Hégeli triáda szövődik a mindennapjaimban. Nem hiába mondják, az Élet a legnagyobb regény, aminek a vége felirat szimbólikusan értve a sírkövőn fogalmazódik meg.
Tegnap este úgy éreztem, mindannak a súlya összenyom, ami az életemet körbeölelik; s hogy egy aprócska, rezgő fényű csillagként pislákolok a végtelen univerzum több milliárd csillaga között. Mondhatni jelentéktlenül. Tele nevetséges félelmekkel.
Nevetséges. Azt hiszem ez a megfelelő szó rá. Milyen alapja van a félelmeknek? Saját magunk. Saját tükörképünk, aki visszabámul ránk. És a környezet. Ha nagyon rendszerszemléletűen szeretném megközelíteni, úgy írhatnám le, amennyiben a környezetből érkező visszajelzések sérülnek, hiányosak, illetve deficit keletkezik, a hiány félelmeket generál. Az egyén félelem-index mutatója megnő, ahogy a hiány felett érzett űr szorongást kelt. Mely szorongások pedig olyan gondolatokhoz vezetnek, melyek saját magunkról és életterünkről alkotnak - helyenként torzításokkal - sémákat.
De a félelmekre szükség van. Szükség van, mégpedig azért, hogy képesek legyünk előre menni. Ezek is döntések. Valamilyen szinten. Nyilván a félelmek több rétegre oszthatóak.
No, de most visszatérek a tanuláshoz. Unalmas lehet, minden bejegyzésem erre végződik mostanában... Oh, és a héten betegállományban vagyok... :( Hiányzik az edzés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése