fekete víz

 Alkonyat. Az egyik legszebb napszak, amikor a Nap már eltűnik a horizont alatt, amikor az első Csillag felragyog az égen, még világos van, de az Éjszaka egyre nagyobb és nagyobb területet kebelez be. Pillanatnyi győzelem az övé, minden áldott alkalommal boldogan leigázza a Nappalt, hogy aztán a Hajnal visszazavarja az Árnyékba.

 Rozsdavörös hajába belekap a szél. A lány újra úgy érzi magát, mint az álomban. De most a valóságban kószál. A Valóságban, a város egyetlen olyan pontján, ahol igazán közel lehet a vízhez, mégsem olyan felkapott, mint a Sziget.

 Hello, Kopaszi-gát! Rég jártam erre, a szürke urak cigarettát sodortak az idővirágaimból, nem tudtam jönni. De már megharcoltam velük, egy csatát megnyertem és loptam pár órát magamnak tőlük. De a háborúnak még nincs vége...

 Jól ismert illatok szállnak keresztül-kasul, ahogy belép a kapun. Ugyan nem kovácsoltvas, és nem is egy labirintust rejt, de mégis olyan érzés átlépni rajta, mintha egy másik világba érkezne. A vízi rendőrség épülete előtt halad el, jól ismert út ez, oda vezet, ahol a három fekete cica búvik meg. Lassan meg is érkezik a trafóhoz, ahol a jószágok rendszerint idejüket töltik. Most is ott vannak. Villogó szemekkel tekintenek reá, a legfélősebb most is hamar messzire szalad, de még elég közel marad a társaihoz szükség esetére. A legbátrabb kivárja, hogy egy méterre is megközelíthesse, majd arrébb megy, de finoman, puhán mozogva, jelezve, hogy én nem félek, de jobb a biztos távolság, hiszen ember vagy. Bármi kitelik tőled.

 Egy ideig farkasszemet néznek, majd a lány továbbindul. Lesétál a parthoz, ahol a Duna fekete vize lágyan ringatózik A macskák távolról figyelik lépteit. Következő alkalommal még közelebb engedjük, de még nem simogathat meg... még nem... ki kell érdemelnie...

 Felgyúlnak a lámpák. A lány leül a parton. A csillagok sorra bukkannak elő az éjszakai égen, vidáman üdvözlik a Földet. A lány figyelmét a fekete víztükör köti le. Kacsák keresik éjjeli menedéküket, itt-ott felkavarják a Dunát. A lány felnéz az égre, egy repülőgép fényei köszönnek vissza rá. Vajon hova tart a gép? Vajon mit éreznek az utasai? Félnek? Reménykednek? Imádkoznak? Vajon boldogok, hogy elrepülnek innen? 

 Ahogy távolodnak a vibráló fények, úgy vetül tekintete vissza az öbölre. Minden kihalt, csak néhány kocogó, bringás és andalgó párocska tűnik fel itt-ott. Az öböl vize finoman cirógatja a partot. Az alsóbb lépcsőket magáévá tette a víz. Amikor a lámpa fénye megcsillan valamin... mintha egy palack lenne... Egy hosszabb vessző segítségével kihalássza a vízből a palackot. Teteje gondosan lezárva, érintetlennek tűnik. Visszadobjam? Vetődik fel benne, de mielőtt még a mozdulat teljessé válna, félúton megáll. Nem adja vissza a Dunának, győz a kíváncsiság.

 Mivel a palack tetejét jól rácsavarták és le is ragasztották, most nem tudja kinyitni. Belül egy papírlap látszódik meg még valami, aminek formáját nem tudja kivenni.

 Későre jár. Felkel és továbbsétál. Lassan visszatér a város lüktető szívébe. A palack pedig ott lapul a táskában.

 Mikor már minden elcsendesedik az öbölben, egy nimfa alakja formálódik a fekete vízből. Cinkosan a kacsára kacsint, az üzenet célba talált...