Paranormális jelenségek a szekrényben

Ma örökítettem meg... Éppen csak dolgoztam a gépen, amikor fura hangokra lettem figyelmes. Oldalrasandítottam, amikor észrevettem, hogy a Húgom szekrénye picit meg van nyitva és a vörös boája próbál kitőrni... Ijesztő. Az ereimben megfagyott a vér, de egyből a fényképezőgépért nyúltam, hogy egy ilyen ritka pillanatot eltehessek emlékbe. Borzongató de egyben fenséges élmény megtapasztalni paranormális jelenségeket.

Egyébként meg, milyen szeles idő van ma...

Budapest - más szemmel

Ezt még gyorsan megosztom veletek, aztán kinyúlok, mint Szuszmó is teszi most az ágyam közepén, nehogy véletlenül még én is odaférhessek. (Macskalogika...)

Tegnap városnézni voltam, de nem mentem messzire, csupán szeretett fővárosomat mutattam be norvég vendégeinknek. Érdekes volt úgy beszélni és mesélni róla, mint egy régi ismerősről, pedig itt élek, mégis néha vakká válok észrevenni szépségét. (Mert van és erről nem nyitok vitát.) Hosszú nap volt, érintettünk a főbb látnivalókat, a Citadellán hosszabb időt töltöttünk el, annyira magával ragadt a napsütés és a látkép. Koszos szmog ereszkedett ugyan a látóhatár alá, de erről csak mi, emberek tehetünk. A város nem. A Gellért hegy amúgy is Lelkem kedves pihenőhelye.

És amiről mindenképp írni akartam Nektek az a következő kép, mely retinámon végigtáncolt a következő volt: éppen egy pillanatra megállt a turista busz, amikor a méltóságteljes épületnek - teljesen függetlenül attól, ami benne zajlik - tornyokkal tűzdelt tetőjén átbukfencezett a napfény, s ahogy földet ért szétfolyvt a betonfolyó szürkeségén, egy kis színt csempészve az élettelen világba. Látnotok kellett volna! Aztán a busz tovaindult s egy igen rövidke másodpercre a Duna kékes felszíne tárult elém. Nem tehetek róla, egyszerűen jól eső érzéssel tölt el figyelni a vizet.

Legkedvesebb Dunaközeli helyem viszont nem a Margit szigeten van, ahogy azt gondolni lehetne, hiszen ott alkalmanként a vízhez is le lehet jutni. Hanem a Petőfi híd pesti hídfőjétől a z Új (randa) Nemzeti Színház irányába elfekvő nagyjából egy kilométeres szakasz. Alkonyati fényben a legszebb...

Új Hold

Mielőtt továbbszánkázik tekinteted írásom felett figyelmeztetlek, ha még nem olvastad, de szeretnéd, akkor esetleg olyan információkat találhatsz, amiket nem szeretnél tudni, mielőtt nem utazol végig a könyvön.

Mert bizony egy utazás volt. Egy utazás, ami a szakítások utáni gyötrelmes világba vezetett 583 oldalon keresztül. Akit valaha is bármilyen veszteség ért - legfőképpen a Szerelem terén, az tökéletesen át tudja érezni, mit jelentenek azok a szavak, mint nincs szükségem Rád, nem kellesz, nem szeretlek... Még akkor is fájdalmas, ha csak egy történetben olvasunk róla. Régi sebek feszülnek szét a hegekkel tarkított mellkason, mintha a Lélek ki akarna préselődni rajtuk keresztül, szabadulni, hogy már többet ne érhesse csalódás.

És lehet újrakezdeni egy világ összeomlása után összetörten, millió apró sebből vérezve? Szárnyaszegetten heverve a tomboló tenger közepén egy bizonytalan sziklaszirt tetején, amit nyaldosnak a tajtékzó hullámok.

