Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy képes leszek rá, és kibírom. Másszor megint csak sírhatnékom van, és utálom ezt az extraérzékenységet, ami mostanában átjár. Bárhogy is legyen - Bélám* is megmondta - harcos vagyok, kívül-belül, tehát, megintcsak az első változat lép életbe: kibírom, hiszen nem olyan hosszú időről van szó.
Idővel elmondom, hogy a fenti monolog mihez kapcsolódik, de most még el kell rendeznem magamban, s kicsit fáj beszélni róla. (ez megintcsak az extraérzékeny oldalam volt...:)
Péntek este lemegyünk a Csapattal Ozorára, hogy aztán másnap rituálisan leöljünk egy Malackát. (azt hiszem a kicsinyítő képző túlzás, mert valami 100 kilós jószágról van szó.) Még soha nem vettem részt ilyen össznépi öldöklésen. (nyugalom, nem a katanákkal fogunk szegénynek neki rontani.) Nem akarom végignézni a malac halálát. Majd Bélával és Yunnal keresünk egy sarkot, ahol majd nem halljuk, ahogy az életéért könyörög. Jogos a kérdés, minek megyek akkor. A boncolásokat is végignéztem, mert érdekel az emberi anatómia. Így vagyok a malaccal is. Dody amúgy is megjegyezte, a disznó egy közgazdasági csoda, hiszen mindenét felhasználják. (a városi olvasók kedvéért: azt, hogy mindenét értsd szó szerint...)
Adós vagyok Mitsuko történetével, azaz, a folytatással. Csak a végében nem vagyok biztos. Meglehet, szabad kezet kaptok, és majd Ti fogjátok Magatoknak befejezni, persze, azért az általatok írt avagy elképzelt változatokra is kíváncsi leszek. Persze, ne várjatok tőlem nagy alkotást. Leszőgezem, hogy a történeteim magamnak íródnak, nomeg majdani apróságaimnak, hogy soha ne felejtsem el, milyen is ez a világ. Mert érdemes itt élni... De ennek kifejtésébe nem megyek bele. Volt már ilyesmiről szó, lásd: valamely archívum.
Köszönöm az olvasottságot, hosszú idő óta először felnéztem a statgepre (itt mérem a blog látogatottságát) és egész sokan vagytok. Örülök Nektek : ) Ha már egy emberhez eljutnak a gondolataim, már megérte.
______________________________________________________
*Béla, az én drága Szandim fedőneve.
Idővel elmondom, hogy a fenti monolog mihez kapcsolódik, de most még el kell rendeznem magamban, s kicsit fáj beszélni róla. (ez megintcsak az extraérzékeny oldalam volt...:)
Péntek este lemegyünk a Csapattal Ozorára, hogy aztán másnap rituálisan leöljünk egy Malackát. (azt hiszem a kicsinyítő képző túlzás, mert valami 100 kilós jószágról van szó.) Még soha nem vettem részt ilyen össznépi öldöklésen. (nyugalom, nem a katanákkal fogunk szegénynek neki rontani.) Nem akarom végignézni a malac halálát. Majd Bélával és Yunnal keresünk egy sarkot, ahol majd nem halljuk, ahogy az életéért könyörög. Jogos a kérdés, minek megyek akkor. A boncolásokat is végignéztem, mert érdekel az emberi anatómia. Így vagyok a malaccal is. Dody amúgy is megjegyezte, a disznó egy közgazdasági csoda, hiszen mindenét felhasználják. (a városi olvasók kedvéért: azt, hogy mindenét értsd szó szerint...)
Adós vagyok Mitsuko történetével, azaz, a folytatással. Csak a végében nem vagyok biztos. Meglehet, szabad kezet kaptok, és majd Ti fogjátok Magatoknak befejezni, persze, azért az általatok írt avagy elképzelt változatokra is kíváncsi leszek. Persze, ne várjatok tőlem nagy alkotást. Leszőgezem, hogy a történeteim magamnak íródnak, nomeg majdani apróságaimnak, hogy soha ne felejtsem el, milyen is ez a világ. Mert érdemes itt élni... De ennek kifejtésébe nem megyek bele. Volt már ilyesmiről szó, lásd: valamely archívum.
Köszönöm az olvasottságot, hosszú idő óta először felnéztem a statgepre (itt mérem a blog látogatottságát) és egész sokan vagytok. Örülök Nektek : ) Ha már egy emberhez eljutnak a gondolataim, már megérte.
______________________________________________________
*Béla, az én drága Szandim fedőneve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése