Az idő elveszíti a jelentőségét, s hirtelenjében csak a jelen létezik. Az, ahogyan a kocsi száguld az autópályán, s messze már kirajzolódnak a kékes hegyvonulatok, a Kárpátok büszke hegyormai. Árpád atyánk is e tájon haladt végig. Büszkeség tölt el, Magyar vagy. Egy nagymúltú, ám már reménytelen jövőjű Nemzet tagja.
Mellettünk szántóföldek süvítenek el. A napraforgók feje már megfeketeledett. Lehajtott fejjel állnak, mint az Eqvillibriumban az emberek, érzelmek nélkül, ezekből a napraforgókból is kiveszett valami. A színk kifakult, a Nyár édes csókjának melege kihűlt orcájukról. Most már csak várakoznak az aratásra...
Ahogy közeledünk Munkács felé, a vár alakja bontakozik ki. Páratlan látvány, messziről kiszúrod. E föld hiába tartozzék idegen fennhatóság alá, az pusztán formaság. Belül kell érezned, ki vagy, honnan jöttél, hova tartasz. És én érzem, bizsereg a vérem, ahogy egyre közelebb érünk Munkácsba, itt vagyok, a Hazám, az Otthonom.
A munkácsi házunk kertjében Hortenzia bokrok virágoznak. Kék, rózsaszín és lila színekben pompáznak. Előtte volt a hintánk. Amikor gyerekek voltunk, sokat játszottunk ott. A kedvenc helyem volt. Most már nincs hinta a Hortenzia bokraim előtt, padot állítottak a helyre. Leülök arra a padra kicsit nosztalgizáni, elmerülni az emlékekben. Sok van. Nagyon sok. Gazdag gyermekkor képei jelennek meg előttem. Mirci, a munkácsi cicám kérezkedik fel mellém. Dorombol, Szuszit jutattja eszembe, az én drága egyetlenem.
Aztán a pihenőnek vége. Menni kell. De ez nem olyan "kell", amit az ember nem szívesen hall. Felmegyünk a várba, ahol Munkácsy kiállítás van. Fegyveres őrök vigyázzák a képek biztonságát. Nem kell külön ecsetelnem, a festő egy zseni volt, ahogy a színekkel és formákkal bánni tudod, és vászonra vinni az érzelmeket...
Csütörtökön tovább barangolunk a Kárpátokban. Gereben, Családom egykori falva, birtoka a cél. A temetőben tiszteletünket tesszük eltávozott rokonaink előtt. Gereben festői falucska, messze minden zajtól. Innen Beregvárba tovább, ahol Habsburg nyári vadászkastély van. A Monarciha idején megfelelő szokásoknak a palotának 12 bejárata, 52 szobája és 365 ablaka van. Most a szívbetegek számára szanatórium. Nem messze a kastélytól, egy mesterséges tavacska terül el, amely formája régen a Monarchia alakját mintázta. Ma már ez kevésbbé kivehető. Dédnagymamám olykor gyalog érkezett át Gerebenből, Zita királynőhöz társalkodni a kertben, a fák hűs árnyékában. Letűnt kor elfeledett szokása.
Pénteken Vereckei-hágó. Síralmas állapotban az emlékmű. Az ős- és az újtörténelem küszöbén álltunk, vagyis, kifeküdtünk a domboldalra, és élveztük a szél éríntését, egy sólyom szárnyalását figyeltük, hallgatuk a fák énekét, ahogy a Magyarok bejöveteléről meséltek...
Majd Nevickei várrom maradványait másztuk meg. Végül Ungvár, a vár és az érseki palota mutatta meg magát. Ezen a napon nagyjából 350 km-t poroszkáltunk a Kárpátokban. Vajon az ökrök vontatta szekerekkel hogyan tudták megtenni azt a hosszú utat, melynek végén az Újhaza várt? Akkor nem voltak sem sztrádák, sem más köves utak. Mégis vállalták, és megtették. Példát mutattak nekünk, h alkalmanként a lehetetlennek tűnő feladatokat is meg kell tudnunk oldani.
Munkácsi létünk utolsó napján a közelben csordogáló pataknál - Klochky - sütögettünk Szalonnát. Kiültem egy kidőlt fatörzsre, ami hosszan benyúlt a patak fölé, s onnan lóbáltam a lábam. Sebesen bukik alá a víz a köveken. A patak néhol eléri a 8-10 m szélességet is. Helyenként kövekből emelt gátak szabnak akadályt a vízáradatnak, ami mögött felduzzadt kisebb tavak alakultak ki. A patak zenél, mely muzsikát saját mga szolgáltatja a kövek, és egyéb hordalékok segítségével. Alkalmantként a partról besegítenek tücskök, meg egyéb állatok. Úgy volt, hogy már szombaton hazajövünk, de maradtunk végül még egy napot. Megérte. Ez a hely az én menedékem, ahol a kimerültségtől megszabadul az ember, és másfajta, kellemes fáradtság lép a helyébe.
Vasárnap hazafelé még megálltunk Tákoson, ahol egy különleges református templom van. Éppen az Új Kenyér ünnepe volt, és a mise után mikor bementünk, minket is megkínáltak a kenyérből, és a bort ezürt kupában kaptuk. Erzsike néni meg, a helyi mindent tudó majd 90 éves néni rövid ismertetőt tartott a temlplom majd 300 éves, árvízekkel tűzdelt múltjáról. Este értünk haza, Bosyka, a cicaszitterünk finom meleg kajával várt minket Petivel együtt. Jó volt nem üres lakásba hazaérni. Az elmúlt napok rengeteg élménnyel gazdagítottak. És együtt volt a Családom is. Végtére is, annyi minden történt, hogy igazából csak a töredékét írtam le. Azt, amit nekem jelentett ez az út. De valójában nem is lehet igazi szavakba önteni, mert visszaolvasva nem az igazi...
Képeket majd photoblogra teszek fel. : )
Mellettünk szántóföldek süvítenek el. A napraforgók feje már megfeketeledett. Lehajtott fejjel állnak, mint az Eqvillibriumban az emberek, érzelmek nélkül, ezekből a napraforgókból is kiveszett valami. A színk kifakult, a Nyár édes csókjának melege kihűlt orcájukról. Most már csak várakoznak az aratásra...
Ahogy közeledünk Munkács felé, a vár alakja bontakozik ki. Páratlan látvány, messziről kiszúrod. E föld hiába tartozzék idegen fennhatóság alá, az pusztán formaság. Belül kell érezned, ki vagy, honnan jöttél, hova tartasz. És én érzem, bizsereg a vérem, ahogy egyre közelebb érünk Munkácsba, itt vagyok, a Hazám, az Otthonom.
A munkácsi házunk kertjében Hortenzia bokrok virágoznak. Kék, rózsaszín és lila színekben pompáznak. Előtte volt a hintánk. Amikor gyerekek voltunk, sokat játszottunk ott. A kedvenc helyem volt. Most már nincs hinta a Hortenzia bokraim előtt, padot állítottak a helyre. Leülök arra a padra kicsit nosztalgizáni, elmerülni az emlékekben. Sok van. Nagyon sok. Gazdag gyermekkor képei jelennek meg előttem. Mirci, a munkácsi cicám kérezkedik fel mellém. Dorombol, Szuszit jutattja eszembe, az én drága egyetlenem.
Aztán a pihenőnek vége. Menni kell. De ez nem olyan "kell", amit az ember nem szívesen hall. Felmegyünk a várba, ahol Munkácsy kiállítás van. Fegyveres őrök vigyázzák a képek biztonságát. Nem kell külön ecsetelnem, a festő egy zseni volt, ahogy a színekkel és formákkal bánni tudod, és vászonra vinni az érzelmeket...
Csütörtökön tovább barangolunk a Kárpátokban. Gereben, Családom egykori falva, birtoka a cél. A temetőben tiszteletünket tesszük eltávozott rokonaink előtt. Gereben festői falucska, messze minden zajtól. Innen Beregvárba tovább, ahol Habsburg nyári vadászkastély van. A Monarciha idején megfelelő szokásoknak a palotának 12 bejárata, 52 szobája és 365 ablaka van. Most a szívbetegek számára szanatórium. Nem messze a kastélytól, egy mesterséges tavacska terül el, amely formája régen a Monarchia alakját mintázta. Ma már ez kevésbbé kivehető. Dédnagymamám olykor gyalog érkezett át Gerebenből, Zita királynőhöz társalkodni a kertben, a fák hűs árnyékában. Letűnt kor elfeledett szokása.
Pénteken Vereckei-hágó. Síralmas állapotban az emlékmű. Az ős- és az újtörténelem küszöbén álltunk, vagyis, kifeküdtünk a domboldalra, és élveztük a szél éríntését, egy sólyom szárnyalását figyeltük, hallgatuk a fák énekét, ahogy a Magyarok bejöveteléről meséltek...
Majd Nevickei várrom maradványait másztuk meg. Végül Ungvár, a vár és az érseki palota mutatta meg magát. Ezen a napon nagyjából 350 km-t poroszkáltunk a Kárpátokban. Vajon az ökrök vontatta szekerekkel hogyan tudták megtenni azt a hosszú utat, melynek végén az Újhaza várt? Akkor nem voltak sem sztrádák, sem más köves utak. Mégis vállalták, és megtették. Példát mutattak nekünk, h alkalmanként a lehetetlennek tűnő feladatokat is meg kell tudnunk oldani.
Munkácsi létünk utolsó napján a közelben csordogáló pataknál - Klochky - sütögettünk Szalonnát. Kiültem egy kidőlt fatörzsre, ami hosszan benyúlt a patak fölé, s onnan lóbáltam a lábam. Sebesen bukik alá a víz a köveken. A patak néhol eléri a 8-10 m szélességet is. Helyenként kövekből emelt gátak szabnak akadályt a vízáradatnak, ami mögött felduzzadt kisebb tavak alakultak ki. A patak zenél, mely muzsikát saját mga szolgáltatja a kövek, és egyéb hordalékok segítségével. Alkalmantként a partról besegítenek tücskök, meg egyéb állatok. Úgy volt, hogy már szombaton hazajövünk, de maradtunk végül még egy napot. Megérte. Ez a hely az én menedékem, ahol a kimerültségtől megszabadul az ember, és másfajta, kellemes fáradtság lép a helyébe.
Vasárnap hazafelé még megálltunk Tákoson, ahol egy különleges református templom van. Éppen az Új Kenyér ünnepe volt, és a mise után mikor bementünk, minket is megkínáltak a kenyérből, és a bort ezürt kupában kaptuk. Erzsike néni meg, a helyi mindent tudó majd 90 éves néni rövid ismertetőt tartott a temlplom majd 300 éves, árvízekkel tűzdelt múltjáról. Este értünk haza, Bosyka, a cicaszitterünk finom meleg kajával várt minket Petivel együtt. Jó volt nem üres lakásba hazaérni. Az elmúlt napok rengeteg élménnyel gazdagítottak. És együtt volt a Családom is. Végtére is, annyi minden történt, hogy igazából csak a töredékét írtam le. Azt, amit nekem jelentett ez az út. De valójában nem is lehet igazi szavakba önteni, mert visszaolvasva nem az igazi...
Képeket majd photoblogra teszek fel. : )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése