás a mindennapjaimból. Alig várom, hogy jövőhéten hazamenjünk és csépeljem az öreg pianínónkat...

 A szakdolgozatom meg visszajött a tanáromtól, kis munka maradt hátra, jövőhéten leadom, nyáron pedig államvizsga. Most még olyan messzinek tűnik, de már várom, hogy visszakapjam a napjaim, amit az írásnak szentelhetek. Mind a Ragnhild, mind pedig az Alkimista lány várják, hogy az utolsó pont is helyére kerüljön.

Lehet-e gyerekük?

 Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e, amit gondolok. Sok igazság létezik párhuzamosan egymás mellett, szerencsére nem az én tisztem eldönteni, kinek van igaza. Csupán van néhány más tényező, amit figyelembe kell venni. Az egész onnan indult ki, hogy facebook-on belefutottam egy képbe (bejegyzés alján megtaláljátok). Két férfi és két gyerek. Többnyire "fújjogást" és "dislike"-ot kaptak. De - és ez egy roppant hangsúlyos de - boldognak látszottak. (Persze a képek tarthatják fenn a legszebb illúziókat.) "Két férfi, akik római szerelemmel szeretik egymást ne vállaljon gyereket." Kérdem én, akkor mi a jobb a következő két lehetőségből, amit felvázolok:

1, Az egyik barátnőm egy gyermekotthonban dolgozott. Szerencsére az övé kicsi volt. A szomszéd településen viszont sok családból kiszakadt gyermeket zsúfoltak "árvaházba". A barátnőm mesélte, nagyon súlyos állapotok uralkodnak ott. Amíg a nevelő a folyosón végigér az esti ellenőrzés során, a nagyobbak megerőszakolják a gyengébbeket. Ez hetente többször is előfordul, nem tudnak mit tenni, nincs eszköz, nincs pénz, kevés az ember, akik szintén alulfizetettek. Ezek a gyerekek nyomorúságos körülmények között nőnek fel. Nem lenne jobb nekik családban lenni, ahol megkapják a szeretetet? Két apjuk van, na és? Van, akinek egy sem jut. Azok, akik amiatt aggódnak, hogy milyen káros traumákat szenved el a gyermek, akit két apa nevel fel, inkább azon aggódjanak, hogy a gyermekvédelmi rendszerünk több sebből vérzik, bár inkább sajnos azt mondhatjuk, elvérzett már a fenti okokból kifolyólag. Az árvaházi gyerekeket szinte senki sem szereti, család nélkül nőnek fel. Aztán nem csoda, ha egyenesen a drogoknál kötnek ki vagy az utcasarkon találják magukat. Ezen érdemes elgondolkodni.

2, Tegyük fel, hogy akad egy nő, aki nem akart gyereket mégis várandós lesz. De az áldott állapot szörnyű teher számára. Abortuszra akar menni, de végül meggondolja magát és megszüli a gyermeket, akiről a szülés után rögvest lemond, látni sem akarja, örökbe adja. Ezzel esélyt ad a magzatnak, hogy felcseperedjen. És ha két apja lesz? Az a poronty mire menne egy olyan anyával, aki szívből gyűlöli őt? Folyamatos elutasítás és lelki terror jutna számára osztályrészül.

 Még lehetne számos más példát felhozni, ami amellett szól, hogy igen is, vállaljanak gyermeket, ha képesek biztonságos otthont, családot, szerető légkört teremteni. Miért tiltanánk meg tőlük, amikor annyi olyan család van, ahol ellenkező neműek a szülők és mégis komoly lelki sérülések elszenvedése közepette nő fel a gyermek.

Én azt gondolom, hogy a család leglényegesebb eleme a szeretet. Amikor majd Isten előtt állunk és számot adunk életünkről a legfontosabb kérdés ez lesz: Szerettél-e igazán az életed során?

 Neil Patrick Harris és 'modern családja'

Az ember érzi, hogy csak akkor válik igazán halhatatlanná, ha gyermeket nevel.