Franklin beletörődött sorsába. Már nem kapálózott, már nem nyitogatta a száját, mint aki a szárazon fuldokol. Várt. Türelemmel, megbékéléssel. Elengedte tehetetlenségét, hogy önmaga nem képes megoldani a helyzetet. Szerencsétlen helyen borult fel, ott, ahol nem könnyű visszanyerni az eredeti felállást.
Aztán megjelentem és visszafordítottam a lábacskáira. Először a salátához rohant, majd pedig őrjáratozott a tekváriumban. Tartok tőle, újra fel fog borulni, mostanában megtanulta, hogyan álljon fel a két hátsó lábára.
Napjai mostanában változatosabban telnek. Ha az idő engedi, kiviszem tekváriumustól a gangra napozni. Nagyon élvezi, szinte megrészegíti a kinti, budapesti levegő, estére mindig elfárad, beássa magát a tőzegbe és elalszik. Nem sokára leutazik Pápára, ahol teknős szemmel hatalmas területei lesznek a szabadban. Igaz, rács alatt a védelmében, de igazi fűben, földben, kákicsok és lóherék között. És igazi napfényben. Nem pedig mesterséges UV-A és UV-B lámpa alatt. Így sincs oka panaszra, páncélja szép, erős, sokat nőtt. Kati meg is jegyezte, "ki ez a vadállat? Akkorát nőtt...".
Teknőséletről ennyit. Mennyivel egyszerűbb, letisztultabb, mint az emberé...
Szombaton tartottuk Kis Húgom születésnapját. Volt nagy dinom-dánom, hajnali bóklászás a hidegbe burkolózott Duna parton. Kár, hogy a Kopaszi gát este tíz után már bezár és csak reggel hat óra fele nyitja kapuit újra. Vasárnap meg álomittasan kóvályogtam, a hajnali óraátállítás teljesen megborította a szervezetem, de most élvezem, hogy még mindig világos van (18:48-at mutat az órám). Csak most búcsúzik a Nap tőlünk.
A Nap, ami maga is egy nagy hidrogénbomba (kicsit rákattantam az atomos témára, lenyűgöz). Csodálatos neutron csillag, bámulatos belegondolni, hogy mindaz, amit szeretünk benne, amitől élettel telivé vált a Föld az egyben halálos termonukleáris erőmű.
De térjünk vissza az ember alkotta nukleáris fegyverekre. Az egész a Manhattan tervvel kezdődött, amikor Szilárd Leó felhívta F. D. Roosevelt figyelmét (természetesen Einstein nevében) az atombombák esetleges előállítására. Az elnök pedig bizottságokat hívott össze, hogy alaposan megtárgyalják, körbejárják a kérdést. A történet végét meg mindenki ismeri, 1945. augusztus 6. Hiroshima, ahol uránium töltetű bomba robbant fel, "becenevén" Little Boy, valamint augusztus 9.-én Nagaszakira plutónium töltetű Fat Man-t dobtak le. (Sajnos le kell vonjuk a következtetést, a japánoknak nincs szerencséjük az atommal.)
Nem tudom, milyen lehetett az akkori hozzáállás az atombombához. A II. világháború után megkezdődött a hidegháború, amit a James Bond-filmek légköre igyekszik visszaidézni. (Apropó, múltkor láttam a Casino Royale '66-os változatát... Nagyon kész... igazi filmszatíra, amit ma már senki sem tud igényesen elkészíteni.)
Az elmúlt hatvan évben megismertük az atomot. De a hidegháború alatt folyamatos rettegés és félelem ülte meg az emberek Lelkét. Bármikor ledobhatott bárki - akinek persze volt - atomot a másikra. Pattanásig feszült a helyzet, legemlékezetesebb incidens a '62-es kubai rakétaválság. Akkor majdnem kitört egy harmadik világháború, ám Castro bácsi nagy bánatára - hiszen a két nagy hatalom atommal történő leigázása csak neki jelentett volna hasznot - végül megegyezett CCCP és USA.
Hm, szerintem a Hidegháború mozzanatairól szórakoztatni foglak még Bennetek. Mert tanulságos. Nagyon tanulságos.
Végül pedig egy "Hogyan éljük túl az atombomba támadást" című tanmese 1951-ből, Amerikából. (Nézzétek meg, legközelebb erről írok.)
If you see the flash, duck and cover!
Castle Bravo, 1954. Február 28. Az első H bomba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése