A nyár utolsó napja

Az égen a felhők eszeveszett gyorsasággal süvítenek. De tudjuk, hogy a felhők felett ott a kék ég, és a ragyogó napsütés. Az egy dolog, hogy most nem látszik. Majd a szél arrébb fújja a felhőket, és akkor megint látszani fog. Addig meg, legalább gyönyörködhetünk a csodaszép alakzatokban, amik kirajzolódnak az égen, képzeletünk párosításával. Tengap, mikor a vonaton ültem, és száguldottam haza a zónázóval, amikor is tekíntettem az égre tévedt. Egy szív alakú felhő úszott el felettem. Elég giccsesen hangzik, tudom én, de akkor is, még sosem láttam ennyire tökéletesnek nevezhető formációt.

Végül tegnap nem volt időm sütni. Majd hétvégén. Ma jön hozzánk Joyce, és holnap együtt mennek suliba a Húgommal. Igen, nekik már holnap kezdődik... Én hétfőn kimegyek Vácra szintfelmérőt írni -úgyse lesz jó, a nyelvtannal mindig hadilábon álltam- aztán elintézem a diákom, sétálok egyet a parton, ha nem lesz hideg. Most mondta az egyik kollégám, hogy meg akarják szüntetni a zónázó vonatokat. Na, már csak az hiányozna. 25 perc helyett utazhatnék 45 percet. De, legalább többet olvashatnék. Mivel Linka, Buki és Hugi is Vácon fog lakni, kénytelen leszek egyedül utazni nap, mint nap. Azt hiszem, az elkövetkezendő időkben eleget fogok vonatozni... Hét félév Vácott... Avagy, Csacsa viszontagságai a felsőoktatásban. Akár egy új történet címe is lehetne.

Gólyatábor 2006 AVKF :)

A gólya hazarepült a táborból...

Túléltem. Egész tűrhetően éreztem magam, dehát, mit várok egy olyan társaságtól, melynek tagjai életükben először találkoznak, és próbálnak ismerestséget kötni. Teszem hozzá, igen sokszínű társaságról van szó, nehéz dolog a csoportvezetőknek összekovácsolni az egyedeket egy közösséggé. De végül, egész jól sikerült, bár a 8 csapat közül a hetedik helyen végeztünk, de nem a győzelem, hanem a részvét(el) a fontos. Kicsit megfáztam, a tegnap esti záróbulira el sem mentem, mert hasogató fejfájás gyötört. Mivel kifogytam a felhasználható tiszta papirzsebkendőkből -többet nem veszek kamillásat, mert borzalmas- a közeli boltba lemásztam. Nincs túl messze a suli főépületétől, ahol a kollégiumi részben volt az átmeneti szállásom- majd kis kitérővel mentem vissza. Lesétáltam a Dunapartra, s figyeltem a csillagokat. Alig volt felhő az égen, s mivel a közvilágítás sem túl erős arrafelé, elég sok égitest fénye jutott el hozzám. Páratlan látvány. :) Vác elbüvőlő kisváros, bár egyszer, egy Barátom úgy nyilatkozott róla, hogy egy álmos kisváros. Meglehet, hogy az, de nekem, a nyüzsgő főváros után kész felüdülés. Hegyek tarkítják a messzességet, a Duna csendesen folyik a medrében, sirályok -talán köztük Jonathannal- repülnek az égen. Linkával kétszer is lenn voltunk a parton, közvetlenül a víz mellett. Kagylókat és csigákat szedtünk, és néztük, ahogy a hullámok megtörnek a köveken. A táborban azért nem volt olyan sok szabadiőnk, de ha lehetett, akkor kimentünk sétálni.

Most zárom rövidre szabott soraim, még sütni szeretnék egy eszkimót, a megfáradt Vándornak:)

Festünk...

De most nem művészi értékű alkotásokról van szó. Apu valamilyen oknál fogva kitalálta, hogy az ajtókat és az ablakokat le fogjuk festeni. Már egy ablak üveg nélkül maradt. Ez egész jó arány, ahhoz képest, hogy lehetne rosszabb is. Bár, ne kiabáljuk el. Holnap lesz a mélypont. Nem szeretem az ilyesfajta felfordulásokat itthon. Múlt héten még sikerült meglépnem az olcsó gyermekmunka elől, de holnap itthon maradok, és festek. Ma is festettem, aztán alig birtuk lekaparni a festéket a kezemről. De, legalább szép fehérek azon ablakok és ajtók, nomeg a keretek, amik már áldozatul estek a mozgalomnak. Ma is takarítottam, de, még sok mindent kell megpucolni. Átrendeztem a képeket a falakon. Most már nem fogok nagyon bármit is felragasztani az ajtókra. Eleget küzdöttünk azért, hogy szép tiszták legyenek.

Tegnap megúsztuk a vihart. Bár, ez igen relativ. Mert a 20.-on is volt olyan rémísztő végigélni, ahogy kint süvít a szél, próbál mindent elfújni, ami az útjába kerül, miközben az eső is becsorog a réseken. Ma kiderült, hogy Piroska szobája szétázott, mivel nyitvafelejtett egy ablakot, nekünk meg nem volt kulcsunk oda. De a kár nem annyira jelentős. Tegnap tisztára úgy éreztem magam, mintha földrengés, vagy szökőár történt volna, pedig minket nem is éríntett annyira a vihar. Csak Mama tűnt el órákra, itthon mindenki aggódott, aztán meg kiderült, hogy Kőbányán volt kint, mert összetalálkozott a Bérmamamámékkal. Végülis, az ismerőseim, Barátaim, Szeretteim mind megúszták. Sajnos nem mindenki volt ilyen szerencsés. Először ellentmondásos hírek érkeztek, mint, ami ilyenkor lenni szokott. Aztán a Nagyok egymásra mutogattak, hogy kinek a hibája a tragédia. Ilyenkor mindig kell egy bűnbak. Én úgy gondolom, hogy nincs kivétel, midnenki hibás volt. A tömeghiszti beindult, pánikba estek, és ezáltal az emberek önzővé váltak, csak a saját érdekeiket nézték. Könyörgöm, a süllyedő hajóról is először az asszonyokat és a gyerekeket mentik ki, aztán mindenki mást. De, hallottam tegnapról olyat, hogy a kisgyermekes, babakocsis Anyukákat lökdösték. Szép, mondhatom, egymást eltapossák, ahelyett, hogy inkább segítették volna a másikat. Egy hét edzőtábor mindenkinek jót tenne, és akkor megtudnák mit is jelent egy közösség. Mert hiába idegenek, akkor is, a másik bajban van, ugyanaz a csapás éri őt is, mint az illetőt. Az ország soha nem fog egyről a kettőre jutni, amíg nem lesz meg az összetartás.

De én nem voltam közvetlenül az események részese, ezért az én véleményem nem is számít. Talán, ha nem estek volna pánikba, akkor máshogy lett volna. De, ezen már teljesen felesleges agyalni. A baj megtörtént. Most azon kell ügyködni, hogy legközelebb ne forduljon elő katasztrófa, pont akkor, amikor ünnepelnünk, és nem sírnunk kellene.

u.i.: Miért akar mindenki Minket fényképezni? Szeretném tudni...:)

Hajnali baglyok

Kicsit elhanyagoltam a blogom az elmúlt napokban. Ennek is meg van a maga jó oka. :) Lássuk a napokat szépen, sorjában.

Tegnap Csóron voltunk a csapattal gyékényt vágni. (Mielőtt az ember gyékényvágásra adja a fejét, nem árt, ha előtte a vágandó holmit beáztatják, és kellő vatagaságúra betekerik. És, persze, egy jó vágókard is szükséges, ami pont olyan éles, mint amilyennek kell lennie.) Sipi türelemmel tanított engem, hogyan is kellene jól csinálnom. Egy igazi vágókardot páratlan érzés az embernek pusztán a kezében fognia. És, ha még vághat is vele... Gönye szavaival élve, kihagyhatatlan lehetőség sárgák számára. (a gyékényvágás barnaövtől kezdődik.) Aztán, dobáltak nekünk gyékénydarabokat -amik nem lettek annyira meggyepálva előzőleg- és reptében vágtuk őket el. Még a vagdosódás előtt csatáztunk egy kicsit -melynek eredményeképp feldagadt a szám jobb széle, ami szerencsére mire hazaértem elmúlt, lett egy pukli a fejem búbján, és a bal könyököm is kétszer kapott valakitől. De, ezek csak apróságok, begyógyulnak, sőt, lesz másik helyettük. Aztán, ettünk egy jó babos kotyvalékot. És, ahogy sejteni lehetett, nem úsztuk meg a tegnapi napot oltogatások nélkül, mint "protekciós" és társai, de, ezek teljesen elviselhetőek voltak, senki sem lépte túl azt a bizonyos hatávonalat, ami egy viccesnek szánt poén és egy bunkó megjegyzés között húzódik. Kaja után csevegtünk a csapattal, tábori képeket néztünk, az esti busszal meg repültünk haza. Itthon kajáltunk, aztán aludni tértünk, és, nem rég, úgy 5 óra felé felkeltünk, mert Gönyének ment a vonata... Igaz, hogy egy órával elnézte, de úgyis korán kell kelni, mert ma megyünk Budakalászba, Családi összeröffenés van. Este a "nép pénzéből elvert, sok száz millió forintos, kenyeret és cirkuszt a népnek elven müködő, de kenyeret nem adó, csak tűzijátékot" megyünk megszemlélni a 20. emeletről, kikerülve a tömeget és a sok részeg embert. Tavaly is elég tűrhető képeket készítettünk róla.

A gyékényvágásról is készültek képek. Ha megkapom őket, akkor kiteszek párat.

Pénteken találkoztam Gonda Andival, aztán Gönye is csatlakozott hozzánk, és este elmentünk a Besh o droM koncertjére, akik ilyen-olyan népzenei motívumokkal átszőtt zenét játszottak, és, sok helyütt improvizáltak. Nagyon tetszett, legjobban a Macskajaj zenéjéhez tudom hasonlítani. A koncert után Gönyével maradtunk még táncolni egy kicsit, mai "modern" zenére. Mennyivel is jobb józanabbul pörögni... Bár, a Sayonara partyn is egész jól ment, csak a mozgás-koordinációm volt kicsit érdekes. Ezért is tett akkor jót, hogy aztán még lementünk úszni.

Csütörtökön a várba másztunk fel, szerdán Yuninával találkoztunk. Elvittük a táskáját, ami nagy szolgálatot tett a táborban nekem. nagyjából ennyi említésre méltó dolog történt. Vagy, fogalmazzunk úgy, van, ami nem tartozik mindenkire. :)

Szeretem a hajnalokat. Mindig egy izgalmakkal és meglepetésekkel teli napot tartogatnak. Legyen szó egy találkozásról a barátokkal, vagy, egy mosoly egy kisgyerektől az utcán. Minden napban van valami, ami miatt már megérte felkelni. Ha másért nem is, pusztán a létezés öröméért. Azért, mert láthatjuk, ahogy a Nap felkel, vagy, éppen ahogy lenyugszik, és a Hold veszi át az uralmat az Égen. Sok minden van, ami az életünket körbeveszi. De aki csukott szemmel jár, és elzárja magát az élettől, annak igen szegényes létezés jut. Ám nem akarok pálcát törni senki felett sem. Mindenki éljen úgy, ahogy neki jól esik.

:)

Fehér rózsák nyílnak a szélben, a Hold sápadt fénye vonja körbe. Csillagok gyúlnak ki az égen, s egy új világ létét hírdetik.

Sárga, nagyszemű csikóhal

Egy Valaki bizonyára tudja, hogy miért is ez a mai blog címe...:)

Szeretnék mindenkinek köszönetet mondani, amiért gondoltak rám, míg Táborban voltam. Joyce, köszönöm aggódásod, de nem zúztak porrá. Egy darabban hazaértem, és még pár kilót is magamra szedtem. Boldogságtól sugárzok, szeretném mindenkivel megosztani, mindenkinek adni belőle, hogy érezzék, mennyire is jó dolog szeretni, és szeretve lenni. Közben újra és újra eszembe jut, hogy egy Testvérem, aki ugyan nem vérszerinti, szenved, mert elvesztette Társát. Nem tudom, szavakba foglalni érzelmeim, nem tudom, hogy mivel segíthetek. Egy helyben toporgok, mintha köd lengne körbe, megritkítva a látási viszonyokat. Tudom, hogy a halál már nem fáj annak, aki elmegy. A halál mindig azoknak fáj, akik itt maradnak. Tudom, hogy én könnyen beszélek, de meg kell próbálni elengedni. Drága Kittim, a szívem szakad meg érted. Fájdalmad az enyém is. De, az Életed tovább kell folytatnod. Meg kell mutatnod, mennyire erős vagy! Én hiszek Benned! És segítek, sőt, mindannyian segítünk! Megfogjuk a kezed, ha kell, a hátunkra kapunk, és továbbviszünk, amíg szükségét érzed. Tudom, hogy képes vagy rá. A szavak mit sem érnek most. Ő már továbbment, a Lelke kiszabadult testének fogságából. Nekünk itt kell helytállnunk, ebben a világban.

Ich, ni, san, si...

Oldalakat tudnék megtölteni tábori élményeimről. De, mivel titoktartás övezi a "beavatatlanok" számára, mondván, mindenki menjen, tapasztalja meg, küzdjön önmagáért, és Társaiért, így csak néhány szót ejtek róla. Nem lesz kisregény...:) Én az elmúlt egy hétben rengeteg sok mindent kaptam, a Társaimtól, és csak remélni merem, hogy jómagam is hozzájárultam mások táborbeli életének "megkönnyítéséhez". A már szinte teljesen összefojt napok alatt rengeteg minden történt, most érzelmi kavalkád von körbe. Kicsit lehangolt vagyok, mert a tábornak vége, de örülök, hogy már itthon lehetek (meleg vízes fürdő, sok kaja!!!). Kimerült vagyok, ugyanakkor telve energiával. Noha nem találom a helyem. Valami megváltozott. Van is jó néhány tippem, hogy mi... Egy Barátom írta egyszer egy Virágnak, hogy lesz még tavasz. Nos, igen, a tavasz újra a Virágra köszöntött...

De az Élet nem olyan egyszerű, hogy minden területe boldog legyen. Egy Barátomnak, -aki inkább a Testvérem- nagy szüksége van most ránk, támogatásunkra, Szeretetünkre. Nem lehet ilyenkor szavakkal segíteni, egy néma ölelés többet ér. Lelkiekben Veled vagyunk. Most sem hagyunk magadra.

Bárcsak...

Alapjábavéve álmodozó vagyok, aki világokat épít, vagy éppen rombol egy újabb kedvéért. Sokáig úgy gondoltam, hogy nem fogok tudni újabb álmokat szőnni, de ahogy az idő egyre csak múlt, én akaratlanul is egy másik világ megalkotásához láttam. Gondosan kigondolt, és megálmodott világ. Talán, ezért is szeretek írni, mert akkor leírhatom a világaim egy-egy kis részét. Nem, mintha bajom lenne ezzel a világgal, amiben élünk. Szép, és sok-sok minden van, amiért megéri nap, mint nap felkelni reggel. Még az ilyen esős napokon is, mint amilyenek napjainkban csapnak le ránk. Gyönyörű, ahogyan az esőcseppek leperegnek a vadszőlő zöld levelein. Ma különösebben szentimántális hangulatomban vagyok. Legszívesebben kifeküdnék egy szikla peremére, amit a távolban kéklő magas hegy, és alattam tenger vesz körül, miközben fúj a szél, és a messzi szirtekről szirének dala szól. És, ahol tág tere nyílik a képzeletnek...:). De, most itt ülök, s ezen sorokat pötyögöm, miközben Sinead O'Connor dalolászik a fülemben, és a zene szárnyán visz innen messze el.

Tengernyi könny

Már egy ideje itt ülök a gép villogó monitora előtt, a kábelben száguldanak az információk. A világ elérhető, néhány kattolás, és már a szemem elé tárul. Legyen szó bármiről. Akár egy háborúról. Mert sosincs béke. Talán, csak egy illúzió az áhított béke. Amíg az emberek nem képesek elfogadni és tisztelni mások létezését, addig nem is lehet valóság.
Az előbb kóboroltam a linkek között, s találtam egy hírportált, ahol a libanoni állapotokat mutatta be. Ilyen formában még sosem szembesültem a háború borzalmaival. Máig nem. Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg a látottakat. Gyermekek, vérrel átítatott vászonba csavarva, élettelen tekíntettel meredve a semmibe. Mit ártottak? Esélyt se kaptak a létre. És, a legelszomorítóbb az, hogy azért kellett meghalniuk, mert... Tulajdonképp, miért is kellett meghalniuk? Egy értelmetlen háború miatt? Mert a háborúnak sosincs értelme. De, én kicsi vagyok ahhoz, hogy meghallják a hangom, s meglássák az ismeretlen, ártatlan halottakért hullajtott könnyeim. Pedig, ha lenne rá módom, odaállnék eléjük, és megmondanám: fiúk, ennek így nincs értelme, hagyjátok abba, és ne háborúzzatok! Az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyesmikkel töltsük meg! Ahelyett, hogy rombolnánk, inkább álmodjunk egy szebb világot! De, tudom, hogy ez túl naiv elképzelés. Nem marad más, mint a remény, miszerint előbb-utóbb ennek a értelmetlen háborúnak is vége lesz, és, hogy az ártatlan Lelkek egy jobb életbe léptek.

Ágakat tört le, fákat csavart ki...

...és az udvarunkat meseszerű kékes-zöld árnyalatba vonta a tegnapi vihar. Fújt a szél, cibálta a hajamat, ahogy az ablakból figyeltem a villámok táncát az égen. Csodaszép látvány volt. :) Közben, kedvenc kelta zeném szólt a hangszoróból. Ezekért a pillanatokért -is- érdemes élni, és, mégjobb, megosztani Másokkal.

Tegnap Elemér írt SMS-t: hétfőn, reggel 8-kor találkozunk a Kőkinél, és útnak indulunk a Táborba. Ahogy múlnap a napok, egyre jobban izgulok, bár nem kellene, mert a Második Családommal fogok együtt tölteni egy kis időt. Bár, minden eshetőségre próbálok felkészülni, ezek közül az egyik ilyen rémálom az, hogy nem kapom meg a sárgaövet. Vagy, hogy nem fogom bírni a futást, és megszégyenülten hazaküldenek. Vagy, hogy... és még sorolhatnám, mennyi minden fordul meg a fejemben. Persze, az egész csak rajtam áll, hiszen én vagyok felelős saját döntéseimért. Ez év Március 9-én úgy döntöttem, csatlakozom a Klánhoz. És azóta sem bántam meg. :)

Már Augusztus van

Az egyik kedvenc hónapom. Kicsit olyan, mint a péntek. Még nincs vége a Nyárnak, de már közeleg a Szeptember. A péntek is hasonló. Még nincs vége a hétnek, de már nem sokára ott a hétfő. :) Az Év újra és újra megéli az életet, a születéstől a halálig. Szilveszterkor meghal az Óév, aztán éjfélkor megszületik az Újesztendő. Januárban megkezdi fejlődését, és Február vége táján már "járni tud", ahogy a természet ébredezik téli álmából. Tavasszal a gyermek Természet a gyors fejlődés útjára lép, felettettvén a Tél szürkeségét, és mindent zöldbe, és virágtakarokba borít. Nyárra már minden kivírul, mint egy fiatal, húszas éveiben járó lány. Ősszel már érezni az elmúlás szelét, ahogy a megsárgult faleveleket táncoltatja a fák körül. A Tél, ahogy mindent puha, fehér hótakaró borít, a bölcs Nagymamákra emlékeztett. A Természet aztán mély álomba merül, és várja, hogy megint megszülethessen.