Carnevale di Venezia

Hol vagy, Isten?

 Fura álmom volt, de már semmire nem emlékszem belőle, csak kósza érzésfoszlányokra, amik időnként ellepnek. Az imént, Morag blogját olvasva döbbentem néztem, szinte megfogalmazta ugyanazt, amiről éjszaka tudatalatti utazást tettem.

 Hol vagy, Isten?

 Bár számomra nem kérdés, hogy létezel, hiszen erről többször tanúbizonyságot tettél. Bár a Bibliában az áll, saját képedre teremtettél minket, még sincs kezed, habár képes vagy felemelni, nincsen lábad, mégis mindenhova el tudsz menni. Hiszen nem Te hasonlítasz ránk, hanem mi Rád. A Lelked tükörképei vagyunk.

 De akkor mégis mi romlott el a világban? Mi az, amit a Jézus nevű fickó tanításaiból elfelejtettünk, félreértelmeztünk? És itt van az a pont, ahol Morag írásával teljes egészében egyetértek. Az emberek a hatalom nevében kiforgatták szavaid, és hosszú évszázadokon keresztül terrorizáltak a hit nevében. Pedig ez a hit nem ugyanaz a Hit, ami hegyeket képes megmozgatni. 

 Sokat puffogtatott frázis: valami elromlott a világban. De tegyük hozzá, nem most. Nagyjából akkor, amikor az igazi Valóditól eltávolodtunk. Amikor múlt héten Máriaremetén ültünk a templomban, hallgattuk az Atya szavait két köhincselés között, szüntelenül vártam valamit. Egy jelet, vagy bármit, talán csodát. De az egész mise olyan színpadias és megjátszott volt, hogy mély csalódottság lett rajtam úrrá. Nem azt kerestem, amit ott találtam. Pedig gyerekkori emlékeimben máshogyan él Máriaremete. Valami onnan is elveszett... 

 Ha jobban belegondolok, tisztán látom: vissza kell térnünk a gyökerekhez. És talán Neked is vissza kellene térned. Bár azt mondják, az a világ végét jelentené. De erre a világra ráfér egy bootolás...

 Up-date: amikor publikáltam e bejegyzést a következő hirdetés tárult elém:

Keresztény könyvek...

csokoládémérgezés...

Ez egy érzelmileg túlcsordult írásnak ígérkezik.

Imádom a névnapom. Meg a pasim*, aki ismeri az igényeimet... Egyetemről fáradtan, nyűgösen érkeztem haza, nem dobott fel az előadásom, amit tartottam Parsons-ból. (Igen, stréber vagyok, és akkor mi van? 10 pont járt érte, és nekem kell az a 10 pont... Megszereztem, az elején letudtam, egy feladattal kevesebb. Na, ezek után is azt gondoljátok, hogy stréber vagyok? Nem... valójában, stratéga... muhahaha...) Szóval hazaérkeztem, még vásárolni is voltam és egyedül kellett hazacipelnem a cuccot. És még utána is le kellett mennem virágért, meg a teknősnek fakéregért (igyekszünk számára minél természetesebb környezetet biztosítani. Amint jó idő lesz, utazik le Pápára a kertbe. Hiányozni fog... Úgy megszoktam a kisöreget. Ma próbáltam vele kommunikálni, az eredmény felemásra sikerült...:P ) Na, végre leírom a lényeget, ilyen hosszas felvezetés után: Krokodil Dundee kirobog elém, két nagy doboz csokoládét rejtő dobozt (értelmes magyar mondat, pipa) nyújt át névnapom alkalmából. Rossz kedvem pillanatok alatt semmivé foszlott. A csokoládék nagy része mostanra szintén... :D Aztán folytatódott a csoki dömping, most meg menten felfordulok...

Az élet momentán nagyon kedvez nekem. Maradjon ez csak így... Bár tudjuk, semmi sem tart örökké. 

______________________________________________________________

*nem szívesen nevezem így, hiszen több annál, mint egy egyszerű pasi. Ő a VALAKI.

kósza gondolatok...

 Az idő nem más, mint olyan mérőeszköz, amely a tér két pontja között, vertikális horizonton fejezi ki a távolságot. Zseniális felfedezés! Tehát nem a negyedik dimenzió, mint a többség állítja, hanem annál sokkal több, de bizonyos értelemben meg kevesebb. Nem tudjuk megfogni, de ő uralkodni tud felettünk, miközben mi azt gondoljuk, hogy az órai számlapjain csapdába ejtettük.

 Az ember és az idő örök csatájának győztese az elmúlás. Mindkettő felett. 

Paleoasztronautika

 Továbbra is betegen... Így továbbra is a távirányító felett uralkodom: Viasat History: Ősi idegenek. Az ismeretterjesztő film azt taglalja, egyedül vagyunk-e a végtelen Univerzumban?

 Véleményem szerint nagyképűség lenne azt állítani, hogy mi, emberek vagyunk az egyetlen értelmes lények az egész Univerzumban (mert valójában a macskák azok :P). Már csak méreteit tekintve sem mondhatjuk biztosra, hogy egy távoli szegmens eldugott sarkában nem virágzik az élet. Talán épp emberek élnek ott is... Persze szólnak történetek arról, hogy emberek találkoztak idegenekkel itt a Földön, de akkor miért mindig homályosak a felvételek, miért nincs egyértelmű bizonyíték erről? Ezt azzal magyarázom, hogy minden, ami idegen, félelmetes, mert nem ismerjük, nem tudjuk, hogy veszélyezteti-e az életünket. És mivel az élethez való ragaszkodás a legerősebb ösztön bennünk (bármennyire is legyünk depressziósak...) a kormányok, a hatalmak nem akarnak valós tényeket, fényképeket, videókat feltárni a többségi társadalom előtt. Ebből a zavaros okfejtésből azt kell kihámozni, hogy egy esetleges igazi bizonyíték tömegpánikot okozna az emberiség életében. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy bizonyos időközönként Hollywood is gondoskodik arról, hogy a félelem folyamatosan megülhesse az emberek Lelkét. Tudatosan vagy éppen a tudat egy rejtett zugában. (Csak "emlékezzünk" vissza, hogy H.G. Wells rádiójátéka is milyen felforduláshoz vezetett...)

 A másik kérdés, ami foglalkoztatja a tudósokat az az, hogy az ősi szobrok, barlangrajzok némelyike miért ábrázol sisakos embereket? Olyanokat, mint a mostani asztronauták. Egyes paleoasztronautikai felvetés szerint mi, emberek vagyunk az idegenek leszármazottai és a DNS-ünk rejti az üzenetet a múltból. Durván fogalmazva: jöttek az idegenek és a saját képükre formáltak minket, embereket... Ez magyarázná a "hiányzó láncszem" hollétét.  

 Megint más vélekedések szerint mi, emberek mentünk el a múltba, mert a jövőben oly' annyira tönkretettük a  a Földet, hogy a múltba mentünk megváltoztatni a jövőt. 

 Nagyon úgy néz ki, hogy nem sikerült...

 Az időutazás fogalmát 1905-ben Einstein vezette be. Erre van egy félig kidolgozott elméletem, de mikor múltkor Krokodil Dundee-nak ecseteltem azt mondta, ilyen már van... Lassan már mindent felfedeznek előttem... Ugyanakkor ott van a kérdés, hogyan lehetne megvalósítani az időutazást? Először is, le kell győzni az időt, mint nemlétező, kitalált fantazmagóriát. És meg kell találni a módját, hogy fénysebességgel tudjunk utazni. Ha fénysebességgel utazunk, akkor lelassul az idő, de bármi, aminek tömege van, képtelen elérni a fénysebességet. Ami viszont drámaian lelassítja az utazást az univerzumban. Jelenlegi techinkánkkal is 70 000 évbe kerülne, mire elérnénk a legközelebbi csillagot, az α Centauri-t. Így tehát a minket állítólag látogató idegenek vagy nagyon fejlett technikával rendelkeznek, vagy megtalálták a módját a féregjáratok megnyitására. 

 Summa summarum, amíg nem jön velem szembe egy -barátságos - idegen - és nem az Alien - addig nem mondom, hogy léteznek, de azt sem, hogy egyedül vagyunk a csillagvilágban.

 A kérdés nyitott. Mindenesetre, van egy történetem, ami ezt boncolgatja... 

 Oh, igen, utolsó utáni gondolat: kinek készültek a Nazca-vonalak? (folyt. köv.)

Anne Shirley az I. világháborúban

 Bár a könyvekben Anne gyermekei mennek el harcolni egy idegen világban, idegen eszmékért, a filmben Anne-t küldték a forgatókönyvírók a frontra. Nem a történetet fogom elmesélni, hanem inkább a kort, amit az alkotók elénk tárnak.

 1915-ben látjuk viszont Anne-t. Amerika ekkor még nem lépett be az I. világháborúba, az USA hírlapjain még csak szalagcím volt a háború, amely oly' távol van, hiszen egy egész óceán választja el az új világot az óhontól. Anne az álmai megvalósításának útján halad, New York-ban találjuk magunkat egy kiadónál, ahol az ifjú hölgy szerencsét próbál. De rádöbben, hogy a XX. század eleje még nem készült fel a női írók befogadására. Harcol, de csalódik. Jegyesével, Gilberttel visszatérnek Avonlea-ba. 

 Ekkor már 1916-ot jegyzünk. Amerika is belépett a háborúba, fiataljait besorozzák és sorra küldik a frontra, a halálba. Aki nem megy el, madártollat kap. A gyávaság tollait. A férfiak mind a frontra vágynak, hiszen aki nem megy, azt kinézik. A nők buzdítják őket, menjenek csak, hiszen néhány hét és úgyis vége... Anne és Gilbert azonban Avonlea-ba maradnak és Gil sebészként segít a helyi kórházban a visszatért foglyok rehabilitásában. Bár olyan szörnyű állapotban vannak, hogy szinte lehetetlen segíteni rajtuk. A morfium meg ugye hiánycikk... Gilbert szívében fészkelődik a gondolat, orvosként nem egy kórházban, hanem a fronton a helye....

 Így tehát Gilbert elmegy a frontra. És Anne semmit nem tud róla éveken keresztül. A levelei visszaérkeznek hozzá. Anne úgy határozz, utána megy.

 Gilbert tiszta jelleme nagyon emlékeztet Krokodil Dundee-ra. Biztos vagyok benne, hogy Ő is elmenne katonaorvosnak a frontra. Én pedig ugyanúgy utánacaplatnék, ha nem jelentkezne :D 

 Azonban, miért is tört ki az I. világháború? Most nem a történelmi előzményekre gondolok, hanem a vezérek egyéni motivációira. Mégis mit reméltek? Majd emberi csontokból és vérből építenek új birodalmat? Egy valami biztos: aki háborúzni kezd, nem lehet nyertes. Akkor sem, ha erősebb és felülkerekedik a másik felett. 

 A világháborúkban sem voltak nyertesek. A fél világ nyomoronc lett tőle... Ez hát a nagy fejlődés...

Miért éppen Alaszka? II.

 És persze amint leülök, hogy megírjam gondolataimat, amiken egészen eddig járattam az agyam, a fejem hirtelen Bart Simpson fejévé válik és üres tekintettel révedek magam elé.

 Éjjel hallgattam a szél fújását. Vajon honnan jön és merre tart? Nem tehetünk rá nyomkövetőt, hogy lenyomozzuk az útját, mint mondjuk a nagy fehér cápáknak (akiknek 75 liter vérük van! elképesztő...de amilyen hatalmas jószágok, nem meglepő). Mindenesetre alaposan megrángatták az esti légmozgások a szélcsengőnket, ütemesen verték neki az ablaknak. "Legalább él", gondoltam magamban, de ekkor már nagyon félálomban voltam. Aztán eszembe jutottak a viharvadászok, akik - míg minden józan ember menekül - a viharok, hurrikánok, tornádók közepébe tartanak. Tegnap láttam egy műsort, amiben egy szélcsatornában imitálták a tornádó erejét (250 km/h) és emberek lebegtek benne. Annyira szuper érzés lehet! Lebegni, legyőzni a gravitációt és még a termoszférát sem kell elhagyni érte... :)

 Próbáltam olvasni a sok TV nézés mellett, de minduntalan elpilledtem. Aztán inkább pihentem és idestova két napja tétlenkedem (a TV nézés nem számít aktív időtöltésnek... inkább agyromboló, bár mostanában nagyon rákattantam a NG-re, Discoveryre és a De Vinci Learningre, meg a többire, mint az Animal Planet...). Sok ismeret ragad ilyenkor rám, amik elsüllyednek a tudatalattim titkos szegmenseibe és a legváratlanabb pillanatokban törnek elő rejtett tartalékként (talán éppen ezért nevezett el egy srác wikipédiának a gólyatáborban...). 

 Mivel ennyire össze vagyok zárva magammal, sokat töprengek (ami lehet, hogy már igazán káros az egészségemre... :P)

 Egyik felfedezésem, hogy új belső hangom van (igen, ez már a disszociatív identitásom része). Ez a hang sokkal érettebb, mint elődje volt. Markánsabb véleményeket fogalmaz meg a világ és az én kis dolgaimról. Két lábbal a földön áll és roppant szkeptikus.

 Szóval talán tényleg felnőttem és ez az új belső hang ennek az eredménye.

 A másik gondolatmenetem az írásra vonatkozott. Mostanában - mint már korábban utaltam rá - elégedetlen vagyok a teljesítményemmel. (Vagy talán sosem voltam igazán jó, csak közepes.) Először is, ha valaki írni akar, ismerje a magyar nyelvtant (gyakran itt bukom el a dolgot). Nem árt a nyelvhelyesség szabályait is szem előtt tartani (nekem meg nagyon furcsa szórendjeim szoktak lenni). Végül pedig, legyen műveltsége és élettapasztalata. Az tud igazán jól írni, aki nyitott a világra és befogadja mások gondolatait is megfontolásra.

 De persze, nem vagyok tévedhetetlen... Sőt... a tévedéseimből még többet tanulok.

 És hogy miért éppen Alaszka? Amikor először írtam a tegnapi bejegyzést, amit végül nem publikáltam, de a cím valamiért mégis kikerült blogra, éppen Alaszkáról néztem egy filmet valamelyik discovery-n. Alaszka rejtélyei és szörnyei. Alaszka hatalmas mégis alig lakott, tele van titkokkal. Éppen a kedvemre való egy állam... :) Egyszer jó lenne bebarangolni...

betegen...

 Már nagyon régen voltam úgy igazán beteg. Háziorvoshoz is el kellett menni... ami külön tortúra a vége nincs várakozási idővel és a sok vénasszonnyal, akiknek nincs jobb dolguk, mint saját magukról beszélni, azaz panaszkodni, hogy milyen betegek. Bizonyára szarügy az öregkor, hatvan-hetven év múlva magam is megtapasztalom és meglehet beállok a rinyálós nyanyák körébe. Sőt, ahogy ismerem magam, vezérszónokuk leszek :D Bár tényleg szomorú, hogy bizonyos korban leszűkülnek a gondolatok és tevékenységek magunk köré.  

 Szóval most, hogy itthon vagyok és annyi erőm van, amivel a távirányítót irányítom valamint a lap topon tudok pötyögni. Pedig itt ez a csodálatos napsütés! De muszáj pihenni, lóerős gyógyszert kaptunk Hugival, a doki végre nem kevert minket össze gyógyszerallergia tekintetében. (Mert már kaptam penicillint a Húgom meg eritrant... fel is fordultunk volna, ha beszedjük... .) 

 Az imént belefutottam egy telejós műsorba. Először ledöbbentem, hogy kerül ilyen adás délutánra? Ám bizonyára a célközönség unatkozó háziasszonyok, nyugdíjasok, sorsukat jobbra fordítani vágyók. Kábé egy percig bírtam, míg egy betelefonáló nő elmondta, hogy oroszlán, és tudni szeretné az egészségügyi kilátásait, valamint a fia szűz, és az ő egészségi állapotára, párkapcsolatára és anyagi helyzetére is kíváncsi. A "jósnő" (szakma szégyene) figyelmesen végighallgatta, ügyesen színlelte, hogy érdekli a nő és fiának sorsa. Kiterítette a kártyalapokat, balról jobbra, de annyira komolytalan volt, hogy elkapcsoltam... Erről eszembe jutott egy gimis élményem, amikor Morag-val boszorkányságunk aspektusait fedeztük fel. Behozta a cigány kártyáját és az óraközi szünetekben tanulmányoztuk a lapokat. Ekkor Fox közénk telepedett és a maga módján jósolt... Tehetsége nyilvánvalóvá lett, simán elmehetne telejósnak! :D Na mindegy, akkor ez viccesebb volt... abban a pillanatban. 

Mostanában nagyon gyengén írok. Át kellene gondolnom az egészet... Megyek, vár a meleg ágyikóm! 

És a tavaszi félév kezdetét vette...

Egy újabb szürke írás szürke hétköznapjaimból.

Inkább most gondolkodjatok Ti: honnan tudjuk, hogy élünk és nem csak álmodunk?

Létezésem tétova pillanatai

 Néha úgy érzem, rohanok előre a semmibe. Jogosan merül fel bárkiben is ezen érzelmek létjogosultságának megkérdőjelezése. De a kérdés örök, évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, mit ér az élet? Ha körbepillantunk világainkban és igazán nyitott szemmel járunk, látjuk, ahogy embertársaink üveges, kiüresedett tekintettel bolyonganak. Vajon milyen gondolatok, eszmék, ideák vezérlik őket útjuk során? Egyáltalán, megtalálják a számításaikat? Vajon mi az élet igazi, magvas értelme, amiért megéri a hétfőket nem utálni, amiért teljes lelkesedéssel bele tudjuk vetni magunkat a létezés minden egyes fennkölt percébe?

 Apukám ma kósza elmélkedése közben elvétve megjegyezte, ha az embereknek mustármagnyi hitük lenne, hegyeket mozgatnának meg (azt gondolom, mind ismerjük a példát). Úgy látszik, nekem egy cseppnyi, még kvarknyi hitem sincs, mert még egy porszemet sem vagyok képes odébb tenni...

 És amíg nem fejtem meg a Hit mibenlétét, nem igazán kerülhetek közelebb az Élethez...

Holdsarló a Tabán felett, 2011. 02. 06.

Madárcsicsergés

Az állatok tudnak valamit. Biztos vagyok benne. Tegnap a Mackók nem látták meg az árnyékukat, úgyhogy bye-bye Tél! Reggelente madárcsicsergésre ébredek. Világos van már 7 órakor, nem kell a sötétben bóklászni. Végre jön a TAVASZ! Tegnap vásároltam magokat, amiket márciusban kell elültetni és szép kék virág lesz belőle. Legalábbis remélem. Merthogy soha, semmilyen növényt nem sikerül hosszútávon életben tartanom. Még a gyermekláncfüvet is kinyírtam, ami gyomnövény, de Benjinek hoztunk fel cserépben, hogy mindig legyen firss kákics... Hát nem lesz, mert elpusztult. Úgyhogy nem tudom milyen esélyekkel indulnak a magok, mikor még el sem lettek ültetve és a személyes gondoskodásomra vannak bízva.

A Január olyan gyorsan eltelt, hogy mire felocsúdtam már Február havát jegyeztük. A kínaiak megünnepelték a holdújévet, ezzel kezdetét vette a Nyúl éve. Érdekes, hogy Imbolc, amit a kelták többnyire Február 1-én tartottak egybeesik a Fény Ünnepével is. (A kelták is pont ezt emelték ki ebben a napban. Csalogassuk vissza a Napot a Földhöz.) 

Január és Február mindig csendben telik el. Egy kis korcsolya, egy kis hó, egy kis hideg. Az ember követné a mackók példáját és téli álmot aludna. Ha tehetné... Márciusban pedig jön a kirándulás, a Természet köszöntője. Télen a legjobban a színek hiányoznak. Ha megfigyelitek, minden kifakul, megszürkül, vagy éppen fehérré válik a hótakarótól. A hétvégén leszáguldottam Győrbe, Krokodil Dundee Hugijának táncversenyére. Az IC gyorsan szelte át a távot Északon, közben figyeltem az elsuhanó fákat, bokrokat, mind fehér kosztümben pompázott, mintha nem is a valóságban lettünk volna, olybá festett. Látszólag háborítatlan természet.

Pompás látvány. Azonban hosszútávon hideg.

Ez a hónap is mozgalmasnak ígérkezik. 

Az alábbi képen meg azt mutatom be, ahogyan a rajzolás folyamatát élem meg. Süti, üdcsi, zene, egy üres lap, ami aztán többnyire élettel telivé válik. Már csak Szuszi hiányzik a képről, hiszen ő is aktívan részt szokott venni az alkotó folyamatokban. :P

Ez most egy nagyon semmilyen bejegyzésre sikeredett...