2006. augusztus 21., hétfő

Festünk...

De most nem művészi értékű alkotásokról van szó. Apu valamilyen oknál fogva kitalálta, hogy az ajtókat és az ablakokat le fogjuk festeni. Már egy ablak üveg nélkül maradt. Ez egész jó arány, ahhoz képest, hogy lehetne rosszabb is. Bár, ne kiabáljuk el. Holnap lesz a mélypont. Nem szeretem az ilyesfajta felfordulásokat itthon. Múlt héten még sikerült meglépnem az olcsó gyermekmunka elől, de holnap itthon maradok, és festek. Ma is festettem, aztán alig birtuk lekaparni a festéket a kezemről. De, legalább szép fehérek azon ablakok és ajtók, nomeg a keretek, amik már áldozatul estek a mozgalomnak. Ma is takarítottam, de, még sok mindent kell megpucolni. Átrendeztem a képeket a falakon. Most már nem fogok nagyon bármit is felragasztani az ajtókra. Eleget küzdöttünk azért, hogy szép tiszták legyenek.

Tegnap megúsztuk a vihart. Bár, ez igen relativ. Mert a 20.-on is volt olyan rémísztő végigélni, ahogy kint süvít a szél, próbál mindent elfújni, ami az útjába kerül, miközben az eső is becsorog a réseken. Ma kiderült, hogy Piroska szobája szétázott, mivel nyitvafelejtett egy ablakot, nekünk meg nem volt kulcsunk oda. De a kár nem annyira jelentős. Tegnap tisztára úgy éreztem magam, mintha földrengés, vagy szökőár történt volna, pedig minket nem is éríntett annyira a vihar. Csak Mama tűnt el órákra, itthon mindenki aggódott, aztán meg kiderült, hogy Kőbányán volt kint, mert összetalálkozott a Bérmamamámékkal. Végülis, az ismerőseim, Barátaim, Szeretteim mind megúszták. Sajnos nem mindenki volt ilyen szerencsés. Először ellentmondásos hírek érkeztek, mint, ami ilyenkor lenni szokott. Aztán a Nagyok egymásra mutogattak, hogy kinek a hibája a tragédia. Ilyenkor mindig kell egy bűnbak. Én úgy gondolom, hogy nincs kivétel, midnenki hibás volt. A tömeghiszti beindult, pánikba estek, és ezáltal az emberek önzővé váltak, csak a saját érdekeiket nézték. Könyörgöm, a süllyedő hajóról is először az asszonyokat és a gyerekeket mentik ki, aztán mindenki mást. De, hallottam tegnapról olyat, hogy a kisgyermekes, babakocsis Anyukákat lökdösték. Szép, mondhatom, egymást eltapossák, ahelyett, hogy inkább segítették volna a másikat. Egy hét edzőtábor mindenkinek jót tenne, és akkor megtudnák mit is jelent egy közösség. Mert hiába idegenek, akkor is, a másik bajban van, ugyanaz a csapás éri őt is, mint az illetőt. Az ország soha nem fog egyről a kettőre jutni, amíg nem lesz meg az összetartás.

De én nem voltam közvetlenül az események részese, ezért az én véleményem nem is számít. Talán, ha nem estek volna pánikba, akkor máshogy lett volna. De, ezen már teljesen felesleges agyalni. A baj megtörtént. Most azon kell ügyködni, hogy legközelebb ne forduljon elő katasztrófa, pont akkor, amikor ünnepelnünk, és nem sírnunk kellene.

u.i.: Miért akar mindenki Minket fényképezni? Szeretném tudni...:)

Nincsenek megjegyzések: