Nagyböjti elmélkedés

 Vasárnap este misére mentem. Elkéstem. Utálok késni, ilyenkor mindig lemaradok az elejéről - hah, milyen meglepő következménye a késésnek, gondolom egy Olvasóm sem számított ilyen összefüggésre. Ezt azért tartottam fontosnak ilyen hosszan ecsetelni, mert amikor elkésem, mindig úgy érzem, már nem tudok teljes értékűen ott lenni. Csak kívülállóként. De tegnap nem így volt. (Bár azért azt is hozzá kell tegyem, nem szoktam késni miséről, egy kezemen meg tudom számolni, hogy eddigi életem során hányszor késtem el.)

 Azt hiszem új pap van. Csak azért hiszem, mert mostanában másik templomba jártam, és lemaradtam az itteni fejleményekről. Először már az meglepett, hogy a fél hetes misén rengetegen voltak, csak hátul jutott hely, a különálló padok egyikén. (Ahol nem szívesen ülök.) Tehát megérkeztem, leültem és próbáltam felvenni a mise fonalát. Már éppen a Szentleckét olvasták... Csendben hallgattam a szavakat, az Evangéliumot, melyben Jézusról volt szó - tudjátok az a csodatévő Fickó, úgy 2000 évvel ezelőttről - a tanítványairól és a Fényről. Aztán a pap, Csaba Atya az Evangéliumi rész után a szokásos prédikációba fogott. Kíváncsian vártam, mindig kíváncsian várom, hátha hallok valamit, amit megértek és tovább tudok gondolni.

 Várakozásaim azonban felülmúlta Csaba Atya. Kihívott három hívőt, akiknek először körbe kellett nézniük maguk körül. Majd megkérdezte őket, milyen érzés volt. "Furcsa, mindenhol csillogó szemek, kedves tekintetek". Hát igen, mise közben sosem figyelünk egymásra, persze, hogy furcsa, hogy hirtelen rájövünk, nem vagyunk egyedül és egy azon zászló alá tartozunk. Majd Csaba Atya a templom három különböző pontjára küldte őket. Egy nő a papi székbe ült - amire szánalom, de nem tudom a hivatalos nevét-, egy fiú az Eukarisztia elé járulhatott - hát őt nagyon irigyeltem, szánalom... de régi vágyam látni, mi rejtőzik ott... (de talán nem kell messzire mennem, elég belenéznem a tükörbe, látni a szemem és azon keresztül a Lelkem...) és egy harmadik nőt pedig a szószékbe vitt fel. Körbe kellett nézniük újra. Mit látnak?

 A válaszokra nem emlékszem, de igazából nem a válaszok voltak lényegesek, hanem az interakció. Az, hogy a megszokást megtörve teljesen rendhagyó módon zajlott a mise. Végig párbeszédben voltunk, pap és hívők. Mint anno Jézus a követőivel. És ez az az élmény, amit már nagyon régóta kerestem miséken. De persze nyilván kötött a mise menete, a hagyományőrzésben válunk halhatatlanná.

 És meglehet, számotokra ez nem tűnik nagy dolognak. De nem voltatok ott. Így nagyon nehéz elmagyarázni.

 Aztán hazasétáltam. A város vasárnap estéhez képest szokatlanul nyüzsgött. Pápa után mindig furcsa itthon lenni. Ott hétköznap este is nyugalom van. Más a mentalitása az embereknek is. 

 De, hogy ne kanyarodjak el túlságosan a bejegyzésem címétől, a tegnapi mise üzenete az volt, hogy ilyenkor, Nagyböjtben merjünk a szokásainktól eltérően cselekedni. Emelkedjünk fel a hétköznapi gondokból, hiszen alapvetően római katolikus hitünk alapjait éljük át újra. És bár nem tökéletes, mégiscsak egy közösség, amibe beleszülettünk. A nyafogás és bírálat mellett érdemes azon munkálkodni, hogyan lehet jobb itt, a saját szintünkön. A saját világunkban.

 A többi meg úgysem rajtunk múlik.