Kukkori, kukkorá, kotkodácsol kiskakas, avagy a rádió, ami az egy

 Még most is izgalom lesz úrrá rajtam, ha visszagondolok a ma reggelemre. De mielőtt egy érzelmileg túlcsordult írással zsibbasztom kedves Olvasóim szürkeállományát, had osszam meg az események előzményeit.

 Mert bizony van. Szinte hihetetlen, de igaz.

 Kedd reggel a kedvenc rádiócsatornám korai műsorát hallgattam. A vidámság, ami árad az éteren át mindig feldob és feltölti a napi energiakészleteimet (nem hiába, a nevetés gyógyír minden búra, csak meg kell találni az utat a mosolyhoz). Azon tűnődtem, milyen jó lenne, ha meghívnának minket a műsorba a babazászló pályázatunkkal. (Részletek itt.)

 Telik a nap, folyton-folyvást csörög a telefon. Az egyik ilyen alkalommal beköszön egy rádiós szerkesztő és láss csodát, ugyanaz a rádió, amit reggel hallgattam! És mit ad Isten? Egy meghívást a reggeli műsorba!

 Véletlen? Hm, lehet...

 Persze kedd éjjel nem sokat aludtam, mert egy másik felkérés is érkezett a Forrásból, ami ugyan telefonos interjú volt, de szintén élő. A telefonos megkeresésektől mindig félek, hogy az ÉLŐ adás alatt lefagyok, mint a windows, és még az újraindítás sem tudna segíteni... És szerdán még egy zh is várt rám. (Tudom, tudom, alacsony vérnyomás ellen ezek a legjobb kombinációk). 

 Szerda hajnalban keltem, majd a reggeli napsütéssel érkeztem a stúdióba. Mindenki kedvesen fogadott, ami nagyon sokat segített abban, hogy feloldódjam. Az interjú alatt is végig segítettek, hogy ne égessem le nagyon a Mozgalmat. Miután véget ért az interjú és kicsit belestem a kulisszatitkokba, átbaktattam a munkahelyemre (ami a szomszéd épületben van ;) és vártam a Forrás hívását. Komárom-Esztergom megye lakóinak is elhadartam, hogy milyen szép kezdeményezést szeretnénk elterjeszteni.

 Mert miért ne köszöntenénk a megszületett kis porontyokat is zászlóval? Értékteremtő hagyomány. Kis Hazánk szomjazza már.

nyertem a lottón

 A templom kapuja zárva volt. Csalódottan vettem tudomásul, mert be akartam menni elmélkedni. A templom a városban a legjobb hely arra, hogy az ember magában legyen. Így hazaindultam. Közben azon gondolkodtam, hogy veszek egy szelvényt és kitöltöm. Egy számomra ismeretlen lottózóba tértem be. Kint napsütés és meleg, bent félhomály és hűvös környezet fogadott. Hirtelen úgy éreztem magam, mint aki dimenziót váltott. A pulthoz léptem, ahol a kitöltetlen szelvények sorakoztak. A skandit kerestem, meg is találtam, de a tollat nem. Az eladó felé fordultam, aki mutatta, erre. Magamhoz vételeztem a tollat, majd visszatértem a pulthoz. És ott találtam egy másik szelvényt, amin egy szám már ki volt ikszelve. A szelvény engem várt. Így hozzábiggyesztettem a maradék hatot, majd fizettem érte. Megvásároltam az új életem...

Óraátállítás és az atombomba, valamint Franklin, aki felborult és várt a Láthatatlan Kézre

 Franklin beletörődött sorsába. Már nem kapálózott, már nem nyitogatta a száját, mint aki a szárazon fuldokol. Várt. Türelemmel, megbékéléssel. Elengedte tehetetlenségét, hogy önmaga nem képes megoldani a helyzetet. Szerencsétlen helyen borult fel, ott, ahol nem könnyű visszanyerni az eredeti felállást. 

 Aztán megjelentem és visszafordítottam a lábacskáira. Először a salátához rohant, majd pedig őrjáratozott a tekváriumban. Tartok tőle, újra fel fog borulni, mostanában megtanulta, hogyan álljon fel a két hátsó lábára.

 Napjai mostanában változatosabban telnek. Ha az idő engedi, kiviszem tekváriumustól a gangra napozni. Nagyon élvezi, szinte megrészegíti a kinti, budapesti levegő, estére mindig elfárad, beássa magát a tőzegbe és elalszik. Nem sokára leutazik Pápára, ahol teknős szemmel hatalmas területei lesznek a szabadban. Igaz, rács alatt a védelmében, de igazi fűben, földben, kákicsok és lóherék között. És igazi napfényben. Nem pedig mesterséges UV-A és UV-B lámpa alatt. Így sincs oka panaszra, páncélja szép, erős, sokat nőtt. Kati meg is jegyezte, "ki ez a vadállat? Akkorát nőtt...".

 Teknőséletről ennyit. Mennyivel egyszerűbb, letisztultabb, mint az emberé...

 Szombaton tartottuk Kis Húgom születésnapját. Volt nagy dinom-dánom, hajnali bóklászás a hidegbe burkolózott Duna parton. Kár, hogy a Kopaszi gát este tíz után már bezár és csak reggel hat óra fele nyitja kapuit újra. Vasárnap meg álomittasan kóvályogtam, a hajnali óraátállítás teljesen megborította a szervezetem, de most élvezem, hogy még mindig világos van (18:48-at mutat az órám). Csak most búcsúzik a Nap tőlünk. 

 A Nap, ami maga is egy nagy hidrogénbomba (kicsit rákattantam az atomos témára, lenyűgöz). Csodálatos neutron csillag, bámulatos belegondolni, hogy mindaz, amit szeretünk benne, amitől élettel telivé vált a Föld az egyben halálos termonukleáris erőmű. 

 De térjünk vissza az ember alkotta nukleáris fegyverekre. Az egész a Manhattan tervvel kezdődött, amikor Szilárd Leó felhívta F. D. Roosevelt figyelmét (természetesen Einstein nevében) az atombombák esetleges előállítására. Az elnök pedig bizottságokat hívott össze, hogy alaposan megtárgyalják, körbejárják a kérdést. A történet végét meg mindenki ismeri, 1945. augusztus 6. Hiroshima, ahol uránium töltetű bomba robbant fel, "becenevén" Little Boy, valamint augusztus 9.-én Nagaszakira plutónium töltetű Fat Man-t dobtak le. (Sajnos le kell vonjuk a következtetést, a japánoknak nincs szerencséjük az atommal.)

 Nem tudom, milyen lehetett az akkori hozzáállás az atombombához. A II. világháború után megkezdődött a hidegháború, amit a James Bond-filmek légköre igyekszik visszaidézni. (Apropó, múltkor láttam a Casino Royale '66-os változatát... Nagyon kész... igazi filmszatíra, amit ma már senki sem tud igényesen elkészíteni.) 

 Az elmúlt hatvan évben megismertük az atomot. De a hidegháború alatt folyamatos rettegés és félelem ülte meg az emberek Lelkét. Bármikor ledobhatott bárki - akinek persze volt - atomot a másikra. Pattanásig feszült a helyzet, legemlékezetesebb incidens a '62-es kubai rakétaválság. Akkor majdnem kitört egy harmadik világháború, ám Castro bácsi nagy bánatára - hiszen a két nagy hatalom atommal történő leigázása csak neki jelentett volna hasznot - végül megegyezett CCCP és USA.

 Hm, szerintem a Hidegháború mozzanatairól szórakoztatni foglak még Bennetek. Mert tanulságos. Nagyon tanulságos.

 Végül pedig egy "Hogyan éljük túl az atombomba támadást" című tanmese 1951-ből, Amerikából. (Nézzétek meg, legközelebb erről írok.)

 If you see the flash, duck and cover!

Castle Bravo, 1954. Február 28. Az első H bomba

Az atomerőmű árnyékában

 Áprilisban lesz 25 éve, hogy felrobbant a csernobiliként elhíresült atomerőmű. (Azért írom így, mert valójában Lenin nevét viselte az erőmű, de akkoriban még az atom sem robbanhatott fel Lenin nevével fémjelezve, így a világban csernobiliként terjedt el a tragédia.) Pedig valójában Pripjaty városa mellett állt, illetve romjai és az ép blokkok még ma is állnak, Csernobiltől 18 km-re. 

 Pripjaty. Néhány évvel ezelőtt (talán 2006-ban) a Blaha Lujza téren állt egy Green Peace-es kamion. Pripjaty városáról és lakóiról készült tárlatot mutatott be. Azaz, egykori lakóiról. Mivelhogy a robbanás-sorozat után kitelepítették őket. Mind a közel 50 000 embert- a környező falvakból is. A város 1970-ben született, élt 16 évet. Elhunyt egy olyan balesetben, amelyet a sorozatos hibás döntések idéztek elő. A lakosokat először Kijevbe vitték, azt mondták nekik, hogy nyugalom, ez csak átmeneti, majd visszatérhetnek... valójában soha nem mehettek haza, csak néhány idős lakost engedtek vissza pár évvel ezelőtt. Azoknak, akik soha nem tértek vissza egykori otthonukba, új várost alapítottak, Szlavutics néven (ahonnan naponta jártak át a dolgozók Csernobilba...).

 Amikor az erőmű négyes blokkja felrobbant, maguk a munkások sem hitték el a történteket. Csak amikor ránéztek az egykori blokk helyére, ahol hatalmas lyuk tátongott, melynek mélyén fehéren izzott az égő grafit. Az emberi oktondiság okozta balesetben egy ember azonnal meghalt. Földi hamvait azóta sem találták meg, valahol a négyes blokk alatt vált semmivé a robbanás pillanatában. A tűzoltók, akiket védőfelszerelés nélkül vezényeltek ki, a katasztrófa utáni két hétben hunytak el. Hivatalosan 30 áldozatról szólnak a statisztikák. De valójában nem lehet tudni, hogy hányan szenvedtek, szenvednek ma is a sugárfertőzés következményeitől. Senki nem beszél a likvidátorokról, akik szintén védőöltözet nélkül tisztították meg a terepet, és akiket biorobotoknak hívtak.

 Mi történik, amikor sugárterhelés ér minket?
 A beszámolók szerint a tűzoltók fémes ízt éreztek a szájukban, valamint úgy érezték, mintha tűkkel szurkálnák az arcukat. Ha ezt érezzük, akkor már nincs menekvés a biztos elmúlástól. A legnagyobb gondot a bélbolyhok leválása okozza, de számos egyéb azonnali kóros elváltozás megy végbe a szervezetünkben. A radioaktív jód pedig a pajzsmirigybe beépülve rákot okoz. (Amikor a baleset megtörtént, Magyarországon az egészségügyi szakemberek összegyűjtöttek annyi jódtablettát, ami a teljes lakosság számára elegendő lett volna.)

 Ami megdöbbentő volt számomra, miközben kutattam a különböző források között:
 1, Csernobil még ma is élnek emberek! 15 napot a városban, 15 napot azon kívül töltenek.
 2, Az erőmű végleg 2000-ben állt le! Addig a hármas blokk vígan működött...
 3. A szovjetek igyekeztek eltusolni az ügyet - meglepő?-, ami nem sikerült a svédeknek köszönhetően, DE a második világháború környékén is építettek már RBMK atomerőműveket, amikben szintén voltak hibák, balesetek. Sőt, radioaktív hulladékkal vígan szennyezték a környezetüket a hidegháború kezdetén...
 4. Turistákat visznek Pripjaty városába. 18 éven aluliak ugyan nem mehetnek, de akadnak olyan elvetemültek, akik elmennek a szellemvárosba, miközben az erőmű romjai továbbra is sugároznak... És fizetnek érte. Nem keveset...
 Pedig jelenleg Pripjaty városában a cézium, a stroncium, a plutónium és az amercium izotópjaival szennyezett, valamint a város körül 30 km-es zóna van, amit a hadsereg őriz.
 5. Egészen 1990-ig fűtötték az elhagyott házakat, paneleket, közintézményeket állagmegóvás címszó alatt. Aztán leálltak vele, mert tudták, úgysem költözhet senki sem vissza. Képek itt, itt és itt. Kísérteties hangulat uralja a képeket.
 6. Ez nem egészen megdöbbentő, de azért érdekes és említésre méltó: új szarkofágot kap, mivel a régi már megkopott és félő, hogy összeomlik. 2007-ben döntöttek erről, a terv kivitelezése folyamatban van. Biztos vagyok benne, hogy tisztességesen megfizetik a munkásokat, akik részt vesznek az új építésében, de vajon mennyit ér cserébe az egészség? Nyilván nem sugároz már ugyanolyan intenzitással a hármas blokk, de... nekem fenntartásaim vannak.

 Ám a történtek ellenére bátran írhatom, hogy atomenergia még mindig biztonságos. A Lenin Atomerőműben azért vette át az uralmat az atom, mert a biztonsági szabályokat nem tartották be. (Wigner Jenő már '42-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a grafitos atomerőművek szerencsétlen választások, valamint a teljesítmény szándékos csökkentése egy bizonyos szint után káros xenon gázok felszabadulásához vezet, melynek következményei már sajnos ismertek...) Az atom még mindig kevésbé szennyezi a környezet, mint egy hőerőmű. A megújuló energiák pedig még nagyon drágák... pedig bennük lenne a jövő.

 Fukushimában a cunami okozott gondot. A földrengést még átvészelték, és miután elültek a rezgéshullámok, a tartalékgenerátorok bekapcsoltak és hűtötték a reaktort. Csak aztán jött a tengervíz és elmosta a biztonsági berendezéseket. Most azon dolgoznak, hogy ne olvadjanak meg a fűtőelemek. Bár a legfrissebb hírek szerint az egyik blokkban megolvadhatott a mag. A minap láttam képeket azokról a Hősökről, akik még mindig küzdenek a hűtési rendszerek rendbetételéért.

 Összegezve, ne féljetek az atomtól, hiszen mi is mindannyian belőle épülünk fel. Anyagunk, ami alkot, egyidős az ismert Univerzummal...

Egyszerűen nincs időm befejezni. Piszkozatban Csernobil és annak hatásai, valamint napok óta két témát is kerülgetek és már milliószor elképzeltem, ahogy leírom.

De sosem jutok Csernobil végére. Pedig nagyon sok mindent el akarok mondani. Arról is.

Amúgy nincs ok panaszra, mert élek, és ez jó. Hiszen megy a szekér, sőt, fut. Ma volt Hugi szülinapja, este sétáltunk a Kopaszi-gáton. Képek face-n.

Na, megyek, mert szépnek kell lennem holnap.

Jah igen, láttatok a TV-ben? Kemény pár másodpercig mutattak :D CELEB LESZEK! :P

Nagyböjti elmélkedés

 Vasárnap este misére mentem. Elkéstem. Utálok késni, ilyenkor mindig lemaradok az elejéről - hah, milyen meglepő következménye a késésnek, gondolom egy Olvasóm sem számított ilyen összefüggésre. Ezt azért tartottam fontosnak ilyen hosszan ecsetelni, mert amikor elkésem, mindig úgy érzem, már nem tudok teljes értékűen ott lenni. Csak kívülállóként. De tegnap nem így volt. (Bár azért azt is hozzá kell tegyem, nem szoktam késni miséről, egy kezemen meg tudom számolni, hogy eddigi életem során hányszor késtem el.)

 Azt hiszem új pap van. Csak azért hiszem, mert mostanában másik templomba jártam, és lemaradtam az itteni fejleményekről. Először már az meglepett, hogy a fél hetes misén rengetegen voltak, csak hátul jutott hely, a különálló padok egyikén. (Ahol nem szívesen ülök.) Tehát megérkeztem, leültem és próbáltam felvenni a mise fonalát. Már éppen a Szentleckét olvasták... Csendben hallgattam a szavakat, az Evangéliumot, melyben Jézusról volt szó - tudjátok az a csodatévő Fickó, úgy 2000 évvel ezelőttről - a tanítványairól és a Fényről. Aztán a pap, Csaba Atya az Evangéliumi rész után a szokásos prédikációba fogott. Kíváncsian vártam, mindig kíváncsian várom, hátha hallok valamit, amit megértek és tovább tudok gondolni.

 Várakozásaim azonban felülmúlta Csaba Atya. Kihívott három hívőt, akiknek először körbe kellett nézniük maguk körül. Majd megkérdezte őket, milyen érzés volt. "Furcsa, mindenhol csillogó szemek, kedves tekintetek". Hát igen, mise közben sosem figyelünk egymásra, persze, hogy furcsa, hogy hirtelen rájövünk, nem vagyunk egyedül és egy azon zászló alá tartozunk. Majd Csaba Atya a templom három különböző pontjára küldte őket. Egy nő a papi székbe ült - amire szánalom, de nem tudom a hivatalos nevét-, egy fiú az Eukarisztia elé járulhatott - hát őt nagyon irigyeltem, szánalom... de régi vágyam látni, mi rejtőzik ott... (de talán nem kell messzire mennem, elég belenéznem a tükörbe, látni a szemem és azon keresztül a Lelkem...) és egy harmadik nőt pedig a szószékbe vitt fel. Körbe kellett nézniük újra. Mit látnak?

 A válaszokra nem emlékszem, de igazából nem a válaszok voltak lényegesek, hanem az interakció. Az, hogy a megszokást megtörve teljesen rendhagyó módon zajlott a mise. Végig párbeszédben voltunk, pap és hívők. Mint anno Jézus a követőivel. És ez az az élmény, amit már nagyon régóta kerestem miséken. De persze nyilván kötött a mise menete, a hagyományőrzésben válunk halhatatlanná.

 És meglehet, számotokra ez nem tűnik nagy dolognak. De nem voltatok ott. Így nagyon nehéz elmagyarázni.

 Aztán hazasétáltam. A város vasárnap estéhez képest szokatlanul nyüzsgött. Pápa után mindig furcsa itthon lenni. Ott hétköznap este is nyugalom van. Más a mentalitása az embereknek is. 

 De, hogy ne kanyarodjak el túlságosan a bejegyzésem címétől, a tegnapi mise üzenete az volt, hogy ilyenkor, Nagyböjtben merjünk a szokásainktól eltérően cselekedni. Emelkedjünk fel a hétköznapi gondokból, hiszen alapvetően római katolikus hitünk alapjait éljük át újra. És bár nem tökéletes, mégiscsak egy közösség, amibe beleszülettünk. A nyafogás és bírálat mellett érdemes azon munkálkodni, hogyan lehet jobb itt, a saját szintünkön. A saját világunkban.

 A többi meg úgysem rajtunk múlik.

"Megvagy!"

 Tudom, tudom, rég írtam. Megint. Telik az Élet, a napok. Rohanok előre valami új és valami izgalmas felé. Valami olyasmi felé, amire minden ember vágyik. Mert valójában így vagyunk tökéletesek. Együtt. Külön-külön nem megy. Csakis együtt. És ez a szép az egészben. A szónak magának is van valami gyönyörű jelentése. És közben teljesen lecsupaszítottuk magunkat egymás előtt. Csak vagyunk. Minden sallang nélkül.

 Pedig tévelyegtünk elég rendesen. Nem tudtuk, merre menjünk, mit akarunk. Aztán előkerült egy kinder tojás. Benne pedig egy teknős, rajta pedig egy gyűrű. Ragyogóan sütött a Nap, a Természet lágyan ölelt körbe minket. A Napfény áldását adta rá.

 A miénk volt a pillanat. És még lesz sok. Dinasztiát alapítunk. A gyűrűm lesz a "Dédi brill köves gyűrűje". A dédunokám ezzel fogja megkérni választottja kezét. Akkor én már nem leszek. De továbbélek. Tovább élünk. Bennük.