Talán ismerős lehet az író neve, ha nem, akkor elárulom honnan: Pop, csajok, satöbbi. Még innen sem? Akkor ezt a hiányosságot pótolnod kell... Egyik legújabb könyve az, amin átrágtam magam a napokban, vonaton, villamoson és egy szemészet előadáson - ahol közben gyomorforgató képeket mutattak a kötőhártya megbetegedéseiről. (Örök emlék marad, köszönet érte.)
A könyv egy tizenöt-tizenhat éves fiúról szól, aki egyszer, csak egyetlen egyszer, öt kerek másodpercre lesz felelőtlen hasonló korú barátnőjével, de az az öt másodperc pontosan elég ahhoz, hogy kilenc hónap múlva korai szülői örömökhöz segítse őket. (Mindez azután derült ki, hogy már túl vannak a szakításon, kellemetlen, roppant kellemetlen.) Mindketten helytállnak, ezt ugye mondanom sem kell. És miért pont Betoncsók a címe? Az elbeszélés Londonban játszódik, ahol a zöld területek nagysága vetekszik a sivatagban fellelhető zöld mezők számával így az egyetlen űzhető sport a deszkázás marad a városi lurkók számára. Főhősünk is deszkás (nem, direkt nem írom, hogy gördeszkás, mert az olyan ciki, így viszont okés). Ebből következik a hasonlat, betoncsók, azaz, ha csak egy kicsit nem figyelsz oda és nem koncentrálsz a deszkázásra, akkor csúnyán elhasalsz és felelőtlenségedért megcsókolhatod a betont... Aztán ne nézz tükörbe egy jó darabig, mert elborzasztana a látvány. Hasonlóan érzi magát főhősünk is, de nem azért, mert nagyot taknyolt, hanem mert elborzasztja a ténye annak, apa lesz, az ő korában! Ezt meg is beszéli példaképével, Tony Hawk-kal, aki a világ legjobb deszkása, és egy poszteren lóg a szobája falán. Képzeletbeli beszélgetéseik alapja TH életrajzi könyve, bármikor jön egy nehézség, TH-nak mindig van valami saját élmény-tapasztalata rá, amit elmond, bár nem mindig érti meg elsőre az ember.
Ez kicsit olyan, mintha Richard Bach-ról tartanék itthon egy posztert az ágyam mellett, és bármikor, amikor kérdésem lenne, zaklatnám vele, majd válaszul eszembe jutna valamelyik könyve, amit fellapoznék és a megfelelő oldalon nyílna ki a megfelelő szavakkal, amiket már akkor tudok, amikor a kérdésemet megfogalmazom.
Furcsa, a válaszok pedig mindvégig itt hevernek előttem. Sőt, nem is előttem. Bennem. Megint csak azt tudom mondani, avagy írni erre, az idő szimultán, ezért a múlt-jelen-jövő hármasa nem létezik.
Ragyogó szombat délelőtt van, Lunnak köszönhetően Twilight OST-t hallgatok, süt a Nap, és milliónyi érzés kavarog bennem. Lehet egyáltalán ennyire érezni? Vagy ez is csak egy illúzió, amibe én ringatom magam?
Ma még igyekszem írni, a Szalagavató nagyon nem hagyj nyugodni, mindenképp meg akar születni írásos formában is. :P
A könyv egy tizenöt-tizenhat éves fiúról szól, aki egyszer, csak egyetlen egyszer, öt kerek másodpercre lesz felelőtlen hasonló korú barátnőjével, de az az öt másodperc pontosan elég ahhoz, hogy kilenc hónap múlva korai szülői örömökhöz segítse őket. (Mindez azután derült ki, hogy már túl vannak a szakításon, kellemetlen, roppant kellemetlen.) Mindketten helytállnak, ezt ugye mondanom sem kell. És miért pont Betoncsók a címe? Az elbeszélés Londonban játszódik, ahol a zöld területek nagysága vetekszik a sivatagban fellelhető zöld mezők számával így az egyetlen űzhető sport a deszkázás marad a városi lurkók számára. Főhősünk is deszkás (nem, direkt nem írom, hogy gördeszkás, mert az olyan ciki, így viszont okés). Ebből következik a hasonlat, betoncsók, azaz, ha csak egy kicsit nem figyelsz oda és nem koncentrálsz a deszkázásra, akkor csúnyán elhasalsz és felelőtlenségedért megcsókolhatod a betont... Aztán ne nézz tükörbe egy jó darabig, mert elborzasztana a látvány. Hasonlóan érzi magát főhősünk is, de nem azért, mert nagyot taknyolt, hanem mert elborzasztja a ténye annak, apa lesz, az ő korában! Ezt meg is beszéli példaképével, Tony Hawk-kal, aki a világ legjobb deszkása, és egy poszteren lóg a szobája falán. Képzeletbeli beszélgetéseik alapja TH életrajzi könyve, bármikor jön egy nehézség, TH-nak mindig van valami saját élmény-tapasztalata rá, amit elmond, bár nem mindig érti meg elsőre az ember.
Ez kicsit olyan, mintha Richard Bach-ról tartanék itthon egy posztert az ágyam mellett, és bármikor, amikor kérdésem lenne, zaklatnám vele, majd válaszul eszembe jutna valamelyik könyve, amit fellapoznék és a megfelelő oldalon nyílna ki a megfelelő szavakkal, amiket már akkor tudok, amikor a kérdésemet megfogalmazom.
Furcsa, a válaszok pedig mindvégig itt hevernek előttem. Sőt, nem is előttem. Bennem. Megint csak azt tudom mondani, avagy írni erre, az idő szimultán, ezért a múlt-jelen-jövő hármasa nem létezik.
Ragyogó szombat délelőtt van, Lunnak köszönhetően Twilight OST-t hallgatok, süt a Nap, és milliónyi érzés kavarog bennem. Lehet egyáltalán ennyire érezni? Vagy ez is csak egy illúzió, amibe én ringatom magam?
Ma még igyekszem írni, a Szalagavató nagyon nem hagyj nyugodni, mindenképp meg akar születni írásos formában is. :P
1 megjegyzés:
Szia! Köszi, hogy megemlékeztél rólam!
És majd vigyázz, hogy "a sárkányok maradjanak a zsugázásnál, és ne akarjanak pirítóst csinálni" (RB- Búcsú a biztonságtól) :)
Megjegyzés küldése