A hajléktalanság margójára 2.

 Ma olvastam a Budapest-figyelő blogon egy remek kezdeményezésről: hajléktalan embereket vesznek fel aluljáró takarításra. Fizetés, cafeteria, kezdete egy új létezésnek. És mielőtt bárki az orrát fogná, hogy fúj, aluljáró takarítás, gondolja meg, hogy nap, mint nap ott mehet el, és milyen jó lenne látni, ha tiszta lenne. Társadalmilag mindenki jól jár, senki sem vesztes. 

 A program a Budapesti Szociális Módszertani Központ és Intézményei falain belül indult, együttműködve Főkefével. Már írtam a központnak, hogy szeretném megismerni a munkájukat, hiszen végre nem halat osztanak, hanem halászni tanítanak. Csakhogy, kevés a háló sok a halászni vágyó. 

 Tudjátok, két téma érdekel a szociálpolitikán belül. Az egyik a demográfia (háhá, milyen meglepő) a másik pedig a hajléktalan kérdés. A múltkor az egyik egyetemi előadáson hallottam az ONCSA-ról, ami a 40-es években működött. (Aztán jött az szocializmus és minden probléma megszűnt...) Ennek lényege - nagyon egyszerűen összefoglalva - az volt, hogy földet osztottak a családoknak, akiknek különböző kritériumoknak kellett megfelelniük. Az állam egyrészt támogatta a gyermekvállalást, a keresztény értékrendet és a dolgozó családot. Ma reggel pedig hallottam a híradóban, hogy tetemes méretű termőföldek hevernek parlagon. Szerintem nem kell sokat gondolkodni, mit is lehetne tenni... 

 Valójában az ipari forradalommal szúrtuk el a dolgot. Az előtt sem volt jobb a helyzet a feudális társadalmakban. De akkor a Család, mint egység együtt dolgozott a családi gazdaságban. Voltak koldusok, szerencsétlen sorsú emberek, de a társadalom többé-kevésbé felelősséget vállalt tagjaiért. És ami még fontosabb: a helyi közösség szívén viselte tagjainak sorsát. Legyen az szegény, vagy gazdag. Nem állítom azt, hogy tökéletes volt, de még mindig jobb, mint ami most van. Mert mi történt az ipari forradalom nyomán? A szegények elvándoroltak a városokba, a gyárak mellé, a jobb élet reményében. Cserébe még rosszabb körülmények közé kerültek és a szegénység egy-egy városban koncentrálódott. A szociális ellátó intézmények hiánya csak növelte a problémákat. Voltak kezdeményezések, de... Hát igen. A fő probléma az, hogy a valódi közösségek az ipari forradalom áldozatául estek.

 Mert mi történt a családdal? Míg régen együtt végezték a gazdaság munkákat, addig a XIX. századtól a családot feldarabolták. Apa és Anya elmentek a gyárba/fonóba dolgozni. A gyerekek bekerültek az iskolába - vagy gyári gyermekmunkásnak, de az idő előrehaladtával egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek az oktatásra is. Tehát az együtt töltött idő lerövidült. És amit együtt töltöttek, az sem feltétlen volt minőségi. A családok atomizálódtak. 

 És napjainkra ugyanez az helyzet. Ez az öröksége a technika fejlődésének. Individualizált, szétzilált világ, a közösségek teljes hiányával és a természet bemocskolásával. Vajon nem fizettünk túl nagy árat a kényelemért?

Panaszkodni tudni kell

 Vagy inkább pampogni. Vagy mindkettő. Kicsit szomorú vagyok, mert a pályázat kapcsán igen sok támadás ért minket. Sőt... Tudtuk, hogy lesznek, akiknek nem tetszik az eredmény, de azzal meggyanúsítani minket, hogy előre kiosztottuk a helyezetteket... Facebook-on egyértelmű, ki kapta a több lájkot, és ha valaki még most is lájkolgatna, hiába teszi, Prnt Scrn-nel megörökítettünk minden képet és szavazatot. Hát lehet próbálkozni...

 Ha nem tetszik valami, először higgadjunk le, dühből sose zúdítsuk bánatunkat szerencsétlen dolgozókra. Lehet panaszkodni, sőt, kell is, ez nekünk is visszajelzés, de lehetőleg ne bunkó módon tegyük meg. Indulatok nélkül. Mert ez a bosszantó, hogy mi itt a lelkünket is kitesszük azért, hogy az emberek fejében rendet tegyünk, erre jön egy-két panaszkodó, aki az egésztől elveszi a kedvünk. Ha olyan okos, akkor jöjjön és dolgozzon itt! Mert akik a pályázaton részt vettek, csupán egy aprócska szegmensét látták annak, amivel foglalkozunk. A média kapta fel a pályázatunkat, mi gondoltuk meghirdetjük és lesz, ami lesz. Hát lett. (És már másodszor kezdek háttal mondatot...)

 De úgy látszik, ez valami magyar sajátosság, hogy nem tudunk kulturáltak lenni. Még mindig hordozzuk magunkban vándorló életünkből és barbár létünkből fakadó egyszerűségünket. Semmi kifinomultság nincs bennünk. Talán éppen erre vezethető vissza, hogy identitásunk sincs. A mi, '80-as generációnknak kihaltak a gyökerei. Talán nem is voltak. Talán sosem lesznek.

 A másik, ami már nem a munkámmal kapcsolatos, de megbotránkoztat az a fórumokon elterjedt sértő személyeskedés. Egyik kommentelő a másikkal vérre menő csatákat vív. Már csak a párbaj-segéd hiányzik mellőlük. A választott fegyver: klaviatúra. Időpont: bármikor. Helyszín: Internet. Cél: a másik lealázása, minél szélesebb szókinccsel. Gratulálok...

 Tehát javaslom, tanuljunk meg kulturáltan pampogni. Mert véleményt kell nyilvánítani, de szép köntösbe tekerve. Az hasznos. Az előrevisz. A gyűlölködés és a düh nem vezet sehova. Elég csak visszatekinteni 1000 éves múltunkra...

 u.i.: újra él a vizsgaidőszak biléta...

Egy hétfő, ami ígéretesen indult, aztán tragikomikussá vált

 Este Dody megjegyezte, rég írtam blogot, valamint a CCCP-s bejegyzéseimet is hiányolja. (Amik eztán SZU-ra váltanak, egyetlen, kedves politológusunk javaslatára.)

 Lássuk-lássuk, pihenőpályán figyel egy piszkozat az Ünnepről. (Így, nagy Ü-vel.) De a napjaim végére mindig annyira lezsibbadok, hogy nem érzem magamban az erőt, amivel befejezhetném. Na ez nem olyan erő, ami segít eljutni A-ból B-be, hanem az az erő, ami az írást inspirálja, amitől érzem, hogy egy bejegyzés megszülethet-e, vagy sem. (Jelzem, ezen irományom alatt erősen rezeg a léc...)

 Mostanában kicsit összecsaptak a hullámok a fejem felett. Ennek fő oka az, hogy ZH hetünk van, igaz egyetlen zárthelyi üli meg lelkem, de az előző annyira siralmasra sikerült, hogy... nem minősítem. Nem is tudom a pontjaimat, nem volt képem a tanár elé állni azok után, amit körmöltem neki...

 Holnap megyek a Civil Rádióba, de még nem készültem rá komolyabban. Azt sem tudom, milyen kérdések lesznek. Így lehet a reggeli nagy sikerű Társpol órát ki kell hagynom, pedig a tanár személyisége igazán magával ragadó. Most kicsit irigylem azon diáktársaimat, akik csak egyetemre járnak és nincs mellette más. Bár végül is ez már mester... már edzett vagyok :). BA alatt szétapróztam magam rendesen, az volt az alapozó, nem csak tanulmányilag :D

 Valójában nagyon szorongok. Most is ezt érzem, valami megüli a mellkasomat és nem enged szabadulni. Valami nagyon bánt, ami a munkámmal kapcsolatos. Igyekszem jóvátenni, de az a baj, hogy túl szociális vagyok. Ma letámadtak, részben jogosan. De magyarázza meg valaki, miért a határidő után két nappal? Most már semmit nem tudok tenni. Semmit. Frusztráló érzés, mert amikor mindent felpakoltam a közösségi site-ra, mindent átnéztem. Talán jobb lenne, ha elmennék bolti eladónak, vagy villamosvezetőnek... (De csak combino-t, nehogy már mást :) De az biztos, a munkahelyi stressz elképesztően kikészít. Nem csodálom, hogy a magyar társadalom jelentős része depressziós... 

 Ezzel a hangulattal álltam neki a szerdai prezi elkészítéséhez. Most nem villogok a prezi.com-mal, múltkor sem futott, mert az emeleti gépeken nincs adobe flash reader... Az utolsó beadandó. Az utolsó zh. Aztán jön a nyár. Komolyan, már jobban várom a vizsgaidőszakot. Tök jó lesz, csak dolgozom, szervezek, kutatok, rendezek. Belevágok a szakdolgozatomba, de nem tettem le a BA-s elméletem továbbfejlesztéséről sem. És közben egy harmadik téma is felmerült bennem: (ezt leírom, mert szerintem alig akad bárki is, aki foglalkozna vele, míg a másik két témám nagyon izgalmas, szóval még titkolom, amíg nem publikálok belőle...) szóval a harmadik gondolatom a hajléktalankérdés. Ami nem kérdés, hanem inkább felelősségvállalás a társadalom gyengébb tagjai felé. Vannak ötleteim, de még nem állt össze a kép. Teljesen kiborultam a hajléktalan ovin. Nem lehet, hogy egy gyerek ennyire korán felnőjön. Az élet kegyetlen, de ne legyen az a gyerekkorban! A gyermekkorra szükség van, különben...

 Különben reménytelenné válik minden.

 Ha már itt tartok, reggel kísérgettem egy vak bácsit. Szomorú volt, és tudjátok miért? Senki nem ment oda neki segíteni, mert szürke kabátot viselt, több szatyor is volt a kezében. Sokan azt gondolták, hogy hajléktalan. Gondoltam segítek neki, végül is, miért ne tenném? A karom nyújtottam neki, beszélgetésbe elegyedtünk. Kiderült - és itt van a történet lényeges pontja - sebész, urológus. 80 éves, de megvakult. Szinte már kétségbeesett, hogy nem jut haza. Ő éveken át gyógyított, segített másokon. Most meg, amikor neki lenne szüksége segítségre, mindenki elfordul tőle. Mert hangosan kiabál és ijesztő. Mindezt azért, mert fél. Nagyon okos, értelmes, kulturált ember. Olyan régi vágású nemes. Amikor elköszöntünk, kezet csókolt. Kedvesen, nem tolakodóan, hálásan. Mert szántam rá az időmből. Nem nagy ügy. Az időmet én uralom. És jó volt adni, Önnek, kedves Pázmándy Horváth László. A Találkozás volt a nap fénypontja.