A bánat, a veszteség felett érzett gyásza lassan mérgezte Mitsuko Lelkét. Egyetlen ellenszere a család becsületének megvédése maradt. Négy napja gyalogolt a Nagy Hegyek felé. Hogy megtalálja Chiyot. Alig aludt, enni is csak azért evett, hogy ne merüljön ki teljesen. Ahogy haladt a kijelölt ösvényen, a csillagok vezették a helyes irány felé. Ahogy haladt, útjába egy városba ért. Mitsuko elveszettnek érezte magát a település forgatagába. Katonák meneteltek rendezett sorokban, gésák vonultak méltóságteljesen. Fiaskókat húzó fiatalok szaladtak sebesen. Mitsuko az első fogadóba tért be és a pulthoz lépett. A férfi, aki egy nagy könyv felett állt és számolt, figyelemre se méltatta a lányt. Mitsuko türelmesen várt. Percekig nem történt semmi, amikor a férfi tekintetét továbbra a könyvre szegezte, úgy szólt hozzá.
- Nőket nem szolgálunk ki – vetette oda. Mitsuko számított az effajta bánásmódra, így a következőket felelte.
- A nevem Yudai Sayuri. A szamuráj, Masuyo felesége vagyok. Nem hinném, hogy örülne, ha ezt hallaná, hogy a hitvese milyen bánásmódban részesül. – a fogadós ráemelte tekintetét.
- Yudai Masuyo? Ő is idejön? – kérdezte, s izzadságcseppek gyöngyöződtek homlokán.
- Igen. Holnap érkezik, de nem marad itt. Csak értem jön. – felelte Mitsuko, és alig látható mosoly futott át az arcán, ahogy látta a szavainak hatását a fogadóson, kinek szemében a szamuráj nevének meghallása rettegés parazsát élesztette fel.
- Asszonyom, van egy szobánk, ugyan nem pompás, de elég jó állapotban van, remélem meg fog felelni Önnek. – s mélyen meghajolt Mitsuko előtt.
- Minden bizonnyal így lesz. – a fogadós sietve elvezette a lányt a szállása felé. Nem kérdezősködött, nyelvét megkötötte a félelem. Egy szamuráj felesége, ráadásul Yudai Masuyo neje. Az említett harcost messze földön át tisztelet övezte. A fogadós betessékelte Mitsukot a szobába, majd hajbókolások közepette hagyta magára. A lány letette csomagját és lekötötte kardját, majd elnyúlt az ágyon. Mély álomba zuhant.
Hoshi kocsija a város egyik eldugott fogadója előtt állt meg. Osamut a császár bízta meg, hogy vigyázzon Hoshira, míg álcázva magukat eljutnak a császárnő szülői házába. A császár biztosra vette, hogy felesége számára ez a legjobb döntés. Hoshi Lelke háborgott, de beleegyezett a döntésbe.
- Éjszakára itt maradunk – közölte Osamu. Hoshi kitekintett a kocsi ablakán, s felmérte a fogadó külsejét. Hoshi kiszállt a kocsiból. Osamu előrement, s a fogadóshoz lépett.
- Két szobára lenne szükségünk éjszakára. Kiyoshi Noboyiko szamuráj feleségének számára, és szolgálólányának.
- Telt ház van, de tudok még egy olyan szobát biztosítani, amiből egy másik nyílik. – közben reménykedett, hogy több szamuráj felesége nem jön ma. Előrement, s Mitsuko Sayurival.
- Én majd az istállóban alszom – mondta a férfi. – 7-kor vacsora, ha jól vélem.
- Igen – bólintott Hoshi, s a férfi magukra hagyta őket.
- Úrnőm, nem bízok meg Osamuban – közölte Sayuri, ahogy a férfi mögött bezáródott az ajtó.
- Én sem, drága Sayuri. Neked mindig jó megérzéseid vannak.
- Oh, Úrnőm, enged meg, kérlek, hogy ma a Te helyeden aludjak, elővigyázatosságból.
- De Sayuri…
- Semmi de, Úrnőm, engedd meg!
- Ha úgy gondolod, akkor legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése