A történelem ismétli önmagát. Hányszor hallottam már ezt? De igazán sosem figyeltem oda, csak annyival nyugtáztam: biztos... És most itt állok, ezen az esős napon, ázottan, mint egy árva kismacska, és a Lelkem majd szétfeszül, úgy fáj. Régen elfeledett sebekről tépték fel a vart, csakhogy újra szembenézzek azzal, amin egyszer már elbuktam. És tényleg ennek így kell lennie? Miért van ennyi sok pici hasonlóság? Miért kell ezt újra átélnem? Már sosem lesz nyugtom? Sosem lehetek úgy igazűn boldog, csak úgy, szabadon, minden hülyeség nélkül? Mit szúrtam el az előző életemben? Mit tettem, amiért most a Sors, vagy a Karma, vagy bárki, nevezhetjük Istennek is újra gúnyos tréfát űz velem? Túl sok, túl sok a hasonlóság. Túl sok, túl sok az átfedés. De nekem már nincs több erőm, hogy ezzel harcoljak. Megadom magam. Legyen, ami lesz. Csak hát, ugye megint fáj. Szar ügy.
És csak várok, várok és várok. Szomorú ez a nap. De közben az egyik szemem sír, a másik nevet, mert tulajdonképpen nincs nagy tragédia. Csak azok a fránya érzelmek és emlékek kavalkádja ne lenne olyan bánatosan kínzó.
A Húgom ma leérettségizett. Ügyes volt, megdícsérték történelemből. Büszke vagyok rá :)
Szóval, én meg úgy elvagyok. Várok. Egyetlen hívásra várok. A fejem majd szétesik, a mellkasom megküzd minden egyes levegővételért. A Lelkem pedig... eltévedt valahol a múltban és ijesztő párhuzamokat talált a jelennel. Fogalmam sincs, hogyan oldjam meg a helyzetet. Fogalmam sincs, merre induljak. Fogalmam sincs... már semmiben sem vagyok biztos. Semmiben. Csak az az egy telefonhívás érkezne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése