A nagy útkeresés közben vakká váltam és nem vettem észre, hogy már réges-régen azon az Úton járok, amit elterveztem magamnak, amiről én sem tudtam, mégis rátettem lábam, nem most, már akkor, amikor megszülettem.
És erre olvasás közben döbbentem rá. A folytonos változás, amit sokan megérzünk a Lelkek rezdülésein hozzátartoznak az Úthoz, a fejlődéshez. Ki vagyok én? Ha ezt a kérdést itt és most könnyen meg tudnám válaszolni, a következő pillanatban már nem is léteznék.
Elég sok minden foglalkoztat mostanában. Keresem önmagam, s amint megtalálom, mindig elveszítem újra és újra. De minden egyes találkozáskor valami más kerül szemem elé. Megfoghatatlan érzés.
Eme bejegyzésem címében leírt mondat Richard Bachtól származik. Egy levél címe, amit húsz évvel fiatalkori énének írna. Természetesen én még nem írok húgy évvel ezelőtti énemnek, hiszen akkor még nem tudtam olvasni, és ilyenkor tájt Februárban lázas izgalommal vártam Húgom érkezését. Első és féltve őrzött gyermekkori emlékképem Húgom, de még Anyukám pocakjában. Amikor az állítólagos Testvérem - akkori négy éves fejemmel hogyan is lehetett volna elképzelni, hogy odabent az Anyu hasában van valaki, akivel majd játszani fogok - szóval a Húgom rugdalása az, amit mélyen őrzök az Emlékek Könyvében. Anyu szólt, "Julika, gyere csak ide" a fotellben ült, hasa előre gömbölyödött, éppen gobleint hímzett. Odamentem, az ágyon játszottam, de félbehagytam a tevékenységet. Amikor letelepedtem a fotell karfájára, Anyu a kezemet a hasára tette, alulra. Ott a Húgom - akkor még nem tudtam, hogy lány lesz, mert a doki szerint fiú lett volna, hát jól benézte, de én nem bánom - dörömbölt a hasfalon át, mintha megakarta volna fogni a kezem. Felbecsülhetetlen emlék.
Tehát a levelet nem írom meg négy éves Julikának. Talán majd húsz év múlva a mostani énemnek összedobok egyet. Az valóban hasznosabb lenne... Valóban. Továbbfűzve a gondolatot, vajon milyen levelet kaphatnék húsz évvel idősebb, egy negyvennégy éves Juliannától. Vajon én lennék? Vajon mennyire változok majd meg? Mennyivel leszek vidámabb vagy szomorúbb? Mi lesz velem negyvennégy évesen? Boldog családanya leszek? Lesz még Hazám? Mennyi, mennyi kérdés tódul fejembe, ezekből csak egy-kettőt vetek ide. De mivel ilyen levelet nem valószínű, hogy kapok - bármennyire is szimultán csorog az idő a filmkockákon - inkább mostani énem ír majd levelet negyvennégy éves énemnek. Hadd nevessek majd egyet ezen, amikor szarkalábas szemem mosolyra húzódik, mikor az a levél kezembe kerül születésnapomon. Fogalmam sincs, hol leszek akkor, talán már nem is leszek...
Most viszont várnak a könyveim... :) /Szalagavatós tudósítás pedig a következő bejegyzésben.../
És erre olvasás közben döbbentem rá. A folytonos változás, amit sokan megérzünk a Lelkek rezdülésein hozzátartoznak az Úthoz, a fejlődéshez. Ki vagyok én? Ha ezt a kérdést itt és most könnyen meg tudnám válaszolni, a következő pillanatban már nem is léteznék.
Elég sok minden foglalkoztat mostanában. Keresem önmagam, s amint megtalálom, mindig elveszítem újra és újra. De minden egyes találkozáskor valami más kerül szemem elé. Megfoghatatlan érzés.
Eme bejegyzésem címében leírt mondat Richard Bachtól származik. Egy levél címe, amit húsz évvel fiatalkori énének írna. Természetesen én még nem írok húgy évvel ezelőtti énemnek, hiszen akkor még nem tudtam olvasni, és ilyenkor tájt Februárban lázas izgalommal vártam Húgom érkezését. Első és féltve őrzött gyermekkori emlékképem Húgom, de még Anyukám pocakjában. Amikor az állítólagos Testvérem - akkori négy éves fejemmel hogyan is lehetett volna elképzelni, hogy odabent az Anyu hasában van valaki, akivel majd játszani fogok - szóval a Húgom rugdalása az, amit mélyen őrzök az Emlékek Könyvében. Anyu szólt, "Julika, gyere csak ide" a fotellben ült, hasa előre gömbölyödött, éppen gobleint hímzett. Odamentem, az ágyon játszottam, de félbehagytam a tevékenységet. Amikor letelepedtem a fotell karfájára, Anyu a kezemet a hasára tette, alulra. Ott a Húgom - akkor még nem tudtam, hogy lány lesz, mert a doki szerint fiú lett volna, hát jól benézte, de én nem bánom - dörömbölt a hasfalon át, mintha megakarta volna fogni a kezem. Felbecsülhetetlen emlék.
Tehát a levelet nem írom meg négy éves Julikának. Talán majd húsz év múlva a mostani énemnek összedobok egyet. Az valóban hasznosabb lenne... Valóban. Továbbfűzve a gondolatot, vajon milyen levelet kaphatnék húsz évvel idősebb, egy negyvennégy éves Juliannától. Vajon én lennék? Vajon mennyire változok majd meg? Mennyivel leszek vidámabb vagy szomorúbb? Mi lesz velem negyvennégy évesen? Boldog családanya leszek? Lesz még Hazám? Mennyi, mennyi kérdés tódul fejembe, ezekből csak egy-kettőt vetek ide. De mivel ilyen levelet nem valószínű, hogy kapok - bármennyire is szimultán csorog az idő a filmkockákon - inkább mostani énem ír majd levelet negyvennégy éves énemnek. Hadd nevessek majd egyet ezen, amikor szarkalábas szemem mosolyra húzódik, mikor az a levél kezembe kerül születésnapomon. Fogalmam sincs, hol leszek akkor, talán már nem is leszek...
Most viszont várnak a könyveim... :) /Szalagavatós tudósítás pedig a következő bejegyzésben.../
1 megjegyzés:
szia!:)
Ezt én is megcsináltam. Bár nem húszéves időtartammal de amikor 12 éves voltam írtam egy levelet magamnak, vagyis kettőt. Az egyikben azt írtam le, h mit gondolok milyen leszek 4 év múlva mit fogok csinálni kik lesznek a barátaim, hol fogok tanulni stb, a másikat pedig 10 évvel későbbre szántam.
Hát az egyiket már "megkaptam" 16 évesen. Vicces volt. a másik pedig idén lesz esedékes, szeptemberben...Kíváncsi leszek. Furi, hogy nem emlékszem mit írtam. De biztos nem erre gondoltam , hogy itt fogok ülni Sopronban és még mindig kilátástalan a vége...:S
De sebaj. Lehet én is írok gyorsan egyet, bár ma tanulni akartam :D
Tetszett ez a bejegyzésed, bár a legtöbbször megérintenek az írásaid! Sok puszi: Linka
Megjegyzés küldése