Szalagavató, jégfarsang, kardvizsga

Február 13, péntek.

A város szürke és hideg. Hópelyhek szállingóznak csendesen. Délután negyed öt, még világos, de már alkonyodik. A téli álmot alvó szőkőkút mellett kis csoport áll és vár. Sietve elindulunk a Kesztyűgyári Művelődési Házba. Lufikkal és girlandokkal feldíszitett kis terem fogad minket, ami fél óra alatt zsúfolásig megtelik.

Szalagtűzés, keringő, hastánc, EMO ugra-bugra, majd megint keringő. Zsóci tündökölt a legszebben - s nem azért, mert az én Húgom, ezt a kívülálló szemlélődök is megállapították.

A bál után hazajöttünk, ettünk, majd az este a Morisson's 2-ben folytatódott. Táncoltunk, billiárdoztunk, remek hangulatban telt el az idő. Hajnalban hazasétáltunk, végül hatan maradtunk lányok itthon, a szobába zsúfoltan ugyan, de mind elfértünk. Másnap reggel mikor felébredtem úgy éreztem magam, mint akinek nem egy, hanem öt lánytestvére van (jó nagy sor állt a fürdőszoba előtt...) Mind nagyon jól éreztük magunkat. :) Képeket majd legközelebb töltök fel, amikor már mindenkitől megkapom őket.

Február 24, kedd este, Pesterzsébet.

Jégfarsang... Fehér, bolyhos macskafülek és farkinca jelképezte jelmezem (Krokodil Dundee saját magának öltözött be :P). Kilenctől éjfélig csúszkáltunk a jégen, egészen jól megúsztam esések nélkül. A jelmezversenyre nem jelentkeztem, ahhoz alulkosztümözött voltam. Az éjszakai járattal hamarabb értünk haza, mint amikor "nappalival" mentünk... :P

Február 25, szerda.

Kardvizsga. Hat vágáskombinációt kellett tudnunk és gyakorolnunk. Ebben a hónapban a technika volt az írástéma. A vizsga sikeres volt -bár én nem voltam annyira elégedett magammal, pedig itthoni gyakorlás közben már-mér egész ügyesnek mondtam magam.

Február 26, csütörtök.

A mai nap. Csendben telik, intézem a dolgaimat. Holnap farsang lesz az Odúban.

Lassan a Február is véget ér. Az Élet pedig örök várakozással telik el. Várok erre, várok arra, aztán elérkezik az a Pillanat, amire vártam, és aztán el is múlik és már nem várok rá, elteszem emlékbe, s talán már nem is lesz olyan fontos, mint amikor a várakozás azzá tette. Néha az írásnak sem látom értelmét. Egy bizonyos szinten másnak sem nagyon.

A mostani várakozásom idejében a háttérben egy olyan dokumentumfilm megy, mely János apokrif iratait boncolja. Armageddon létező hely, ahol a Pokolnak s Menynek seregei egymásnak esnek és természetesen az utóbbi arat győzelmet. Aztán Jézus ezer évre minden gonoszságot elüldöz a Földről. Jó, ezer év. És mi lesz utána? Bár az az érzésem, a Halál előtti élet éppen olyan valószínűtlen, mint a Halál utáni. Az egész csak egy nagy-nagy Illúzió...

Nick Hornby: Betoncsók

Talán ismerős lehet az író neve, ha nem, akkor elárulom honnan: Pop, csajok, satöbbi. Még innen sem? Akkor ezt a hiányosságot pótolnod kell... Egyik legújabb könyve az, amin átrágtam magam a napokban, vonaton, villamoson és egy szemészet előadáson - ahol közben gyomorforgató képeket mutattak a kötőhártya megbetegedéseiről. (Örök emlék marad, köszönet érte.)

A könyv egy tizenöt-tizenhat éves fiúról szól, aki egyszer, csak egyetlen egyszer, öt kerek másodpercre lesz felelőtlen hasonló korú barátnőjével, de az az öt másodperc pontosan elég ahhoz, hogy kilenc hónap múlva korai szülői örömökhöz segítse őket. (Mindez azután derült ki, hogy már túl vannak a szakításon, kellemetlen, roppant kellemetlen.) Mindketten helytállnak, ezt ugye mondanom sem kell. És miért pont Betoncsók a címe? Az elbeszélés Londonban játszódik, ahol a zöld területek nagysága vetekszik a sivatagban fellelhető zöld mezők számával így az egyetlen űzhető sport a deszkázás marad a városi lurkók számára. Főhősünk is deszkás (nem, direkt nem írom, hogy gördeszkás, mert az olyan ciki, így viszont okés). Ebből következik a hasonlat, betoncsók, azaz, ha csak egy kicsit nem figyelsz oda és nem koncentrálsz a deszkázásra, akkor csúnyán elhasalsz és felelőtlenségedért megcsókolhatod a betont... Aztán ne nézz tükörbe egy jó darabig, mert elborzasztana a látvány. Hasonlóan érzi magát főhősünk is, de nem azért, mert nagyot taknyolt, hanem mert elborzasztja a ténye annak, apa lesz, az ő korában! Ezt meg is beszéli példaképével, Tony Hawk-kal, aki a világ legjobb deszkása, és egy poszteren lóg a szobája falán. Képzeletbeli beszélgetéseik alapja TH életrajzi könyve, bármikor jön egy nehézség, TH-nak mindig van valami saját élmény-tapasztalata rá, amit elmond, bár nem mindig érti meg elsőre az ember.

Ez kicsit olyan, mintha Richard Bach-ról tartanék itthon egy posztert az ágyam mellett, és bármikor, amikor kérdésem lenne, zaklatnám vele, majd válaszul eszembe jutna valamelyik könyve, amit fellapoznék és a megfelelő oldalon nyílna ki a megfelelő szavakkal, amiket már akkor tudok, amikor a kérdésemet megfogalmazom.

Furcsa, a válaszok pedig mindvégig itt hevernek előttem. Sőt, nem is előttem. Bennem. Megint csak azt tudom mondani, avagy írni erre, az idő szimultán, ezért a múlt-jelen-jövő hármasa nem létezik.

Ragyogó szombat délelőtt van, Lunnak köszönhetően Twilight OST-t hallgatok, süt a Nap, és milliónyi érzés kavarog bennem. Lehet egyáltalán ennyire érezni? Vagy ez is csak egy illúzió, amibe én ringatom magam?

Ma még igyekszem írni, a Szalagavató nagyon nem hagyj nyugodni, mindenképp meg akar születni írásos formában is. :P

Híd az örökkévalóságon át

Richard Bach - aki nem csupán névrokona J. S. Bachnak - könyve a Szerelemről, de nem arról a mézes-mázos üres illúzióról, amely tartalommal napjainkban töltik fel az átlag e szó értelmét, hanem valami egészen másról, amit mindenki megtapasztalhat, ha nyitott szemmel jár. Ki vagy Te, Szerelem? Joggal vetődik fel az emberben a kérdés. Önző vagy? Miért változtatod át az embert birtoklási-vágytól duzzadó létezővé? Másrészt mért zárod börtönbe a Lelket?

Amennyiben úgy érzed, a kérdések igazak számodra, akkor amit érzel, az nem Szerelem. Mert éppen az ellenkezője. Annyira szeretni valakit, hogy amikor a másiknak arra van szüksége, akkor el kell tudnunk engedni. Pont azért, mert Szerelemmel szeretünk. "Jó, hogy vagy és azt akarom, hogy legyél!" Még akkor is, ha csak távolról szerethetlek. Nagyon nehéz út ez. Nem fojthatjuk meg a másikat saját érdekeinkkel, hagyni kell, hogy a saját fejlődésében vánszorogjon előre. És amit tapasztal, meglát kincseket azt azután úgyis megoszthatjuk. Mint amikor egy házaspár egész nap külön utakon jár, munka és egyéb elfoglaltságok miatt, aztán este hazamennek, együtt vacsoráznak és elbeszélik, kivel mi történt, milyen felfedezéseket tett, mit tapasztalt...

A Szerelem éppen ezért nem korlátozza a szabadságunkat - de egyáltalán mi számít szabadságnak - számodra? Nem kell a csodákért másik dimenzióba mennünk, itt vannak, köztünk, bennünk.

Mai írásom talán elkapkodott, nem gondoltam át teljesen, csak lejegyeztem, ami itt és most agyamon átfutott. Az elmúlt névnapom kapcsán jó kis könyveket kaptam - egyszerűen imádok olvasni, mostanában olyan kórosan olvasok, hogy már egy megállóra is inkább felszállok a villamosra, hogy egy-két oldalt még elolvashassak. A mostani csemege Nick Hornby könyve. :)

*

Ma lenyűgözött a havas táj és a napsütés. Egy kedves barátnőmet kísértem el szemészeti vizsgálatra, mivel rászánta magát, hogy feljavítatja a szemének élességét. Odafenn, a hegyen, álmos, de korántsem szürke táj fogadott. Nekem vádlim közepéig érő hóban gázoltunk - kicsit eltévesztettük a házszámot és korábban szálltunk le a buszról. De nem bántam. A negyed órás sétától arcomat pirosra csípte a hideg, miközben a Napfény ezernyi szikrára pattant szét a havas utcán. Világom megannyi csodája közül az egyik. A héten, pénteken elmarad az órám, egy teljes napom lesz mindenféle elmaradt dolgokra. És noha rettegett szerda van - a központi edzés miatt- mégsem fog el az ilyenkor megszokott félelem és gyomorideg.

A szalagavató pedig külön bejegyzést érdemel, de most még muszáj volt írnom a Napfény édes ízéről.

"Dolgokról, amikről jó lett volna tudni, amikor Te voltam"

A nagy útkeresés közben vakká váltam és nem vettem észre, hogy már réges-régen azon az Úton járok, amit elterveztem magamnak, amiről én sem tudtam, mégis rátettem lábam, nem most, már akkor, amikor megszülettem.

És erre olvasás közben döbbentem rá. A folytonos változás, amit sokan megérzünk a Lelkek rezdülésein hozzátartoznak az Úthoz, a fejlődéshez. Ki vagyok én? Ha ezt a kérdést itt és most könnyen meg tudnám válaszolni, a következő pillanatban már nem is léteznék.

Elég sok minden foglalkoztat mostanában. Keresem önmagam, s amint megtalálom, mindig elveszítem újra és újra. De minden egyes találkozáskor valami más kerül szemem elé. Megfoghatatlan érzés.

Eme bejegyzésem címében leírt mondat Richard Bachtól származik. Egy levél címe, amit húsz évvel fiatalkori énének írna. Természetesen én még nem írok húgy évvel ezelőtti énemnek, hiszen akkor még nem tudtam olvasni, és ilyenkor tájt Februárban lázas izgalommal vártam Húgom érkezését. Első és féltve őrzött gyermekkori emlékképem Húgom, de még Anyukám pocakjában. Amikor az állítólagos Testvérem - akkori négy éves fejemmel hogyan is lehetett volna elképzelni, hogy odabent az Anyu hasában van valaki, akivel majd játszani fogok - szóval a Húgom rugdalása az, amit mélyen őrzök az Emlékek Könyvében. Anyu szólt, "Julika, gyere csak ide" a fotellben ült, hasa előre gömbölyödött, éppen gobleint hímzett. Odamentem, az ágyon játszottam, de félbehagytam a tevékenységet. Amikor letelepedtem a fotell karfájára, Anyu a kezemet a hasára tette, alulra. Ott a Húgom - akkor még nem tudtam, hogy lány lesz, mert a doki szerint fiú lett volna, hát jól benézte, de én nem bánom - dörömbölt a hasfalon át, mintha megakarta volna fogni a kezem. Felbecsülhetetlen emlék.

Tehát a levelet nem írom meg négy éves Julikának. Talán majd húsz év múlva a mostani énemnek összedobok egyet. Az valóban hasznosabb lenne... Valóban. Továbbfűzve a gondolatot, vajon milyen levelet kaphatnék húsz évvel idősebb, egy negyvennégy éves Juliannától. Vajon én lennék? Vajon mennyire változok majd meg? Mennyivel leszek vidámabb vagy szomorúbb? Mi lesz velem negyvennégy évesen? Boldog családanya leszek? Lesz még Hazám? Mennyi, mennyi kérdés tódul fejembe, ezekből csak egy-kettőt vetek ide. De mivel ilyen levelet nem valószínű, hogy kapok - bármennyire is szimultán csorog az idő a filmkockákon - inkább mostani énem ír majd levelet negyvennégy éves énemnek. Hadd nevessek majd egyet ezen, amikor szarkalábas szemem mosolyra húzódik, mikor az a levél kezembe kerül születésnapomon. Fogalmam sincs, hol leszek akkor, talán már nem is leszek...

Most viszont várnak a könyveim... :) /Szalagavatós tudósítás pedig a következő bejegyzésben.../

Csuszka, csámpa, zár!

Aki valaha is táncolt palotást, akkor tudja, mit tesz ezen bejegyzés címében leírt három szó. Tegnap este a Kaesz Gyula Faipari Szakközépiskola 12 B osztályával táncoltam. Színvonalas produkciók ugráltak a színpadon, hat osztály, több fajta tánc, mint kozák-tánc a kalinkára, törzsi tánc kongó dobokkal és didgeridoo-val, pancsoló kisfiúk boxerban és úszógumival a fejükön bajor sörtánci elemekkel megtűzdelt show-elemekkel, aztán szót érdemel a gengsztertánc keménykalapban és sétapálcával. Nomeg a három tanárnő és egy diáklány félig vetkőzös tánca Katie Perry I kissed a girl című nótájára, aztán a klasszikusok: salsa, rumba, mamba, majd az estet koronázta a keringő. A palotás a második tánc volt, így utána már nyugodt szívvel ültem végig a többi táncot a színpad oldalában megbújva, a hangosító és a zenekeverő pult között. Igaz így oldalról láttam a művészi mozgókép alkotásokat, de így is fergeteges volt - főleg a pancsoló fiúk és a törzsi tánc fűszoknyás fiai, Anulu-val az élen. Vidám négy óra volt, örülök, h felkértek a táncra. :) A főpróbán meg bezsebeltem egy kamasz bókot a táncomra: "Szép voltál...:)".

Pénteken pedig a Húgom fog a refrekrotok vakító fényében állni. Egyre csak rohan az "idő"...

Lentebb pedig újabb képes beszámolót találtok.

Árpi öltönyére ekkor már feltűzték a szalagot.

Kilép, kereszt, kilép, lendít...

"Mosolyogj!"

"Séta kettő hárm és..."

Régi bálok hangulatát idézi.

"Bo-ká-zik"

Büszkén felszegett áll

Képes Krónika

VÁCI ÁRTÉRI ERDŐ

"Lélekvesztő"

Út a végtelenbe

Kilépett a Duna a medréből

Víz, víz és víz

Fakó világ

Kedden sikertelenül próbáltam megszerezni az indexem a RATTI-n (Romológia és Alkalmazott Társadalomtudományok Intézet), mivel az ügyintéző influenzás. Krokodil Dundee elkísért a leckekönyv visszaszerzési hadműveletre - amit végül csak tegnap sikerült elintéznem. Így utunkat az ártéri erdő felé vettük. Előtte még rövid sétát tettünk az elvarázsolt Duna parton, sziklák, kavicsok, kagylók hegyén-hátán bóklászva. Helyenként csepegett az eső, de egyáltalán nem volt zavaró, sőt, mintha függönyt vont volna valóság és képzelet közé. Aztán amikor ráléptünk a deszkapallosokból kirakott ösvényre egy mesebeli világba kerültünk, ahonnan ugyan kivesztek a színek, de mégis minden élettel teli volt. Az itteni képek közül az első a kedvencem.

