Mielőtt továbbszánkázik tekinteted írásom felett figyelmeztetlek, ha még nem olvastad, de szeretnéd, akkor esetleg olyan információkat találhatsz, amiket nem szeretnél tudni, mielőtt nem utazol végig a könyvön.
Mert bizony egy utazás volt. Egy utazás, ami a szakítások utáni gyötrelmes világba vezetett 583 oldalon keresztül. Akit valaha is bármilyen veszteség ért - legfőképpen a Szerelem terén, az tökéletesen át tudja érezni, mit jelentenek azok a szavak, mint nincs szükségem Rád, nem kellesz, nem szeretlek... Még akkor is fájdalmas, ha csak egy történetben olvasunk róla. Régi sebek feszülnek szét a hegekkel tarkított mellkason, mintha a Lélek ki akarna préselődni rajtuk keresztül, szabadulni, hogy már többet ne érhesse csalódás.
És lehet újrakezdeni egy világ összeomlása után összetörten, millió apró sebből vérezve? Szárnyaszegetten heverve a tomboló tenger közepén egy bizonytalan sziklaszirt tetején, amit nyaldosnak a tajtékzó hullámok.
De a csalódások ellen nem tudjuk hatékonyan felvértezni magunkat. Nincs recept. Egyszerűen tovább kell menni és kész. Az Élet ugye nem áll meg attól, hogy bennünk világok omlanak össze, no meg a Világot sem érdekli különösebben, hogyha egy halandó Léleknek az érzelmei fájdalmasan összekuszálódnak. Mi mind csak véletlenül elszórt kis Szigetek lennénk egy olyan tengerben, amelynek irányítói túl mutatnak minden transzcendens dimenzión?
A történet egyébként csak nagyjából tetszett. Vannak részek, amik megírásába több energiát fektettem volna, de nem én vagyok Stephanie Meyer, úgyhogy ez nem is az én gondom. Majd a képzeletem kiszínezi azokat a részeket.
De azért a hangulata még most is megüli Lelkem. New Moon és teszem hozzá, New Hope...
Már pirkadt, amikor az utolsó oldalra értem. Szeretem a hajnalokat, mindig olyan különleges, varázsos fénybe vonják a vadszőlőket.
Remélem Arthurék megbocsátanak nekem, amiért egy napra nélkülözniük kellett társaságom. Most visszatérek a kedvenc depressziós robotomhoz... :P
Mert bizony egy utazás volt. Egy utazás, ami a szakítások utáni gyötrelmes világba vezetett 583 oldalon keresztül. Akit valaha is bármilyen veszteség ért - legfőképpen a Szerelem terén, az tökéletesen át tudja érezni, mit jelentenek azok a szavak, mint nincs szükségem Rád, nem kellesz, nem szeretlek... Még akkor is fájdalmas, ha csak egy történetben olvasunk róla. Régi sebek feszülnek szét a hegekkel tarkított mellkason, mintha a Lélek ki akarna préselődni rajtuk keresztül, szabadulni, hogy már többet ne érhesse csalódás.
És lehet újrakezdeni egy világ összeomlása után összetörten, millió apró sebből vérezve? Szárnyaszegetten heverve a tomboló tenger közepén egy bizonytalan sziklaszirt tetején, amit nyaldosnak a tajtékzó hullámok.
De a csalódások ellen nem tudjuk hatékonyan felvértezni magunkat. Nincs recept. Egyszerűen tovább kell menni és kész. Az Élet ugye nem áll meg attól, hogy bennünk világok omlanak össze, no meg a Világot sem érdekli különösebben, hogyha egy halandó Léleknek az érzelmei fájdalmasan összekuszálódnak. Mi mind csak véletlenül elszórt kis Szigetek lennénk egy olyan tengerben, amelynek irányítói túl mutatnak minden transzcendens dimenzión?
A történet egyébként csak nagyjából tetszett. Vannak részek, amik megírásába több energiát fektettem volna, de nem én vagyok Stephanie Meyer, úgyhogy ez nem is az én gondom. Majd a képzeletem kiszínezi azokat a részeket.
De azért a hangulata még most is megüli Lelkem. New Moon és teszem hozzá, New Hope...
Már pirkadt, amikor az utolsó oldalra értem. Szeretem a hajnalokat, mindig olyan különleges, varázsos fénybe vonják a vadszőlőket.
Remélem Arthurék megbocsátanak nekem, amiért egy napra nélkülözniük kellett társaságom. Most visszatérek a kedvenc depressziós robotomhoz... :P
1 megjegyzés:
Te hàny òra alvàssal èlsz???:)
Megjegyzés küldése