Az elmúlt egy hétben Otthon voltunk. Imádtam minden egyes percét, Család, Barátok, Szuszi. Hamar elrepült az idő, most újra itt vagyunk, idegenek között, idegenekként. Ilyenkor mindig jobban gyötör a honvágy, tegnap úgy éreztem magam, mint egy macska, akit egy kád vízbe akarnak tuszkolni. Otthon Valakik vagyunk, itt viszont Senkik. Nincsenek gyökereink, nincs közösségünk, magunk vagyunk, mint egy aprócska sziget a határtalan Csendes-Óceánon. Néha irigykedve figyelem a helyieket, amikor valami esemény van a városban, mindenki tudja a helyét, ismeri a másikat. Mi itt csupán megtűrt kívülállók vagyunk, akik elvégzik a munkát, ami ők nem akarnak. És ha hibázunk, akkor a szemét "auslander" rangot is megkapjuk.
Egyik Barátnőmnek - aki szintén kint él fent Brémában- tökéletesen igaza volt: amíg nem tudjuk, hogy miért pont azok az emberek voltak Ausztráliában a "Celeb vagyok, ments ki innen" nagy sikerű műsorban, addig sosem leszünk idevalósiak. Szükséges-e tudnunk? Akarjunk-e asszimilálódni? Mi lesz, ha hazamegyünk? Már most borítékolom, hogy a visszaköltözés sem lesz egyszerű menet. Tulajdonképpen két ország között vagyunk. Otthon már nem lenne jó, itt még most nem jó, s talán sosem lesz.
Szombaton ballagott KD húga, az eseményt a szózattal zártuk. Sokáig visszhangzott a fejemben, 'Itt élned, s halnod kell'. Mi talán cserbenhagytuk az országot a saját érdekeinket szem előtt tartva. Kiveszett volna belőlünk a küzdés? Nem, ezt nem mondhatjuk, hiszen egy idegen országban élünk nap, mint nap. Akkor kiveszett volna belőlünk a hazaszeretet? Ezt sem mondhatnánk, a szeretet nem múlik el és aki a Duna vizét issza, ízét soha nem feledi. Akkor a Haza mondott le rólunk? Nem, a Haza, mint egy édesanya, akkor is az oldalunkon áll, ha távol kerülünk tőle. Akkor mi történt? Miért kellett eljönnünk?
Talán azért, mert lehetőségünk volt rá. Szabadon mozoghatunk az országok között. És ez egy olyan kincs, amit 25 éve még nem gondoltak volna a szüleink. Amit '56-ban a kertek alatt lehetett csak megtenni. És nincs minden veszve. Úgy tekintek erre az életszakaszra, mint ha egy másik civilizációt tanulmányoznék, noha ez egy másfajta dzsungel, mint mondjuk Dél-Amerikában. Megfigyelem az embereket, a szokásaikat, feljegyzéseket készítek róluk. Megint más kérdés, melyik társadalmi berendezkedés a boldogabb.
És arról se feledkezzünk meg, hogy szorgalmasan gyűjtünk, amit itt összeteszünk, azt otthon költjük majd el, segítve a hazai gazdaságot.
Most kicsit olyanok is vagyunk, mint a mesebeli királyok. Az egyik szemünk sír, a másik nevet. Sír, mert messzire szakadtunk a jól ismert világunktól. Nevet, mert számtalan új lehetőség nyílt előttünk. És mindezek mélyén ezt kell látnunk, ezt kell szem előtt tartanunk. És majd egyszer hazamegyünk, a tapasztalatainkat Otthon kamatoztathatjuk tovább.
És ez a nem mindegy ebben a kérdéskörben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése