Na jó, a transzcendentális hatatlmak az orromra koppíntottak, jól van, nem kételkedem Bennük. Ugyanakkor, hívás nem érkezett, de én "túl büszke vagyok ahhoz, hogy lépjek." És fáradt. Végtelenül kimerült. Hogy hol merítem le folyton az energiakészleteimet...? Rejtély...
Legalább a tücsköm hegedűl odakint. Ijesztő volt amúgy a mai nap. Mivel a Lelkem nem éppen a legjobb formában vészeli át a perceket, amikor véletlenül fizikai fájdalmat éreztem, jó érzés volt (csupán félreléptem... hát igen, a sötét lépcsőházak...:P) Az volt ebben az ijesztő, hogy jól esett a fájdalom. Addig sem éreztem a Lelkem.
Megörültem? Vagy ez így természetes? Vagy mivan?
Na, egy kis South Park... Yuhééééé... De azért az élet szép, ugye? Még vizes hajjal is, ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése