Primavera

 Különleges álmom volt. Bizar egy dolog fekete-fehérben álmodni. Hajnalok-hajnalán Krokodil Dundee felkelt, hétfő révén készülődött dolgozni. Még félig álmodtam, amikor odajött reggeli és egyben búcsú puszit adni. Kikísértem, majd az álmomon kezdtem gondolkodni, még most is a hatása alatt vagyok.

 A történet - ha lehet egyáltalán történetnek nevezni, vagy csupán az elmém töltötte ki a hézagokat azóta, hogy felkeltem - valamikor a jövőben játszódott, kissé hajazott az 'Alkimista lánya' történetem hátterére. Valamilyen titkos szövetség tagja voltam, akit beépítettek egy másik titkos föld alatti mozgalomba, hogy belülről bomlasszam. Arra határozottan emlékszem, nagyon tiltakoztam, hogy adó-vevőt ültessenek be a fogamba, mondván amúgy is fáj, nem kellene azt birizgálni. (Sajnos tényleg fáj a fogam, úgyhogy jövőhéten lesz egy köröm fogdokihoz...) Szóval meggyőztem ellenségeimet, hogy hagyjanak ki az adó-vevős dologból. Szerencsére így lett, nem tartottak veszélyesnek, ez lett végül a vesztük... Innen viszont zavaros az egész, egy nagy katyvasz. Valahogy egy kockaköves utcára keveredtem, ott volt Krokodil Dundee is. Háború dúlta a földet, mi titokban találkoztunk. Fontos szerepet töltöttünk be. Ő a főgonosz oldalán, én egy másik mozgalomban. De mindketten ugyanannak a háttérszervezetnek dolgoztunk. Tavaszias szellő fújt, egymással szemben álltunk, de nem mertük megölelni, vagy megfogni egymást, nehogy illetlen szemek meglássanak és azzal vége az akcióinknak. Féltettük a másikat, hogy ne bukjon le. Emlékszem, hogy lelkendezett KD, hiszen lehetősége van az egész, megmételyezett rendszert a fejénél fogva levágni.

 Aztán teljesen megváltozott minden. Egy koncert teremben voltam, ahol egy fekete versenyzongora és a közönség várta, hogy a dallamokat előcsaljam belőle. Leültem a székre, beállítottam a megfelelő magasságot. A színek még mindig nem tértek vissza, továbbra is szürkén álmodtam mindent. Tehát leültem a székre, beállítottam, majd riadtan konstatáltam, egy-egy oktáv hiányzik a két végéből. Ettől még belecsaptam Ludovico Einaudi Nightbook-jába, de valahogy nem találtam a megfelelő billentyűket. Egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, egy vonalas fisz, kis oktáv fisz, majd egy vonalas fisz, gisz, A triola... de valami nem stimmel, valami nincs a helyén, hát persze, hiányzik a szubkontra- és  kontraoktáv, valamint a négy vonalas oktáv. De azért nem adom fel, tovább játszom valamit, ami a fejemben hasonlít a megszokott dallamokhoz.

 Sajnos a többi rész még homályosabb. Az is lehet, a Felhőatlasz nyomta rám a bélyegét. Szombaton megnézettem KD-vel is. Kissé tartottam tőle, hogy ne unatkozzon, tekintve 3 órás filmről beszélünk. Továbbra sem tudok betelni vele, zseniálisan megkomponált alkotás -nem csak KD ;).  Morag szavaival élve, egy igazi gyöngyszem A könyvet elolvastam, ezután a filmet megnézve más, de mégis ugyanaz az élmény. KD-nak is tetszett. A színészek játéka visszaad valamit a könyvből. Sőt, igazán élővé, hihetővé teszik. És számomra emeli csak a film fényét, hogy független filmről beszélünk. Ezért sem jelölték egyetlen Oscar-ra sem, noha a sminkmesterek, a vágók, az operatőrök, a színészek és a rendezők mind-mind megérdemlik az elismerést.

 Másrészt, nagyon hiányzik a zongorázás a mindennapjaimból. Alig várom, hogy jövőhéten hazamenjünk és csépeljem az öreg pianínónkat...

 A szakdolgozatom meg visszajött a tanáromtól, kis munka maradt hátra, jövőhéten leadom, nyáron pedig államvizsga. Most még olyan messzinek tűnik, de már várom, hogy visszakapjam a napjaim, amit az írásnak szentelhetek. Mind a Ragnhild, mind pedig az Alkimista lány várják, hogy az utolsó pont is helyére kerüljön.