De a csalódások ellen nem tudjuk hatékonyan felvértezni magunkat. Nincs recept. Egyszerűen tovább kell menni és kész. Az Élet ugye nem áll meg attól, hogy bennünk világok omlanak össze, no meg a Világot sem érdekli különösebben, hogyha egy halandó Léleknek az érzelmei fájdalmasan összekuszálódnak. Mi mind csak véletlenül elszórt kis Szigetek lennénk egy olyan tengerben, amelynek irányítói túl mutatnak minden transzcendens dimenzión?

A történet egyébként csak nagyjából tetszett. Vannak részek, amik megírásába több energiát fektettem volna, de nem én vagyok Stephanie Meyer, úgyhogy ez nem is az én gondom. Majd a képzeletem kiszínezi azokat a részeket.

De azért a hangulata még most is megüli Lelkem. New Moon és teszem hozzá, New Hope...

Már pirkadt, amikor az utolsó oldalra értem. Szeretem a hajnalokat, mindig olyan különleges, varázsos fénybe vonják a vadszőlőket.

Remélem Arthurék megbocsátanak nekem, amiért egy napra nélkülözniük kellett társaságom. Most visszatérek a kedvenc depressziós robotomhoz... :P

a new day has come

Zenére írás.

Ma péntek van, mint ahogy az a naptárban feketén-fehéren áll. Ezenkívül pedig megfoghatatlan napja a felfoghatatlan Univerzumnak. Ma mély de javu érzés futott át az érzékszerveimen, az összesen - mind a haton :P - melynek hatásától percekig csak álltam a napsütésben és nem győztem magamhoz térni, miközben interakciót kellett (volna) folytatnom a múzeumpedagógus kísérőnkkel a Természettudományi Múzeum kertjében, ahol azok az ostoba dínó szobrok vannak többé-kevésbbé kiállítva.

Visszatérve az újra átélt élményre, a különös valóban az volt benne, hogy kitartóan futkosott utána a hátamon a hideg. Éppen az udvarra mentünk ki megtekinteni a lovarda egykori kifutóját, ahol az említett őslények leledzenek. (Groteszk látvány, de 10 év alatt megfogja az illető fantáziáját, nyilván nem én voltam a célközönség.) Az ajtón léptünk ki, amikor puff... jött az élmény, megfagyott és egyben felolvadt a világ, évmilliók teltek el röpke másodperc alatt. A szemem világa elé táruló látvány; az illat -roppant domináns és egyben édes parfüm illatmolekuláit sodorta orrom nyálkahártyájába a szellő, s szinte a számban éreztem a gyümölcs ízét; a hangok -mégpedig az, hogy SÜN (nem viccelek...); az ahogyan nekiütköztem az ajtónak, mert majdnem fellökött néhány szaladgáló csitri; és végül az az érzés, amikor megcsap egy emlék, hogy ez már megtörtént Velem, de most mégis itt vagyok... Ez mind hozzájárult későbbi kóválygásomhoz a kertben, szabad teret keresve a nyüzsitől, ami körbevett. Aztán magamhoz tértem és láttam, a világon semmi, de semmi nem változott, és senkinek sem tűnt fel, hogy pár másodperc erejéig az Élet, a Világmindenség meg Minden része voltam úgy, hogy tudtam is róla oly' tudattal, amit az agyi kapacitások miatt nem lehet leírni.

A történet ennyi.

A múzeumped. gyakorlat jó volt, sőt, eddig ez tetszett a legjobban, mert kellően interaktív elemeket is tartalmazott. A titkos föld alatti tárolókban is jártunk. Félelmetes, tiszta X-akta beli helyszín. De nem jött sem szörny, sem vámpít, sem egyéb Chris Carter által a történetbe írt rémség. Csak a növényvilág nemes és kevésbé előkelő képviselőinek kiszárított részei gondosan elcsomagolva. Aztán végül a tajvani pillangókat is megnéztük, konkrétan köztük sétáltunk. Szeretek ily' módon kapcsolatba lépni a természettel. Ezért is rajzolgatok szárnyakat.

A hetek igen változatosan teltek legutóbbi cyber zsonglőrködésem óta. Húsvét és plusz kilók kipipálva, jöhet a futás a Stadionoknál... Sajnos a főiskolán folytatódik az élet, úgy megszoktam a láblógatást, nehezen tudtam felrugdalni magam Vácra. (Mert úgye Vác Budapest felett van a térképen, így oda nem le- hanem felmegy az ember :P) Igazából most már nem sok dolgom van, csak vizsgázgatok, arra kell készülnom, de a szakdolgozatom KÉSZ, csak kötettni kell. Sőt, már védettnek is tekintik, mivel TDK-ztam. Megérte a sok szenvedés és hajnalig tartó munka. Most új távlatok felé vettem az irányt, de erről majd legközelebb. Maradjunk annyiban, hogy nemzetközi vizekre evezek a tudományos életben. Nem, mintha annyira okos lennék. Csak nem szeretek unatkozni ezért keresek magamnak különböző elfoglaltságokat.

Gyakorlaton pedig olyan helyen vagyok, ahol sokat tanulok az Életről és a Halálról. Szomorú de egyben feledhetetlen. Az úgy nevezett egészséges emberek nem is sejtik milyen érzés az, ha valaki azzal a tudattal él nap, mint nap, hogy bizony oly' gyógyíthatatlan betegségben szenved, aminek a vége a Fény az Alagút végén. Na igen, mindenkinek ez a "vége". De van, akivel ezt fehér köppenyes emberek közlik, s az ilyesmit nem árt komolyan venni. Vagy éppen nem.

Ebben a két hétben pedig a norvég cserediákok is itt vannak. A héten sokat kellett tolmácsolnom nekik, de legalább visszahoztam az angol kommunikációt az életembe. Bár most már ott tartok, hogy önkéntelenül is hajlamos vagyok angolul válaszolni... Bár még van, mit fejlesztenem a szókincsemen.

Hugi jövőhéten ballag. Emberek, öregszünk...

És végül: tegnap megvettem a NEW MOON-t!!! Ma éjjel nagy olvasó party-t szervezek, úgyhogy ideje egy kis kávét innom, mert nem szeretnék elaludni, mielőtt nem olvasom ki. Sajnálom Arthur Dent, de további kalandjaidat akkor folytatjuk, ha Edward visszatalál Bellához...

A Húsvét jegyében

Volt ez az ember - az illúziók szerint nagyjából 2000 éve - akit Jézusnak hívtak. Mivel az akkori politika útjában állt, ezért kivégezték. Sőt, látványosan tették meg mindezt, hogy íme, emberek, lássátok, ha mertek különbözni és más utat mutatni Nektek, balga bárányoknak, akkor így fogokt járni.

Napjainkban bizonyára radikálisnak lenne megbélyegezve. Kereszt helyett meg találnának mást, amivel ki lehetne iktatni az élők sorából. És tudjátok, a legfantasztikusabb dolog, amiről tanított, az a Szeretet. Nekem egyébiránt elképzelhetetlen, hogy akkoriban ne tudtak volna már a Szeretetről. Noha már évezredekben mérhető tettének súlya, mégis úgy érzem, az egész akár egy másodperccel korábban is történhetett volna, hiszen belső lényemig hatol. Egy vadidegen, gyarló, egymást eltaposó világért adta az életét. Ha nagyon cinikus lennék azt mondanám: értelmetlen áldozat, hiszen nézzünk körbe, mivé lett az a világ, amiért életét adta? De ugyanakkor, ott van a születés, a legnagyobb csoda, ami a Szeretetből születik. És - kacifántos gondolatmenet végére jutva mondhatni - ebből következik, hogy a Halál is a Szeretet "bűne". (Idézőjelbe téve, mert nem olyan bűn, amit az emberek ártó szándékkal egymás ellen követnek el.)

Nehéz megmagyarázni az Élet misztériumának téziseit. De könnyebb megérteni. Ez mindannyiunkban benne van, csak jó mélyre kell ásni.

Tehát mégsem olyan értelmetlen az az áldozat. Drasztikus figyelemfelhívása a Létnek...

Egy bejegyzés, amit az unalom pötyögött

Vagy valami hasonló címe lehetne ezen írásnak, melyre szemed világa vetül. Ülök és várok, nem tudom még meddig, de most itt vagyok. Noha a Nap rám süt az ablakon keresztül, és komfort érzetemet csokival javítottam, mégsem szeretnék most itt lenni. Várok, várok és csak várok. Talán még negyed órát kell várnom. Aztán molekuláimat átrendezem és teleportálok egy másik helyre, ahol folytathatom a várakozást, csak éppen valami másra.

Tegnap este sikeresen végére értem a Vendéglő a Világ Végén című Galaxis-trilógia második kötetének. Rögvest belekezdtem a harmadikba, de néha kicsit zavarosnak érzem a leírt képeket, csupán azért, mert annyira képtelen, hogy már szinte valóságos.

A napok takarítással teltek el, egészen pontosan a Nagy Tavaszi Mindent Kisikáló Takarítással. A hétvégén pedig Húsvét. Negyven nap böjtölésnek a végére értünk. Mármint az, aki betartotta. Valahogy felettem átsiklott a Hamvazószerdától kezdődő ráhangolódási időszak. Úgy érzem Húsvét idén elsétál mellettem. Volt ez a Jézus nevű fickó, akit megfeszítettek, mert valamikor nem sokkal az Big Bang után Éva megevett egy almát és adott belőle Ádámnak is. Ez így leírva olyan szarkasztikus, mégis 1. egy ember életéről van szó, aki fel akarta nyitni a társai szemét alapvető dolgokra, mint a Szeretet és ezért ölték meg; 2. mindent mindig a nőkre kennek. Ha nem ismersz és úgy olvasod e fenti okfejtegetést, nyilván azt gondolod, valami elvetemült eretnekkel állsz szemben. Hidd csak ezt, nem fogom megcáfolni, sem igazolni. Csak éppen lehet másként is gondolkodni, mint ahogy a dogmák akarják Beléd sulykolni. Sőt, igazából mindenen lehet gondolkodni, ha már kaptuk ezt a szabadakarat nevű valamit, akkor éljük a lehetőséggekkel, akkor is, ha történetesen ebben az illúzióban ringatjuk magunkat.

Úgy érzem, ideje pontot szabnom megszaladt szavaimnak, különben rövid időn belül virtuális máglyán fogok lángolni...

De tudod, minden, mi itt áll, lehet tévedés is... :P

Mai harmadik...

...és előreláthatóan utolsó bejegyzés.

Végül kalandos úton az Erzsébet-kilátó helyett a gyermekvasúton tettünk egy kirándulást. Történt ugyanis, hogy a 90A busz 1. lerobbant, miután mentünk vele egy teljes megállót, egyszerűen csak nem nyíltak ki az ajtók. Ijesztő volt, nekem elhihetitek, mivel igen hamar felszínre tört a klausztrofóbiám, melynek következtében olyan pánik képek villantak át az agyamon, hogy tűz üt ki és se ki... Aztán végül csak sikerült leszállnunk róla, megvártuk a következő járatot, 90A busz 2. Mentünk vele egy egész megállót, és a Turul-szobor mellett az is hasonló ajtó gondokkal kezdett küzdeni. Micsoda véletlen, gondoltam, de igyekeztem a lélegzésre összpontosítani, mert az alig tíz perce megélt bezártság élményével egybekötött halálközeli élmény újra hatalmába kerített. Végül erről is ép bőrrel szálltunk le, de arról letettünk, hogy a Normafához valaha is feljussunk - pedig már egészen meggyőztem a Húgom, hogy libegőzzünk... Így végül a fogaskerekűt választottuk, az kevésbé tűnt lerobbanósnak. És így is lett. Kellemes másfél-két órát utaztunk először a piros hegyi vasúton, majd pedig a gyermekvasúton. A Nap kellemes melengetett, az égen néhány kósza felhő úszott át, de ezektől eltekintve szép kék boltozat terült el felettünk. Aztán Hüvösvölgyben már fáztam, noha a Nap még mindig melegen cirógatott.

Néhány kép is készült, talán valamit átad a mai tökéletes nap hangulatából.






Végül aztán lemerült az aksi, így nem tudtunk az erdőről fényképeket megörökíteni. Miközben száguldottunk a nyitott kocsiban, a szél az erdő ébredő illatát hozta magával. A Természet magához tért, virágok bújnak meg az avarban. Minden élettel teli és madárcsicsergéstől hangos. Csodálatos, Tavasz. Érzelmek ébredésének drága évszakja...

Dobogókő

Öt eseménydús nap után úgy döntöttem, hogy ma pihenni fogok és ezen alkalomból az Erzsébet-kilátóhoz teszünk Hugival egy rövid kirándulást.

A héten elkezdtem alapozni a futást. Stadionok, talán becsületes neve a SYMA rendezvénycsarnok melletti pályának Ifjúsági Park, de ebben nem vagyok biztos. Ajánlom mindenkinek, aki kényszert érez arra, hogy néhány 500 m-es kört lefusson, mint a mérgezett egér. A térdem köszönöm egészen jól bírja a megpróbáltatásokat, erősítem rá, hogy a táborban majd ne legyen gond vele. A délutáni napsütésben viszont valóban kellemes kocogni.

Másfél hete egy kedves Barátnőmet elkísértem ultrahangra, a harminckettedik hétben járnak, nem sokára elérkezik a Nagy Pillanat, amikor a kishölgy, avagy a pocaklakó a Napvilágra kérezkedik. Tudjátok milyen leírhatatlan érzés, amikor egy képernyőn láthatod Őt, aki tulajdonképpen illúzió, egészen addig, míg meg nem születik? De akkor, amikor kivetítik képét az ernyőre hirtelenjében valósággá válik, és ott van, látod, a csöppnyi ember, egy új Lélek, A Csoda.

A héten tanulással telt az idő javarésze. A szakdolgozatom készen van :P ezzel nem lesz gondom.

Tegnap pedig az évad első csatájában vettem részt Pilisszentléleken. Nagyon szeretem a Pálos romkolostort, a kövek mind mesélnek az egykor ott élt emberekről, szokásaikról, történetekről. A Nap rendíthetetlenül sütött, orcámon meg is hagyta nyomát. A csata után pedig felmentünk még Dobogókőre, hogy egy rövid pillantással végigpásztázzuk a Dunakanyart. Egyszerűen bele vagyok szeretve. Amikor jöttem haza Norvégiából, akkor átrepültünk felette. Hihetetlen kaland volt az egész. Hegyek, hegyek és hegyek és a Duna különleges szürke vize.

Este koncertre mentünk, Végtelen. Nagyon jó volt, igaz csak hatan táncoltunk...:P De nem baj, mi jól éreztük magunkat, a többi meg nem számít. (Igaz ehhez kellett egy kis vodka-narancs...)

Csodálatos vasárnap délután! Végre itt a tavasz és lassan a nyár is! Már nagyon vártam. Kell a Napfény, hogy érezzem édessós ízét...

Képek a buliról :)

Íme, az ígért képek. Jó volt, a legjobban azt élveztem, hogy együtt voltak a Szeretteimmel, bár a létszám nem volt teljes, mivel nem mindenki tudott eljönni. Sebaj, lesz még alkalom, hogy együtt mulassunk. Na de helyettem beszéljenek a képek: