Amikor legutóbb a Kopaszi gáton caplattunk, Csepel felett már baljós felhők gyülekeztek. Viharos szél cibálta a hajam, alkalmi fodrászom kócos frizurát varázsolt fejem búbjára. A Duna nyugodt vize - 'mely máskor a holtágban lágyan ringatózik - szürke örvénnyé vált, mintha csak az ég akaratának engedelmeskedett volna. 'Igen, asszonyom, megértem mérgét, magam is dühös vagyok, ghrrrr. ghrrrr'. És az Égi Királynő lecsapott. Nem egyszer, nem kétszer, fülsiketítő mennydörgés követte. De én egyszer sem láttam a villámokat; Krokodil Dundee mindig utólag figyelmeztetett, 'már megint lemaradtál, muhahahaha'. Szerettem volna beállítani fényképezőgépemet, hogy sorozatképeket gyártva egyszer csak elkapjak egy égi elektromos kisülést, de egyre hidegebb lett, az ég egyre barátságtalanabb. Sietősre vettük lépteink és a Pázmány Péter sétányon szinte keresztülrohantunk a vihar elől. Elértünk a Petőfi hídhoz, a vihart sikeresen magunk mögött hagytuk, csak a szél kísérte végig utunkat. Lassan szürkület ereszkedett a városra, a ZP-ben éppen a húrok közé csaptak, a gitár hangja messzire szólt. Jött a sárga hernyó, felszálltunk rá és átrepültünk a körút felett...
Az alkonyat színei kék fénybe vonták a város megkopott épületeit. Amikor még nem kapcsolják be a közvilágítást, de már a Nap is alábukott a Budai hegyek mögött, varázslatos világ tárul a szemünk elé. Csak rövid ideig lehetsz a részese, csupán pár perc jut osztályrészedül belőle. A Látványból. Láttad már a régi-régi bérházak homlokzatait? Megfigyelted valaha is, milyen művészei értékek ölelik körbe a betondzsungelt? Jól nézd meg, mert az erózió bizony ellenséged, az idő vasfoga mélyen belemar az egykor teljes pompájukban, mára szinte lepusztult házakba.
Aztán a varázs elillan. Az utcai lámpás sárgára festi a világot. Minden egyforma. Minden megbújik. Minden olyan, mintha várna valamire... Ami sosem jön el... Másnap pedig újra kezdődik az egész...
Játék a színekkel és a fénnyel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése