És így lesz a fehér lap élettel teli

Egyszer le fogom fényképezni a villámlást

 Amikor legutóbb a Kopaszi gáton caplattunk, Csepel felett már baljós felhők gyülekeztek. Viharos szél cibálta a hajam, alkalmi fodrászom kócos frizurát varázsolt fejem búbjára. A Duna nyugodt vize - 'mely máskor a holtágban lágyan ringatózik - szürke örvénnyé vált, mintha csak az ég akaratának engedelmeskedett volna. 'Igen, asszonyom, megértem mérgét, magam is dühös vagyok, ghrrrr. ghrrrr'. És az Égi Királynő lecsapott. Nem egyszer, nem kétszer, fülsiketítő mennydörgés követte. De én egyszer sem láttam a villámokat; Krokodil Dundee mindig utólag figyelmeztetett, 'már megint lemaradtál, muhahahaha'. Szerettem volna beállítani fényképezőgépemet, hogy sorozatképeket gyártva egyszer csak elkapjak egy égi elektromos kisülést, de egyre hidegebb lett, az ég egyre barátságtalanabb. Sietősre vettük lépteink és a Pázmány Péter sétányon szinte keresztülrohantunk a vihar elől. 

 Elértünk a Petőfi hídhoz, a vihart sikeresen magunk mögött hagytuk, csak a szél kísérte végig utunkat. Lassan szürkület ereszkedett a városra, a ZP-ben éppen a húrok közé csaptak, a gitár hangja messzire szólt. Jött a sárga hernyó, felszálltunk rá és átrepültünk a körút felett...

 Az alkonyat színei kék fénybe vonták a város megkopott épületeit. Amikor még nem kapcsolják be a közvilágítást, de már a Nap is alábukott a Budai hegyek mögött, varázslatos világ tárul a szemünk elé. Csak rövid ideig lehetsz a részese, csupán pár perc jut osztályrészedül belőle. A Látványból. Láttad már a régi-régi bérházak homlokzatait? Megfigyelted valaha is, milyen művészei értékek ölelik körbe a betondzsungelt? Jól nézd meg, mert az erózió bizony ellenséged, az idő vasfoga mélyen belemar az egykor teljes pompájukban, mára szinte lepusztult házakba. 

 Aztán a varázs elillan. Az utcai lámpás sárgára festi a világot. Minden egyforma. Minden megbújik. Minden olyan, mintha várna valamire... Ami sosem jön el... Másnap pedig újra kezdődik az egész...

 Játék a színekkel és a fénnyel.

Viharos bejegyzés

 A közösségi portál hírfalát végigpörgetve szinte csak viharos bejegyzéseket találni. És hopp, a közelbe csapott a villám, hangja keresztülszáguld az éteren. Most megint rázendít az eső. Szüntelenül ömlik az ég, sír a Nap a Világ elmúlása felett.

 Délután Békásmegyer felé száguldottam a HÉV-en. Elrobogtunk a Kövi Szűz Mária plébánia mellett, ott, ahol Pál Feri atya szokott misézni. A templom magányos szigetként áll az út forgatagában. Picike kápolna, mégis sokan járnak vasárnaponként misére. Ha nem indulsz el időben, nemhogy ülőhely, de még állóhely is alig jut számodra. A templom sikere Pál Feri atya karizmatikus egyéniségében rejlik. Ő a XXI. század papja. Megmutatja az emberi arcát, mérhetetlen nagy alázat lakozik benne. Felépítette a Közösséget, akik újra felfedezhették az emberi kapcsolatok erejét. 

 Kicsit irigylem őket. A szekularizáció engem is utolért és gyermekkorom szép eseményei emlékké, álommá, talán soha meg nem történt meg érzéssé váltak. Hosszú évekre eltávolodtam a vallásomtól. Aztán érdekből újra koptatni kezdtem a templom köveit. Kerestem valamit. Minden misére úgy mentem, hogy na most majd megtörténik az, amire várok! Na majd most szemtanúja leszek egy csodának!

 És csak vártam, vártam és vártam...