Vácott az ártéri erdő olyan hely, ahova vissza lehet vonulni egy kis elmélkedésre, vagy meditálásra. Nem túl felkapott, csendes vidék, alig húsz perc sétára a főiskola központi épületétől. Nem is értem, miért nem járnak arra többen, de nem bánom. Kicsit olyan, mintha külön nekem készült volna egy olyan csigaház, melynek nincsenek falai, mégis védve érzi magát az ember a Természet lágy ringatásában.

PÁPA

A tűzoltótorony és a Nagytemplom tornya

Sikátor...

Hó és torony

Az ország legvastagabb törzsű fája (hívatalos cím:)

A várkert látképe

Január 29, csütörtök este. Már Győrben hó fogadott, bár az ablakon túlra nehezen lehetett ellátni, csupán a vonatból kiszűrődő fény szolgált világítás gyanánt. A fehér kis pelyhek rendezetten pihentek az elsuhanó maszatos tájon. Este 10 után értünk Pápa állomására, onnan a hóval beborított városon át mentünk haza. Lassan lehetett csak araszolni a kocsival a havas úton, melynek két oldalán a csupasz bokrok és alacsony cserjék ágait hó takarta be, olyan hatást keltve, mintha egy másik világban járnánk. Szállingozott néhány apró kristály, ami még mesésebbé tette az egyszerű utcai látképet. Gyors vacsora után még kimentünk a közeli dombra szánkózni. Nem is emlékszem, hogy pontosan mikor lehetett utoljára, amikor szánra pattanva bátran lecsúsztam egy meredekebb domboldalról... Fittyet hányva köhögésemre teljes odaadással vetettem bele magam a hóba. Egy Lélek sem járt arra rajtunk kívül. Miután alaposan megdobáltuk egymást fehér kis hógolyókkal, amit ügyesen gyúrtunk össze a kupacokból, kifáradva, kipirosodott orcákkal kullogtunk haza. A másnapi sétán készültek a fenti képek. Nem készült sok alkotás, mivel csak a telefonom volt nálam, és sajnos nem igen alkalmas minden fajta élmény megörökítésére, de ahhoz képest elégedett vagyok a teljesítményével.

Ezen a télen el voltam kényesztetve hóval. Először Oslo-ban lepett meg csendben, egy reggel arra ébredtünk, hogy vakítóan özönlik be a fény a függöny résein át, és akkor mind a négyen az ablakhoz siettünk - nekem nem kellett sokat moccanom ezért, mert ágyam ott állt mellette.

Február csendben kúszott be az életembe. A karnevál és Farsang hónapja... Folytatódik a Tél Ünnepe. :)

"- Csak Isten tudja, mennyire szerettelek."

E szavak kíséretében távoztak utolsó szavai, egy 51 éves házasság megkésett vallomása a halál tornácán. Aztán csönd és gyász.

G. G. Márquez: Szerelem a Kolera idején. Sajátos szerelmi háromszöget látunk kibontakozni oldalakon keresztül. Néha elkalandozunk a múltba, így ismerjük meg a történet mélységeit, a szereplők belső motívációs késztetéseiket. Márquez könyve olyan kaland, ami után más szemmel fürkészed tovább a világot és a saját érzelmi életed is újfajta értelmet nyer. Egyszerű dolgokról ír, talán Te is tudod valahol mélyen, de a könyv olvasása előtt nem volt alkalmad rá, hogy igazán szavakba tud foglalni. És akkor találkozol a könyvvel, egy tanítással a Szerelemről; nem arról a fajta rózsaszín ködbe burkolt mázzal borított érzelmi túlcsordulásról, hanem az Érett Szerelemről, és az azt övező útkeresésről.