 Aztán egyszer felhagytam a csodavárással és a csoda beköltözött az életemben. Nem nagy dolgokra kell gondolni, apróságokra, melyek megédesítik a hétköznapokat. Avagy, félig üres, vagy félig teli az a pohár... 

 A vallás pedig maga a közösség. Teljesen mindegy, miben gyökeredzik a Hited, lehet az a Biblia, a Korán, a Talmud, vagy éppen Nietzsche tanításai. Vagy éppen a tartalmas Semmi. A lényeg, hogy tud, ki vagy, merre tartasz, ismerd fel, Létezésed nem a véletlen és Szüleid szerelmének "mellékterméke". Egy magasabb szinten megalkotott összeesküvés részesei vagyunk. Ha tetszik, ha nem, de jobb, ha lájkolod ;) Előbb-utóbb pedig összeáll a puzzle...

Hidegháború 3.

 Amikor Prágában járunk, mindig tiszteletünket tesszük az ismeretlen magyar diák emlékhelye előtt. Legutóbb szabadtéri kiállítás képein láthattuk a hangulatot, ami '68. januárjától telepedett a csehszlovák emberek életére. 

 A prágai tavasz.

 Miről is volt szó? Talán még frissen él Bennetek legutóbbi bejegyzésem a Mások élete című filmről. Bármerre is tekintünk a szocialista rendszerek között, ugyanazt a metodikát látjuk - kivéve Magyarország, Dody jóvoltából elég sok mindent megértettem a mi magánszocializmusunkról... erről majd máskor, és talán nem is tőlem. Másként gondolkozol, hallgass a neved, ha magadtól nem megy, mi segítünk egy magánzárkában. Sőt, olyannyira, hogy nyugalmat biztosítunk gondolataidnak, társat sem kapsz. Csak a sötét, gumifalu szoba marad. Talán valahol csöpög a víz. Talán hideg is van. De magadnak kerested a bajt, hiszen gondolkodtál. Rendszerellenesen.

 Csehszlovákiában sem volt más a helyzet. Elhibázott gazdaságpolitika, terror, félelem. Az emberek feszültek, nem látják a holnapot, ha látják is, öngyilkossági gondolataik lesznek.

 A csehszlovák emberek problémáját Alexander Dubček felismerte. És nem csak felismerte, hanem kezelni is akarta. A történet ott indul, hogy 1968 januárjában megválasszák pártelnöknek. Ahogy hivatalba lép, reformokat hirdet meg. Ezek között szerepelt a szabad véleménynyilvánítás. A cél az "emberarcú szocializmus" volt. Nem akarták megdönteni a rendszert, hanem megtalálni a lehető legjobban élhető, önmagában a legjobb szocializmust.

 Ha annyira jók voltak a reformok, miért nem váltak be? A válasz egyszerű. Moszkva nem nézte jó szemmel, ahogy egy nüansznyi országocska -a SZU-hoz mérten - önállóan ugrálgat. Saját elképzelésekkel állnak elő azzal, hogy milyen a jó szocializmus. Mégis, ezt hogy hagyhatnák, hiszen a SZU az atyja, az anyja, a megalkotója, az életben tartója, a mindensége a szocializmusnak. Moszkva szívére félelem ereszkedett. Ha a csehszlovákok képesek önállóan gondolkodni, akkor más országok is követhetik a példájukat. És az... az a legvégső és legrosszabb esetben a SZU széteséséhez vezet.

 Na azt már nem. Azért sem hagyjuk! És a szovjet ököl lecsapott, többek közt magyar segítséggel... Még az év augusztusában... A csehszlovákok szintén csalódtak, hiszen bíztak abban, a Nyugat majd segít...

 Tehát ebből is láthatjuk, hogy a "hatalom", a "világuralom", magasztos eszmék ideológiába burkolva zúztak szét álmokat. Tanulság: nincs. Addig nincs, míg ember embernek farkasa. 

Ismerős? Majdnem '56...

A Hidegháború mozzanatai 2.

 Míg a Szovjetunió és az USA egymást figyelték, addig más, szocialista országok vezetői saját szemétdombjukon kapirgáltak. Valamiért mindig azt gondoltam, minél nyugatabbra megyünk, annál "puhább" kommunizmussal találkozunk.

 Tévedtem.

 Az a kép, amit az NDK-ról őriztem magamban a Mások élete című német film hatására megváltozott. Azt gondoltam, náluk barátibb viszonyok uralkodtak, mint itthon. Hogy nem kellett félni, hogy lehetett bátran beszélni.

 Tévedtem.

 Adott egy Stasi ügynök, akinek élete mások életének megfigyeléséről szól. Az ügynök átható, mindent kifürkésző kék szemekkel néz vissza rád. Ismeri a féltve őrzött titkaid, sugallja a tekintete. Tudja, mit beszélsz, mit csinálsz, mit szeretsz, mit nem szeretsz, de még azt is tudja, mikor szeretkezel, hányszor és kivel.

 A feladata a rendszer életben tartása úgy, hogy a másként gondolkodókat likvidálja. Zseniális vallató, nincs olyan információ, ami megbújva maradhatna előle. Hősünk egyedül él, örömlányokkal tölti kedvét, mindent alávett a kötelességnek. Élvezi az ügynökléttel együtt járó kiváltságokat, de csak módjával. Hiszen első a haza védelme és a rendszerellenes személyek felkutatása, félreállítása.

 Egészen addig, míg az Író megfigyelésébe kezd bele.

 A művész a lélek mérnöke, az, aki táplálékot ad a szellemnek. A művészet megfoghatatlan gondolatok manifesztációja. Aki művész, az gondolkodik. Aki gondolkodik, az veszélyes a fennálló hatalom számára. Hiszen ha gondolkodik, megkérdőjelezheti a rendszer létjogosultságát. És az Író gondolkodik, melynek végeredményét papírra is veti...

 Így az NDK állam figyelmét sem kerüli el létezése. Bár az Író ünnepelt sztár, aki "azt hiszi, az NDK-nál nincs jobb és szebb hely a világon". Barátnője a színpadok csillaga, igazi színésznő. Kapcsolatukat beárnyékolja, hogy a kulturális miniszter is szemet vet a hölgyre, és le is vadássza... hiszen neki minden nő jár. Mindenkit megkaphat, akit akar. A Nőt is.

 Történetünk központi eleme a megfigyelés. Az Ügynök nap, mint nap hallja egy Szerelem létezésének dallamait. Hallja, hogy amikor a Nő hazaér az erőszakkal együtt töltött órából, zokogva áll a zuhany alá, majd összekuporogva várja a pillanat múlását. Az Író odalép hozzá. Tudja hol volt. Nem mond semmit. Csak átöleli őt. És lassan ráeszmél, milyen is az a rendszer, amiben él...

 Az Író legjobb barátja öngyilkossága juttatja el arra a pontra, hogy tegyen is valamit. A történet cselszövésekben gazdagon terel minket a végkifejlet felé. Látjuk, ahogy két ember, az Ügynök és az Író rádöbben a világ igazi énjére. És csalódnak. Az Ügynök segít. Az Író pedig véleményt nyilvánít....

 A teljes történet megértéséhet nézzétek meg a filmet! Az elejétől a végéig bemutatja a szocialista emberiség arcait. Ez a bejegyzés nem tudja visszaadni a hangulatot, amit felidéz. És elgondolkodtat. Én, aki mindössze 5 évet éltem a szocializmussal sújtott országban, elképzelni sem tudom, milyen lehetett bezárva lenni. Számomra természetes, hogy szabad vagyok. Szabadon beszélek. Szabadon szeretek. Szabadon választok. Szabadon járok-kelek a világban. Ha kedvem tartja, éjjel indulok útnak. Senki sem fogja megkérdőjelezni, miért. És vajon tudom értékelni a szabadságom? Vajon elég hálás vagyok-e azoknak, akik életüket adták az én szabadságomért? Vajon valaha meg fogom érteni a kommunista diktatúra igazi, valós mozgatórugóit?

 Vajon valaha megérti bárki is, hogyan emelhettek határfalat egy városon belül?

Pontos filmleírás itt.

Az Ügynök